Paso - 2006.12.15. - Gy?r, R.

Fél tizenegy tájékán mindenki legnagyobb örömére az Újkút HK elnevezésû banda belekezdett reggis produkciójába. Éppen ideje volt már az akciónak, hiszen megszámlálhatatlan mennyiségû emberbõl álló massza hömpölygött ide-oda, toporzékolt a terem elõtti szûk kis területen; a hangolás erõteljes foszlányait fülünkben õrizve vártak arra, hogy végre bejussanak. Mi speciel fél tíz magasságában érkeztünk a Rómerbe, s addig Arany Fácán ismerõseinkkel mulattuk az idõt a csendesebb, lenti részben.

A hattagú formáció a Roots Rock Reggae-val kezdett, majd jött a minden porcikát megmozgató, egytõl-egyig mindenkit lázba hozó Joana. (Azt hiszem nem kell bemutatnom.) A továbbiakban One Love-ot szervírozták Bob Marley-tól, és hogy a hazai vizekre evezzünk, a mûfaj egyetlen (és mindezidáig megismételhetetlen) zászlóshajója a Ladánybene is helyet kapott két szám elejéig. Ezenkívül felcsendültek még a Jamaica-imádók körében méltán népszerû Gentleman dalai. Tehát félórás játékidejükben egy cseppet sem unatkoztak; sikerült korrektul beizzítaniuk a népet.

Az énekes/gitáros srác hangja valami elképesztõen jól szólt, rekedtes orgánuma teljes mértékben illeszkedett a reggis érzésvilágba, bár én azért a vokalista csajszira is kíváncsi lettem volna. Kíséretét sajnos alig lehetett hallani, pedig úgy hiszem, megérdemelte volna a ’felhajtást’…

Nem sokkal késõbb, a hat reggie-zenész helyét egy kilenctagú formáció foglalta el az emelvényen. Kilenc, egyenként országosan is ismert egyéniség, különféle ska-bandából. Ismertebb nevûkön a PASO – a mozaikszó eredeti jelentése: Pannonia Allstar Ska Orchestra. Rendes zenekari felállás mellett (tehát ének/két gitár/basszer/dob) egy szintetizátoros, egy harsonás, egy trombitás és egy szaxofonos színesítette a palettát.

Míg az énekes (mûvésznevén csak Lord Panamo) a színfalak mögött készült a nagy debütjére, a zenei szekció már belekezdett a mûsorába. Aztán kisvártatva õ is a színpadon termett: fehér zakóban és kalapban, valamint az ehhez passzoló fekete ingben ahogy kell, és beindult az össznépi banzáj! 
 

A bulizni vágyók egyszerre feledték a napi gondjaikat, filléres bosszúságaikat, és önfeledten táncra perdültek! Hiszen köztudott, hogy erre az öröm-mûfajra kérem szépen: nem lehet NEM MOZOGNI! Egyedül vagy éppen társakkal, barátokkal avagy vadidegenekkel; mindegy, csak táncoljon az ember fia és lánya! Egyszóval bulizzuk ki magunkból a feszültséget.

Egyre-másra jöttek a körülbelül négy perc feletti dalok. Bár, hogy õszinte legyek, én kicsivel gyorsabb, vadulósabb számokra számítottam. Ez valószínûleg annak a ténynek tudható be, hogy a mûfajról kialakított véleményemet jórészt a merõben populárisabb, energikusabb ska-vonalból merítettem. Néha viszont meg is kaptam megérdemelt, felgyorsult tempómat egy-egy dal formájában, melyre az egész Hrabal-teremben iszonyú pergõs helybenfutás-szerû mozgáskultúra kerekedett. Legnagyobb sikere a persze az egetverõ Ska-Bah-Dub-nak volt…

Jó, kétórás fellépésük, és megérdemelt ráadásszámaik után (egyik pont a Ponyvaregény saját feldolgozása volt) a party folytatódott: az energiában duzzadók hajnalig rophatták a lenti részben egy Sound System keretében…