Cadaveres: Soul of a New Breed

Több helyen is biztos elmondtam már, hogy a Cadaveres De Tortugas felbomlásakor azt éreztem, mint überkedvenc Sepultura 1996-os kettéválásánál. Lett helyette két jó banda, ám hangsúlyozom: azok már egy cseppet sem ugyanolyanok. A Max-os Soulfly és a Derrick-es felállású Sepu (Igor nemrég történt kiszállását követõen azonban megnõtt egy esetleges reunion esélye, hurrá!) mintájára az Õs-Teknõs hamvaiból is két igazán nagyszerû banda fogant: a Cadaveres és a Mangod, utóbbi néha Inc.-vel kiegészítve a végén.

Míg az elõbbi, Körmi-féle csapat gyorsan talpra állt, s teljes erõbedobással koncertezte végig az országot, a folyamatos aktívkodás következményeként alig egy év alatt elkészült a bemutatkozó anyaguk; pár számot viszont már régebben le lehetett tölteni az oldalukról. Mangodék-nak jóval több idõbe telt visszarázódni, de jó hír, hogy jövõ februárban nekik is megjelenik a várva várt elsõ korong…

Nyúlfarnyi kis bevezetés után fülünkbe úsznak a címadó nóta karakteres dallamai. Ez is egyike a nagy és hatalmas Zene-univerzum azon számainak, amit akárhányszor meg tudnék hallgatni, úgy hogy közben egyáltalán nem unom meg. Ritka zseniális kezdõ darabhoz van szerencsénk.

Az egészséges káromkodási (fákingolási) szint fenntartása érdekében a vendégmûvész Farkas Zotya Úr elereszt egy „F*cking shit” üvöltést, így indul a frenetikus Elixír. De az Ektomorf-os hörgõmen nem távozik ám ilyen korán, a késõbbiekben is emeli a dal hangulatát, a refrénben való vokalizációs teljesítményével.

Sevent Heaven lendületes tempójáról híres, emellett szépséges énekhangok tárházaként is jellemezhetnénk, egy mesteri zongorás etûddel a végén. Atrophy Of The Mind ugyancsak hibátlan mestermunka; piszkosul eltalált gyümölcse ezen hat ember együttmûködésének. Súlyos riffek, ádáz basszer, Ádám rapes szövegelése, na és a két dob egybecsengõ konstellációja.  A Drop of Humaneness is hasonlóan hatalmasra sikeredett. Claw-t hallgatva rögtön egy ismerõs érzés környékezett meg: ilyet vagy nagyban hasonlót már hallottam korábban. Mégpedig a jó öreg törzsi Kaiowas-nál – ami a Sepultura egyik instrumentális gyöngyszeme. Nem mintha ez a tény valamit is levonna az értékébõl, hiszen ami jó, az jó. Alig fejezõdik be a rögtönzött törzsi szünet, egybõl itt is vannak a Tenacity brutális, begyorsult ritmusai. Blood Stained tétele az ominózus harmadik dal (a címadó és a Atrophy mellett), melyet annak idején ingyér’ le lehetett szedni a csontvázos srácok honlapjáról. Erre se mondhatok semmi rosszat, bár kellett hozzá jó pár fülelés, mire belerázódtam. A záró Noah’s Heritage-hez megint csak ugyanezt tudnám fûzni.

Egyetlen, hátránynak vagy negatívumnak beillõ tény, amit ezzel az amúgy hibátlan, és a zenekar kiváló teljesítményrõl tanúskodó lemezzel kapcsolatban említenék, hogy (az intró elég feledhetõ) csupán csak kilenc szám került fel, pedig szerintem simán elbírt volna többet is…