Vadulj a nap alatt fesztivál

Már meg se lepett minket a MÁV öncélú szabotázsakciója, vagy mondjam inkább úgy, hogy megint elõvették tarsolyukból a jól ismert idõhúzásos mesterkedésüket? De hál' Istennek a csornai csatlakozással minden a lehetõ legnagyobb rendben volt. Szanyban aztán kétfelé szakadtunk: míg a brancs pilledtebbik része betért az egyik állomáshoz közeli, akárhányas számmal ellátott italboltba, hogy százhetvenöt forintért (!) folyékony kenyeret vegyen magához, mi gyalog folytattuk az utunkat. A falu határában - a hõség és fáradság jegyeit magunkon viselve - szerencsénkre utolért minket a felmentõ-sereg, mégpedig Józsi (a Pinceászka énekes basszerosa) személyében.

Hamar megérkeztünk (3-4 km volt az egész) és kipilledve konstatáltuk, hogy a rendezvénynek helyt adó Rába parti csárda nem valami hû-de-hatalmas. Ismerõsök szerint tavaly így is kábé 500-600 látogatót vonzott. Instant, még melegébe körbesasoltuk a tájékot - hulladéktól kezdett telni a part, fák meg bozót hûshelynek, hétvégi házak néhány nyugis nyugdíjassal, meg itt-ott autók, szóval minden tereptárgy adott -, a koncertek úgyis csak héttõl kezdõdnek. Jóval késõbb döcögött be, mintegy 5 km per óra szédítõ sebességgel (még nézni is rossz volt!) az aktuális vonat. Vele együtt meg egy csomó szomjas, és utazástól kipurcant fiatal; megindultak a sátorállítások a parton.

Elsõként a helyi punkbanda, a Pinceászka szórakoztatta mûsorával a közönséget, bár õk a "gyerek még az idõ, inkább igyunk" jelmondathoz hûen csak a sörpadokon pihegtek. Elõször is egy szívhez szóló monológban köszönték meg a MÁV vezetõségének azt a csúszást, amit el kellett szenvedniük, és csak utána izzítottak. Fellépésükön debütált új gitárosuk, az ex-Stifler's Mom-os Asztalos Zsolt. Gépészindulóztak egyet, elõkerült a tarsolyukból az a bizonyos Kék tabletta, beszóltak Betty-nek, a csúnya lánynak, szidták a másokat, ittak vagy 100 rekesz sört és így tovább.

Fél óra múlva már a csornai Morfium uralta a színpadot. Õk egy merõben másfajta stílusban nyomultak, nem is csoda, hiszen életkoruk átlagosan a harmadik X környékén datált. Régi, jól ismert klasszikusokat prezentáltak, úgymint Pokolgép, Ossian, Edda, Republic, de akadtak még más blues-legendák is (Johnny B. Good vagy Takáts Tamás), sõt egy divatosabb Tankcsapdával is megspékelték alakításukat. Ez amolyan ülõsre (és ivósra) sikeredett részünkrõl, bár elõl a mûértõ szekciónál kisebb tolongás alakult ki.

A mindenki által legjobban várt Beatrice hozta a formáját; még jó hogy erre voltak a legtöbben kíváncsiak. Fiatalabb generációk mellett csak úgy hemzsegtek a harmincasok, és ettõl feljebb is csápoltak, öröm volt nézni a masszaként áramló tömeget. Feró rendkívül energikusan elvtársazott a számok közben, közönség meg persze vevõ volt rá. Boldog szép napoknak néztünk elébe, aztán minden szanyi lánynak eldalolták az ismert bikinis slágert, miszerint lenyúlják õket. Bepillanthattunk a XXI. századba, nagyvárosban járt a farkasuk, a legeslegvégén pedig kórusba nyó'córáztunk egyet.

Egy nagyobbacska szünet, majd melody-core szférája töltötte be a környéket. Gimme5 névre hallgatott a zalaegerszegi banda, melynek muzikális produktuma éppúgy magán hordozta a punkot, akárcsak a hácés részeket. Hangulatfeldobó zene a javából! Óket a hc/metálkór nagyágyúja, a Rollin Wallowin követte. Gondolom, nem kell bemutatnom Retekéket, hiszen alig van olyan szeglete megyénknek, ahol eddig még nem tették tiszteletüket. Tény, hogy eléggé késõn vadultak (mivelhogy õk zárták a pénteki napot), rendesen érdeklõdtek irántuk az emberek.

Akik még ezek után sem fáradtak el, vagy még mindig egy kis mozgásra, ricsajra vágytak, azoknak üzemelt, a hajnalig tartó dáridót biztosító Teszkó Diszkó. Nevével ellentétben egyáltalán nem gazdaságosították a hangerõt: orbitális slágerek bömböltek belõle orbitális hanggal.

Nem kertelek, a reggel és a délelõtt maga volt a nagybetûs Halál. Míg egyes, kiszikkadt testû egyének fürdõt vettek a Rábában, vagy napoztak annak partján, mi csak a tunyán a fa alatt döglöttünk, és keservesen vártuk az estét. Punnyadásunk okához persze az is hozzátartozik, hogy a gyõri brigádból - akikkel jöttünk - néhány arc kivételével mindenki hazarándult. Nem várt fordulatként koradélután frankón elkezdett szakadni az esõ, s a tagok egytõl-egyig kocsmába menekültek. Újabb ismerõsök, haverok bukkantak fel a láthatáron, és szinte már-már kialakult egy sokadik biztos találkozási hely a nyári fesztiválozásban.

