Nova Rock 2007 - Nickelsdorf

Reggel tudtam meg a többiekt?l, hogy Billy Talent marha szar volt – szinte elfújta a szél. Egyrészt szarul szólt a sound (éneket és gitárt alig lehetett felfedezni), ráadásul az orkánszer? id?járás is bigottul rányomta bélyeget m?sorukra. Hajnalban én is olyan érzésekkel forgolódtam, hogy rám szakad a sátor, vagy kifújja alólunk; mintha egy óriási tornádó vihartölcsére közlekedett volna a kempingbe

Kilencnél tovább amúgy sem lehetett szunyálni. Szokásos délel?tti programként nyitotta kapuit az Unalom Klub, úgyhogy pia, cigi, kajálás, ja és persze a tegnapi koncertek lelkes kivesézése. Egy kis korai ebéd abszolválása, mert 12.30-kor izzít a DevilDriver.

Számomra hihetetlen, hogy pont ?ket rakták aznap színpadra els?nek, ráadásul fél egykor, mikor a rohadt nap t?z ezerrel a pusztába, ráadásul mekkora korai id?pont egy ilyen überzsírarckirály bandának!? Nyomakodás, lökdös?dés, tolakodás, ami kell – DevilDriver mindenek felett! Beálltunk szubjektíven középre, lesz, ami lesz alapon – bár jól tudtam, hogy a végeredmény nagybet?s Circle Pit! Várakozás, lassan húzták fel a The Last Kind Words borítójának zászlóváltozatát, aztán egyszer csak Dez Fafara alakja t?nt fel a színpadon (hogy megn?tt a haja!) és megindultak az End Of The Line bevezet?, lágyságos dallamai. Ilyen nincs – motyogtam teljes mértékig hitetlenkedve, tet?t?l-talpig libab?rözve – hogy itt vagyok él?ben DevilDriver-en, bazze!!! Magyarba persze sose jönnének el, várhatnék rájuk – ezt már csak kiegészítésként. Alig hogy bejöttek az els? riffek, hatalmas, mindenre kiterjed? pusztítás kezd?dött; az aréna területén gócokban rendez?dve nyomatták az ezerarcú pogót! Nothing’s Wrong a self-titled korongról, I Could Care Less szintén. Egyetlen hátrányként az iszonyatos mennyiség? port említeném. Nem vagyok egy asztmára hajlamos típus, de egyszer?en nem bírtam leveg?t venni, olyan szinten szállt a kosz – többször ki kellett állnom, másokkal egyetemben. Mindeközben egyre jobban és jobban beindultak a circle pit-tevékenységek. (Tudjátok, amikor a nép körbe-körbe rohangál, mint az ?rült, közben pedig hadakozik, ugrál, és figurázva sorozza az el?tte lév?t – a szerk.) Szóval iszonyatos buli meg minden!! Eddig csak a End Of The Line klipjébe láttam hasonlót, s most végre sikerült átéltem nekem is; maradandó emlék, nem kétséges! Néha meg a hol sz?kül?, hol táguló körök közepére álltunk, pihenni, vagy éppen közvetlen pogót verbuválni – isteni! Mindenkinek szívb?l ajánlom, hogy próbálja ki egyszer… egyébiránt a vérkeringésnek is jót tesz, haha! Süvöltöttek a nóták, mire Dez mester kitalálta, hogy hatalmas circle pit legyen elöl az arénában, mire mindenki egyb?l wall of death-et formázott (kettéosztják a közönséget, csinálnak középen némi helyet, majd parancsra izomból mindenki egymásnak fut… – a szerk.), de a Meet The Wretched szólamaira már rendesen egy össznépi köralakzatban zajlott az önfeledt tömegverekedés. Ha még nem említettem volna, az elmaradhatatlan Hold Back The Day mellett felcsendült a most kiadott Last Kind Words-r?l egy újdonság: Not All Who Wander Are Lost. Pöpec nóta, bár kicsit szokatlan. Összességébe iszonyatosan élvezetes, ellenben rohadt rövid volt; jóval több id?t kellett volna adni egy ilyen hatalmas bandának!

