Zorall 2004.02.28. -- Torock

A koncertet kilenc órára hirdették, de egy kis bemelegítést követõen tíz óra után néhány perccel kezdtek el játszani. Elõször furcsállottam, hogy csak négyen jöttek el, aztán egyik jólelkû ismerõsöm felvilágosított, hogy a másik gitáros nem sokkal ezelõtt szállt ki. Volt, aki csak Szasza látványáért vagy hangjáért jött el, voltak Junkies-fanok, akik Barbaró miatt, de a legtöbbjük a stílusért. (Aki még nem tudná, a zenekar egyedisége abban rejlik, hogy régi magyar õsklasszikus slágereket kevernek össze híres, külföldi zenékkel, és az eredmény természetesen zorall, ami az argóban bizarrt, szokatlant, meglepõt jelent.)

Aki Szaszától a jól megszokott színpadi bohóckodást várta, nem csalódott. A számok elõtt be-benyomott valami irtózatos nagy hülyeséget, ami éppen az aktuális trackhez kapcsolódott, aztán meg sem várva, hogy a közönség reagáljon, már zúztak is. Barbaró, a Junkies-tól merõben eltérõ gitárjátéka sokakat rabul ejtett, s õk már ekkor elhatározták, hogy elsõként csapnak le a gitáros pengetojére.

Az összes nótát az elsõ, idáig az egyetlen lemezrõl, a nemrég megjelent Nem csak húszéveseké a világ-ról játszották. A régi klasszikusok közül olyan gyöngyszemek hangzottak el, mint az Álomarcú lány, Szellemvasút, Kell, hogy várj, Sohase mondd, Homokóra, Meseautó… Nálam a Szeress úgy vitte a pálmát, amit a Pantera Walk címû számával kevertek össze.

Nagyjából a koncert felénél a nagy hóhányóként elhíresült Szasza egy kis parodizálásra adta a fejét: szellemi síkban Uhrin Benedekké vedlett át, mondott pár gondolatot ennek jegyében, aztán Rebekáztak egy kicsit.