Kapunyitás után legtöbbünknek csak iddogációs elfoglaltság jutott osztályrészül, mígnem a terep naivan majd úgy gondolja, hogy némileg száradni akar. Bensörmens-ék, akármennyire szerepeltek a fesztivál naplójában, nem jelentek meg. Másnap okosított meg egyik kolléga, hogy ezek a jánossomorjaiak bizony pár napja irreverzibilisen feloszlottak. Így jártunk.

A csornai Say Out-ék viszont rendesen kitettek magukért: dübörgött a hácés sound minden mennyiségben. A négytagú társaság aktívkodása szerves részét képezte elõadásuknak, és erre már a lenti publikum is megmozgatta, amit kellett. A levegõben sugárszerûen áradtak szét az aktuális energiahullámok...

Tök véletlen, hogy aznap éppen KoRn pólóba tettem tiszteletem Greedy Fly-on. Tudvalevõ, hogy a magyar nu egyik feltörekvõ reménysége (vagy mondjam úgy honosított KoRn- nyúlója) régebben még ezerrel nyomatott feldolgozásokat, mára azonban kikoptak, és csak kukorica-hangulatú sajátokat prezentálnak. Nem titok, hogy zenéjükben brutálul másolják a nu nagyágyúit, bár nekem az összhatás nem igazán jött be, fõleg az ének nem. Néhány döngetõs, basszercentrikus szám kivételt képezett; ilyenkor én is kiadtam magamból a feszültséget, és hajolgattam egy sort.

És eljött végre a zenekar, akit két napja már annyira vártam/vártunk, a Superbutt. Igaz, Greedy után szégyenszemre annyi idõ ment el üresjáratba, ami alatt majdnem lement egy új Clawfinger album (amit otthon kék hallgatni, nem itt!), de akár egy amatõr nu-s csapat simán felsettenkedhetett volna, abszolút nem tûnt volna fel senkinek az égvilágon.
Vörös Andris ketyegett párat, ahogy a Black Soup elején a gép, bemondta a pontos idõt, majd belecsaptak a Broken Nose-ba. Eszemet vesztve vad õrjöngésbe kezdtem; persze nem én voltam az egyedüli megszállott! Örömem határtalannak bizonyult: nem lett egyke a szong, jöttek még húzós számok a Feketeleves-rõl! "A tortadobálós klipet láttátok?" kérdéssel bevezetett Better Machine és a Cheer The Leash veszett Hellózása mellett még vagy 3-4 újdonságos dalt toltak a fülünkbe. Mint már annyiszor, András most is elrendezte a népet, ahogy kell: elõször egymásnak futott a két oldal, majd a Fishmachine-ra circle pit-et alakítottunk ki, ahogy az a nagyobb feszteken szokott. Sûrûn ugrálgattunk a lemezek között: a kéjgyilkosságra hivatott Lust kills, a szintén elsõkorongos Denied, aztán a filmbetétes Concrete shoes és így tovább. Végére már annyira elszabadult a hangulat (persze csakis jó értelembe, hogy máshogy - haha), hogy egyes vállalkozó szellemû, bátor egyének a színpadról ugráltak be a nép közepébe. Akadt, hogy nem találtak bele, de sebaj - ugrottak hát másikat! Vörös Andris meg külön gratulációját fejezte ki egy kreatív, bukósisakban tomboló elvadult fannak. Ráadásukban pediglen mi mással lehetett volna leköszönni, mint a Pioneer himnuszával. Miután lejöttek a színpadról, gyorsan lecsekkoltam egy interjút Andrissal. (olvasd el)

A Nemérdekes fantázianevû zalaegerszegi banda, már enyhén illuminált állapotban leledzett ilyentájt - mint a legtöbben -, de zenéjükben ez abszolút nem okozott hátrányt, sõt! A hét tagot (vagy másoknak tizennégyet, haha) számláló ska-formáció így késõ éjjel is tudta milyen partizós talpalávalóval kell kedveskedni.

Ha azt mondanám, hogy Cops Are Fucking Bastards, senkinek nem esik le a tantusz, de ha úgy betûzöm, hogy a C.A.F.B., sokaknak egybõl a Budapest címû örök-klasszikus csendül fel a fülébe. Az 1990-ben alakult, sok minden megélt pesti banda is tiszteletét tette, bár kissé talán késõn volt, hogy igazán, és behatóan tanulmányozzam színpadi teljesítményüket.

A napvaduló fesztivál zárásaként egy EU nevezetû formáció lépett a deszkákra, valamikor a hajnal közepén. Mielõtt még bármiféle hangszeres mozzanatot elkövettek volna, az énekes kisebb drámai monológba élte bele magát a banda nevével kapcsolatban, miszerint semmi közük az unióhoz, õk csak a jó európai zenére szakosodtak. Kínálatukban megcsendültek a spanyol SKA-P dallamai, Zorall, Tankcsapda, stb. Utána ismét a jól bevált Teszkó Diszkó szólt egészen reggelig...