Koncert után kábé meghaltam – életem egyik meghatározó élményei közé raktároztam el az itt esetteket – nyolc kiló porral a tüd?mben! Vissza a sátrainkhoz szusszanni egyet, mert hamarosan jön a folytatás, méghozzá Ill Nino személyében! Kibattyogtunk a kocsihoz még egy kis borért, de a vége az lett, hogy egy csomó talált dobozos sörrel tértünk haza. Hát örültünk, nem vitás. Közben egyre jobban tele lett a placc kikent, gót cuccokba öltözött feketéll? Manson fanokkal, egyre inkább szivárognak be az esti megmozdulásra…

Sátrunknál kajáltunk, s elnyúlva hallgattuk a távolból, mármint Blue Stage-r?l felhangzó Hayseed Dixie zenéjét. Faszagány banda; AC villám DC örökséget ötvöznek country-zenével, bár Green Day-átirat is szerepelt a repertoárjukban, haha…

Öt óra el?tt valamivel újra akcióba lendültem. Az ok kegyetlenül egyszer?: Ill Nino a porondon. Kapóra jött ez a fellépésük, ugyanis a június 21-i pesti koncertjüket (Kultiplex)  államvizsga miatt vagyok kénytelen kihagyni. This Is War-ral kezdték büntetni a népet, majd jöttek a dallamos, latin érzésvilágukról híres szerzemények, közben albumról-albumra ugrálgattak. Iszonyú energiákat mozgatott meg ez a hattagú csapat, vibrált a tér, izzadt a nép, mindenki odatette magát rendesen, ahogy kell. Jóval több id?t kaptak, mint DevilDriver-ék, úgyhogy non-stop/gyakran ontották magukból az old-skool durvulatokat: Loco, Liar, If You Still Hate Me… és hogy a debütáló God Save Us-t ne is említsem! Rövid szösszenetként nyomattak egy dobszólót is: odatette magát mindkét üt?s. Christian Machado meg folyamatosan hajtogatta, hogy ’dirty madafaka’ vagyunk, ami azért is volt felettébb vicces, mert tényleg egy mer? koszok lettünk már addigra; fejenként legalább két tonna porral büszkélkedhettünk. Össznépi fejbólintós danolászás a This Times For Real alatt, megannyi érzéssel a How can I live-nél, ?rjöngés a Ti amo I Hate You-nál, és kellemes meglep?dés az Alibi Of Tyranny, az Enigma-t beharangozó új track-nél – megannyi hangulat, mégis egységesen „illninos”.

Még délel?tt megbeszéltük a többiekkel a Lordi el?tti találkát, bár a hely tekintetében akkor sem igazán jutottuk d?l?re. Keresgetés közben beruháztam egy faja DevilDriver pólóra (hat rugesz), de legalább nem kell pesten caplatnom boltról-boltra, hogy van-e ilyen meg ilyen…

Egyszerre monsterman-ek lepték el a színpadot, s egy Orson Welles-szer? rádiójáték után – ami a Arockalypse intró - indult a kellemesen fülbemászó szörnymetál. A kontrolltorony árnyékában inkább csak hallgattunk a Lordit, mint néztük – köszönhet?en az áthatolhatatlan tömegnek; hogy nem sültek meg a horrorfilmeket idéz? jelmezeikben ezek az ?rült finnek?! Nem igazán szólt a gitár, a basszer meg dob annál inkább; az énekkel nem igazán lett gond, a tömeg kísérte minden egyes szavukat. Az Arockalypse és a Monsterical Dream dalait egyaránt leközölték. Lekötni nem kötött le a társaságból olyan iszonyúan senkit – max. az arénába non-stop zúgolódó masszát -, igazából tök mindegy, hogy mit csinált az ember, mert tipikus háttérzenének való matéria. Annak viszont zseniális!

Még Lordi alatt kontaktoltunk három, szintén pesti arccal meg az ? literes fröccseikkel, úgyhogy Stone Sour alatt már velük nyomultunk. Emlékszem még a régi szép id?kre, mikor tavaly, úgy négy óra magasságában játszottak t?z? napon, néhányszáz embernek. Még a t?zoltók is locsolócs?vel áztatták a tömeget… áh, de jó is volt az! Mostani helyzetüket, és a rajtuk lév? orbitális tömeget a Come What(ever) May sikerének köszönhették; a nagy részét le is játszották: 30/30-150, Reborn, Come What(ever) May, Hell & Consequences, Sillyword, Made Of Scars, Through Glass – de régiek közül sem hiányoztak: Orchids, Blue Study, Blotter, Bother, és persze végére a közönség kedvenc Get Inside. Összegezve: vérprofi el?adás, vérprofi zenészekkel, az nem is vitás, de ahogy most Corey kinéz, az valami szörny?; teljesen megszabadult hosszú sz?ke loboncos hajától.

