Metallica - „Sick Of The Studio 07” tour 2007. 06. 05. Bécs

Koncertezés ide, koncertezés oda, elégedetlenségre és csalódottságra adhat okot, hogy a valamivel több, mint 10 országot érint? koncertsorozat kishazánkat megint nem érintette. A határát azonban igen.

A márciusi sajtótájékoztató óta szépen lassan, folyamatosan nyilvánosságra kerültek a koncertek helyszínei, az országok, az el?zenekarok. Mi, magyarok pedig annak örülhettünk leginkább, hogy ha máshol nem is, de Bécsben láthatjuk a san franciscoi mestereket. Ijeszt?en hangzottak a koncertajánlók: „ Aki Metallicára akar menni Közép- Európában, annak Bécs az egyetlen lehet?sége, mert egyik, Ausztriával szomszédos országban sem lépnek fel. „ Ez pontosan így volt. Nem sokat töprengtünk tehát azon, menjünk-e vagy maradjunk… Ennél a döntésnél viszont valamivel nehezebb volt a jegyvétel, hiszen ahány jegyiroda, annyiféle jegy és jegyár. A 60és 70 euro közti árban azért mindenki megegyezett, így jutottunk hozzá a 60,80 eurot kóstáló jegyhez.

Nagy várakozások és készül?dések közepette elérkezett július 5.-e…a vonat dél körül indult a gy?ri vasútállomásról, a várakozásoknak megfelel?en rengeteg Metallca pólós rajongóval. Ez a látvány nekem már a koncert részét képezte… Majd leszállva a célállomáson, néhány útbaigazítás, metrózás és keresgélés után könnyen megtaláltuk a Rotundenplatzot, az esti „merénylet” helyszínét. A kapuk még zárva voltak, és az egyre hatalmasodó tömeg ott táborozott a biztonsági ?rök lábánál. Mivel volt még jónéhány óra a bejutásig, leültünk a közeli parkban, megenni egypár hazai szendvicse, el?tte persze beszereztük a kötelez? korsó sört, ami az elég h?vös id?ben még dermeszt?bb volt. Póló beszerzésre is elindultunk, de látván az árakat (8-9000 Ft), úgy döntöttünk inkább, hogy döntünk még néhány sört… Hasznosan telt tehát az a nem is olyan rövid id?, amíg beengedtek a néz?térre.

Megkezd?dött a végeláthatatlan nyomulás, versenyfutás a legjobb helyekért. Meglep?dve tapasztaltuk, hogy a színpad közeli álló rész szinte teljesen üres volt. Mint utóbb kiderült, oda speciális (valószín?en egy az átlagosnál drágábbal) lehetett csak bemenni. Ez azért volt ciki, mert amikor már az Oompf! játszott, akkor is nagy hézagok tátongtak Bár, mi tagadás, azt az egy órát jobb helyeken is el tudtam volna képzelni… Egy nagyon langyos, gyenge 60 perc után a kényszerzubbonyba bújt Oompf! tagok átadták a helyet a sokak számára – nekem is- kuriózumnak számító Heaven And Hell-nek. Én is régóta fentem a legendás Black Sabbath tagjaira, és persze Dio-ra. Elképzelhet?, hogy ezzel egyedül vagyok, de bennük is csalódtam. Nekem úgy t?nt, hogy az öregséget szeretnék titkolni, de… nem nagyon ment. Sajnos elég vontatottak, öregesek voltak a dalok. Hiába na, Dio felett is eljár az id?. És ilyenkor tudni kéne abbahagyni… Jó lett volna hallani néhány Black Sabbath slágert, de az sem volt; s a lendület is elmaradt. A közönséget sem nagyon sikerült megmozgatni. S hogy mi a végkövetkeztetés? Egyszer megnéztem ?ket, de legközelebb valószín?leg mindenféle szívfájdalom nélkül kihagyom.

