SKA-P - 2005.08.10. - SZIGET

Már tavasz idusán kinéztem magamnak, két napra kell, hogy menjek. Ska-P-ra azért, mert 11 éves pályafutásul utolsó turnéja ez, és feloszlanak; KoRn-ra pedig azért, mert olyan, mint a kutyavásár: Pesten csak egyszer volt, illetve lesz.

Az elsõ napi odaérkezésem elég kalandosra sikerült. Egyik táborbéli pajtásom apja vitt minket. A nálam nem éppen közkedveltnek számító kereskedelmi rádiók egyikét hallgatva tudtuk meg, hogy az út, melyen elindultunk orbitális dugóba torkollik. Így maradt a kerülõút lehetõsége. Ez utóbbi meglepetésünkre pont az Üvegtigris forgatási helyszíne mellett vezetett el. Pilisvörösváron gyorsan be a lottózóba a két jegyet, aztán irány Pest. Sajnos az iránnyal nem volt baj, a gyorsasággal viszont eléggé. Centirõl-centire haladtunk a kerülõ úton is. Fél öt lett mire odaértünk. Karszalagbeváltásért ment az életre-halálra zajló mérkõzés, majd pedig a bejutás örömeiben részültünk egy jó darabig. „Igen, igen tudjuk, tilos piát bevinni, mert a szigetesek is meg akarnak majd gazdagodni a 300 forintos sörárak mellett” Az ismerõsöket elõ kellett keríteni, ahova beraktuk a cuccokat, mert ugye mégse csápolhat meg ugrálhat az ember 60 kilógrammnyi tömör felszereléssel. Öt órára aztán szépen lassan sikerült befurakodnom magam a tömeg közepére, éppen jókor. A kedvenc számom, a Welcome to hell végére azért már én is belerázódtam. Aztán jött a többi Ska-P sláger, a banda hangulatembere – az a csávó, aki semmit sem csinál, csak bohóckodik – meg folyton csak öltözködött. A szokásos intsünk be a politikának-elv itt is mûködött: középsõ újjak a levegõbe, majd „Fakk Bush!” kiáltás, és egybõl lelkes a tömeg. Még vagy fél órát nyomták az õrült spanyolok, eközben pedig olyan alakokkal sikerült összefutnom, hogy megkérdõjeleztem: ez tényleg csak egy laza kis bulizene…

Ska-P-tól kifáradva ismerõsök, na meg egy pohár csapolt malátajuice után koslattam. Ez utóbbival rögtön meg is ismerkedtem, de hosszabb távú kapcsolat a túlzott víztartalma miatt nem lett belõle. Pár haversátor meglátogatása és a „Na milyen volt Illés?!” szavak gyakori elhangzása után már tervezgettük a következõ programot. De elõtte persze a jól megérdemelt sör, meg kékszofi, mert ez utóbbi most véletlenül volt nálam. (Akik ismernek tudják, hogy ez ritka alkalmak egyike!) Így gondolkodtunk egy jó darabig, mígnem kitaláltuk, vagyis hát kiolvastuk a füzetbõl, hogy lesz valami Bob Marley utánozás. Vagy ha az nem egészen jó, akkor irány a Skafunderz!

Persze egyikre sem értünk oda – vagy nem akartunk. Már megint az a sör! Mindig csak az a sör! Mindegy, a jó öreg Járványos Krisztiánt azért meg kéne nézni, gondoltuk. Útközben – jó szokásunkhoz híven – leragadtunk. Egész frankó kis dallamok ütötték meg fülünket a Talentum színpad felöl. A hangszóró mellett állva tudakolódtunk a néptõl, vajon mi is ez a cool muzsika. Sárga folt volt, vagyis polgári nevén Yellow Spots. Az énekes személyében pedig rég látott kedvencemet, Aberrált Atyát véltem felfedezni (ex-Érdekfeszület, Csók és Könny). Valami elképesztõ mit mûvelt ez a hét ember - az alapfelállás mellett hárman alkották a fúvós szekciót. Zombi presszó, Taposs a gázba, Feri szadista és egyéb belezõs balladák, ugyanis ez legutóbbi demójuk címe. (Már tudtam, mi lesz a következõ, amit letöltök havernál…) A bõgõs meg egyszerûen zseniális: elõször csak megfordította és lábbal játszott rajta, aztán a háta mögött végén pedig pörgette…hûûû… Zárószámként a Sweet home Alabama ritmusára átírt Vérfertõzés Texas szélén c. hétpercesre nyújtott opuszukkal zárták ezt az egyszerûen nagyszerû lírai horrorkodást.

Végre eljutottunk a Hammerhez, illetve eljutottam, mert haver közben szégyenszemre lepattant a gyalázatos Sean Paulra, vagy mire. Elmondása szerint azért hajlott erre a rendkívül sumák és egyben gaz tettre, mert vannak jó sunák… Mindegy. Obituary eléggé halottas volt, és az is biztos, hogy nem veszem fel a death metál kedvenceim közé.

Két sörrel elõrébb az idõben, meg néhány cigitarhálással – mert sajna a dobozom végére jártam – ismét akció volt a fémsátorban: Moby Dick. A Nagy Szürke Bálna a színpadon kiváló teljesítményt nyújtott, bár az egy óra játékidõ rettentõen kevés volt egy ekkora thrash-legendához. Kiképzés, Na mi van?, Körhinta, Ugass kutya, Zsibbad az agyam, Goodbye, a lírai Legyél Jó, na és a Gazember. Persze a visszatérés utánról is akadt néhányat: Mennybõl az angyal, Ámen, Lélekromboló torpedó.

Ezek után még mindig bulizhatnékom volt, így egy tucat ember megkérdezése után – kicsit ugyan ténferegve – a Wan2-ba finisheltem. Pár perc múlva kezdõdött a Sickratman, ahol újabb ismerõsöket realizáltam a hatalmas tömegben. Pajzs Miklós egy jó Belgás illetve ex-Belgáshoz hûen, ismét atom-beszívott állapotban volt. Ült az egyik erõsítõ tetején, és vígan láb lógatva nyomta a dalait. A nagyérdemû, hajnali fáradsággal/elalvással viaskodó publikum a Buzi-e vagy kivételével nem nyújtott valami nagy aktivitást. Bezzeg mi! Az elsõ sorban roptuk ezerrel, meg úgy jumpoltunk, hogy a többiek (tehát hátrébb állók) még véletlenül se lássanak semmit.

Csak ezután tértem nyugovóra – egy órai tényleg pihentetõ alvás után pedig már frissen és üdén mehettünk a Délibe a vonatunkra.

Murphy