Lezúztuk ?ket is, úgyhogy kis pihen?t engedélyeztünk magunknak; újdonsült ismer?seimmel meglátogattunk egy másik magyar kolóniát. Séta közben Belgát danolásztunk, és ily módon vonzottuk a magyar tekinteteket, haha!

Kiderült, hogy a számomra teljesen noname Hinder zenekar távolmaradása miatt el?rejött a Linkin Park, tehát abszolút nem fog egybeesni Manson-nal. Ugyanis az volt a fesztivál legnagyobb dilemmája – akárcsak tavaly Motörhead és Queens Of The Stone Age - hogy most akkor a kett? közül melyikre menjünk. Részemr?l mindenképpen Manson, a többiek inkább a Park fele húztak… Addig-addig maradtunk a sátraknál, hogy a Linkin Park elkezd?dött, s a f?ben fetrengve is vígan kagylózhattuk a Nagy Numetálosok ?rjöngését a Blue Stage fel?l.

Jó másfél órával el?bb elindultunk, hogy Manson-ra baró helyünk legyen, úgyhogy még simán elkaptuk az In Flames felét. Habár egyáltalán nem rajongok értük, meghallgattam. Zárásként - nevükhöz h?en - hatalmas lángnyelvek bukkantak fel a színpad els? feléb?l; faszagányos kis pirózás volt, meg kell hagyni!

Manson - annak ellenére, hogy végre él?ben is láthattam ?ket, egy pöttyet csalódásként éltem meg. Minden él? organizmus elzarándokolt érte – talán egyik napon sem találkoztunk ennyi magyarral -, aztán ? meg nyújtott valami középszer? cuccot. Igaz, hogy a fesztivál jellege nem engedte a nagyobb, komplexabb felhajtást, de akkor is… Füstb?l persze b?ven akadt, talán egyetlen produkció alatt sem használtak el ennyit (min? meglep?); a háttérkivetít? is dolgozott mocskos mód, csak Manson nem… A szerény vélemény szerint min?síthetetlenül depresszív, totálisan lehangoló, zeneileg sem valami fényes Eat Me, Drink Me-r?l szedték össze a javát (Heart Shaped Glasses és nem-tudom-fejb?l-a-nevét társaikkal), amivel tényleg nem tudtam semmi jót kezdeni. Persze ezt ?k is jól tudták, hogy bizonyosan nem fog célba találni, f?leg nem így els?re, úgyhogy mindig szorítottak helyet a régi jó rockosabb, glam-esebb MM-nek. Lásd: Disposable Teens, Fight Song, Hate Anthem, Dope Show, Great Big White World, I Don’t Like The Drugs és természetesen az univerzális sokkszong, a Beatiful People is terítékre került. Legkellemesebb meglepetést mégiscsak a Rock Is Dead hozta számomra; egyszer?en lebilincsel?! Sweet Dreams kötelez? jelleggel, akárcsak a mObsecene, This Is The New Shit (a trendi divatfejeknek, rútul kimázolt fashion-gótoknak, vagyis a TV-menzonosok generációjának címezve) vagy a kommersz Tainted Love, amit gy?lölök. Ha már témánál vagyunk, a legrémiszt?bb tényez? mégiscsak az volt, hogy a közönség legnagyobb részét képez? ún. fels?tagozatos-érvagdalós-tizenhatvagyok népek abszolút nem vágták a Golden Age el?tti korszakban alkotott számokat, kivétel persze a Sweet Dreama, aztán szevasz. Egyébiránt totál kíváncsivá tett az új gitáros kiléte; mondjuk ostoba volt Manson, hogy kiebrudálta John 5-t, aki volt olyan klasszis mint Daisy Berkowitz. Valami sz?ke tarajos buzernyák kép? gyerek lett az utód, de azon kívül, hogy Manson néha bekúszott a srác lába közé, tett-vett meg ölelgette, nem sok nyomot hagyott a jelenléte. Régieket elpengette, aztán jóccakát. Elég hamar lenyomták a show-t, alig volt szinte másfél óra. Vártam volna t?lük még jó pár klasszikust (és kevesebb újat), de hát mindig a többséget kell nézni.