Egyre nagyobb lökdös?dést, nyomulást, kiabálást lehetett érezni. Ez csak egyet jelenthetett: közeleg a Metallica! Ruhatár híján folyamatos vérre men? harcot vívtam a saját- és mások hátizsákjával, a több tízezres tömeg kell?s közepén. Mindenki megtalálta a helyét, s a sok-sok zene közül egyszer csak felcsendült egy AC/DC klasszikus, a Highway To Hell. Ki lehetett találni, hogy ezt már az Ecstasy Of Gold fogja követni. Így történt! Hatalmas üdvrivalgás, tomboló, kiéhezett rajongótábor. Extázis szint?, semmihez sem hasonlítható érzés. A Morricone- intro után egy kegyetlen Creeping Death-el kezdtek, majd a Lightning korszak sorát a For Whom The Bell Tolls-al és a Ride The Lightning-gal folytatták. Hetfield nagy fehér szakálla, meg?szülve, nagy jókedvvel köszöntötte az osztrák közönséget. Már a Ride The Lightning alatt tudni lehetett, hogy ez sem egy szokványos „best of” buli lesz. Egy kicsit id?rendben haladva eljátszották nagy kedvencemet, a Disposable Heroes-t, aztán a kicsit nyugisabb Welcome Home-ot. Na, ezután következett az igazi ritkaság, az And Justice For All. Ezt él?ben hallani? ! Mi jöhet még?! Ha itt abbahagyták volna a koncertet, én már elégedetten megyek haza. De szerencsére nem voltak ilyen bolondok! Ismét egy ritkaság, a The Memory Remains következett. Szépen megválogatták a dalok listáját! Együtt dúdolta az egész Rotundenplatz a refrént Lars-al, Robbal, Hetfield-el és Hammett-el. A színpadra egy akkusztikus is bekészítettek, ám az ez alapján (és az eddigi koncertek segítségével) megjósolható Unforgivent nem játszották. Volt viszont Orion, amit a közönség nagy része tátott szájjal nézett végig. Én is csak álltam, és hallgattam, hogyan szól él?ben ez a több, mint 20 éves hang-legenda. Mire felocsúdtam, már egy másik régi kedvenc, a Fade To Black gitártémái siratták az élet elmúlását. De miel?tt mindenki teljesen befordult volna, jött a Bábuk Mestere. Ha valami, akkor ez nem maradhatott ki! A tempó továbbra sem lassult, hiszen a Whiplash jött a sorban, majd Hammett egy lírai gitárszólóval átvezetet minket a Nothing Else Matters-be. Mivel ekkor mér javában sötét volt, csodálatosak voltak az öngyújtók fényei. Hetfield is elégedett lehetett a kórussal. Fülgyönyörködtet? néhány perc volt ez, ahol a közönségé volt a f?szerep. Aztán hirtelen elsötétült minden, s viszonylagos csend lett hosszú percekig, majd puskaropogások és géppisztoly dörgések vezényletével a One dübörgött. Szikraes? és t?zijáték emelte az amúgy is forró hangulatot. Mindezt még jobban fokozta az Enter Sandman. Mivel megállás nélküli volt a passzírozás, ezt már kijjebbr?l hallgattuk végig. Ekkor lehetett csal igazán látni, mennyien vannak. A leveg?ben fel-fel t?ntek az 5 eurós m?anyag söröspoharak, amiket a közönségbe dobáltak; a földön pedig már 1 literes m?anyag sörös kancsók hevertek. A Metallica pedig úgy döntött a Sandman után, hogy ennyi volt mára.

Hála a közönségnek, visszajöttek persze, s (sorban a harmadik) meglep?désemre a Garage Inc-es Stone Cold Crazy-t hadarták el gyorsan. Ekkor már tényleg nem hittem a fülemnek. Tavaly a Damage Case, idén a Stone Cold! A finálé még hátra volt, és abban is biztos voltam, mi lesz a záró szám. Az 1983-as trash metal klasszikus, amire egy igazán alaposat lehet headbangelni így, utoljára, a „Seek-And-Destrooooy!”- üvöltötte a nem lankadó közönség. És a pokol elszabadult. Egy utolsó, hatalmas headbang, nem kímélve a nyakcsigolyákat. A söröspohár zuhé ekkor döntötte meg az egész koncert alatti, amúgy sem alacsony átlagot. Volt, aki a Killem All-os pólóját is eldobta, és úgy énekelte: „Keres, kutat, és pusztít!” Hát, így történt…

A koncert után még csapatfényképek sora következett, na meg penget? szórás. Lars pedig megígérte, hogy jöv?re ugyanitt találkozunk, már az új album turnéjával. Ámen!

Fáradtan és koszosan vágtunk neki az éjszaknak, s azon gondolkodtunk, hol üssük el az id?d ebben az es?s hidegben, néhány euró centtel a zsebünkben. Találtunk egy McDonaldsot, ami célnak megfelelt. Ott szunyókáltunk kicsit, aztán irány az utca. Egy padon húztuk meg magunkat jó néhány sorstársunkkal együtt. Így vártuk, elaludva, hogy kinyissák a pályaudvart. Néhány óra múlva rekedten, fáradtan mentünk be a váróba, amit hirtelen leptek meg az átmenetileg fedél nélkül maradt rockerek. Ennek hírére a rend?rök is el?jöttek, papírokat kértek, és kérdez?sködtek, hogy mit keresünk ott. Aztán nagy nehezen berobogott az els? vonat, amivel megcéloztuk Gy?rt, felejthetetlen élményekkel a hátunk mögött. Mikor a buszra vártunk, már rendesen reggel volt Gy?rben, s a megállóban büszkén és elégedetten néztünk ki a fjünkb?l, odavetve néhány „megvet?” pillantást egy-egy munkába igyekv?, szürke polgárnak: METAL UP YOUR ASS!