Este még maradtunk volna fent, mert elvileg tegnap is valami rockdiszkó tombolt reggelig, vagy legalábbis hajnalig odaát a Kéken, de er?teljesen szakadni kezdett az es?, ahogy már Manson el?tt is tette. Éjjel rendesen be is áztunk frankón…

Kelés, sátorszárítás, árnyékkeresés, csilisbab meg sör. Vettem a fáradságot, és végre elmentem egyet tusolni. El?ször húztam rendesen a pofám a tavalyi tapasztalatok miatt, de aztán meglepetésként ért a fullos felszereltség?, kabinokkal és függönyökkel ellátott, garantáltan melegvíz? fülkék áradata. Ráadásul mindez sorban állás nélkül, mivelhogy dél lehetett, mire eljutottam oda. Amúgy délel?tt már javában kezdtek összepakolni a hülye osztrákok, úgyhogy csomó hely megüresedett, a szemetük viszont stagnál.

Délel?tti program hamar elment az aktív semmittevéssel, úgyhogy két óra el?tt nem sokkal már ismét a Red-en várakoztunk, ezúttal az elektronikus dühöngés szörnye, a Chimaira-ra. Hasonlóan ultrabrutál agyzabálás; szaggatós, és agresszív, bár megjegyezhet? témák, mint DevilDriver-ék háza táján, annyi különbséggel, hogy náluk egy még jó adag, er?teljes elektronikai cucc jött mindehhez. Nem kellett félteni, akármilyen h?ség volt, beindult a nép; b?dületes, kegyetlen pusztítást hoztak a srácok!

Egyb?l utána letelepedtünk a nem létez? árnyékba, jött a Dragonforce. Egy darabig bírtuk, de annyira nem volt jó, hogy maradjunk - f?leg mert ilyen heavy-sebb - így hamar le is léptünk.

A tegnapi után újabb dilemma került a rendszerbe: Clawfinger vagy H-Bockx. Szigeten volt talán hasonló pár esztend?vel ezel?tt, mikor ugyanezen két banda versengett a néz?k kegyeiért, hasonló id?ben… Mi mndenképpen Claw-ra akartunk eljutni, de a vége persze megint az lett, hogy bepunnyadtunk, és átaludtuk az egészet. Majdnem sírógörcsöt kaptam, amikor kiderült, hogy már vége…

Hallomásból ismertem a Drowning Pool-t - f?leg a kezdeti korszakban felt?nt alakítását -, viszont annál több dicsér? szó jutott róluk a fülembe. Lendületes, szaggatott ritmusú, nu-alapokból táplálkozó masszájuk kellemes id?töltésként funkcionált a gatyarohasztó melegben. Elhunyt énekesüknek dedikáltak egy számot, aztán jött mindenki nagy slágere, a briliáns Bodies, amivel annak idején befutottak – ezúttal is szép tömeget mozgattak meg vele. Visszataps után egyik régi közös kedvencüket idézték meg - mindenki legnagyobb üdvrivalgására Pantera: Cowboys From Hell.

Evészet, ivászat, életre-halálra men? árnyékkeresés, míg csak el nem kezd?dött a Children Of Bodom. Óriási tömeg volt kíváncsi a finnekre, ezért ismételten csak a f?ben döglöttünk le. Közben azért ki-kitekingettünk, hogy van olyan marha, aki még a koncert alatt is a közeli bungee-jumping-ra összpontosít - tegyük hozzá 42 EU-ért a ráknak sem kell. Visszatérve Bodomra, most is a szintis témák voltak azok, amik annyira el tudtak varázsolni, hogy lélekben egész máshol jártam… Are You Dead Yet-r?l hangzottak nóták, meg adták a régebbiek javát (pl.: Silent Night, Bodom Night, Needled 24/7, Lake Bodom stb) szóval részemr?l iszonyat katarzisszer? hangulatban telt fellépésük!

Slayer el?tt nem kockáztattuk, így hát ottmaradtunk Within Temptation-ön. Azt se tudtuk eszik-e vagy isszák, ehhez képest a fesztivál legkellemesebb csalódását éltük át. Nem kimondottan rajongok az énekesn?vel felvértezett bandákért - kivétel talán OTEP és Arch Enemy -, mégis teljes extázisba estem hangját hallva. Nem Nightwish-szer? kulimász, nem ilyen gótos meg darkos szarság, sokkal inkább az Evanecense énekesbigéjének gyönyör?séges hangja jutott eszünkbe róla. És a zene sem lett annyira kommersz, mint azt az el?z?ekben képzeltük; egyszóval tökre tetszett. S mindenki, akit megkérdeztünk így volt vele. Within vége felé furakodás-tolakodás-lökdösödés, látszólag sorban állás meg egyéb más helyhiénázó ceremónia, hogy kedvenc Slayer-ünket a megfelel? körülmények között élvezzük – vagyis legeslegelöl.

Szokásukhoz híven Slayer-ék – ahogy a God Hates Us All óta mindig - a Darkness Of Christ globális keresztényellenes intróval jöttek be, aztán kurva nagy füst, üdvrivalgás, és kezd?dött a Disciple, merthogy ez is mindig a második. Beindult a nép, volt pogó, headbang meg minden, mi ilyenkor szem-szájnak ingere. Egy csomó tartatlan már a második harmadik szám után otthagyta az egész koncertplaccot, a kordonon keresztül távozott. Araya néha beszélt a közönséghez, hogy például aki meg akar halni, az tegye fel a kezét, mire csalódottan konstatálta, hogy pár lelkes rajongójukon kívül itt kurvára senki nem akar megmurdelni.

Továbbiakban egy szusszanás, aztán a régi rozsdás korszakukból el?bányászott Die By The Sword, Postmortem, War Ensemble, Captor Of Sin, Dead Skin Mask, Mandatory Suicide, South Of Heaven, Spirit In Black… Közben két újabb nótát is sikerült el?varázsolni a tarsolyukból- ezek pedig a Jihad és a Cult. Ugye ismer?sek? Bár még simán elfogattam volna a The Eyes Of The Insane, Flesh Storm és a Black Serenade triumvirátusát. Közben figyeltem a népet, és a reakciók valami b?dületesre sikerültek. Végig a negyedik-ötödik sorban álltunk Tommal, de semmi olyan szint? brutális megmozdulás nem adatott, ami elvárható, s?t természetes lett volna Slayer alatt. Pecsában meg Szigeten szarrá kalapáltuk egymást, öldököltünk, itt meg a legtöbben álltak, mit f*sz a lakodalomban, bámultak a színpadra, mintha csak kívülállók vagy legalábbis els?-bálozók lennének. Néha lötyögtek valamit, de tökre nem azt nyújtották, amit kellett volna. Elején még fostam, hogy az amúgy is leamortizált állagú éppen hogy magamon viselt övtáskámat el fogom hagyni, mert leszabják rólam meg ilyen víziók; de semmi. Igaz, Kerryék-en is látszott, hogy öregedtek – ilyen kaliber? számok között nem vitatom a hosszabb szüneteket, de most még egy fokkal hosszabbra nyújtottak mindent. Folytatásban álmélkodhattunk Seasons In The Abyss csodaszép bevezet? témáin, visszatértünk az újabb id?kben a Bloodline segítségével, aztán beborult az ég, és véres? kezdett hullani. Lombardo uraság dolgozott, Jeff szólózott, de a többiekre sem lehet panasz. Alig másfél órai mészárlás után az Angel of Death remekm?vükkel zárták az estét.

Hazatértünk, lefolytattunk egy esti kivel-mi-történt beszámolót, értékeltünk, aztán jót aludtunk. Reggelre már alig maradtak lakosok a placcon; körülöttünk csak néhány lakhely árválkodott, a szemétben viszont térdig gázoltunk. És most jött az igazi meglepetés, vagy mondjam úgy a Happy End!! Amerre jártunk mindenhol elhagyott cuccok, sátrak, hálózsákok, teljesen ép dolgok, meg persze csomó dobozos sör. Így, amikor végre elkészültünk, és elhagytuk a tábort, kész Talált Tárgyak Osztályát nyithattunk volna: a bevásárlókocsitól kezdve, a pamlagon át az ép kockasörökig minden volt. Poén az, hogy több sörrel mentünk haza, mint amennyivel jöttünk...