Serenity - Fallen Sanctuary

Kitörölhetetlen dallamok, hangulatos szintibetétek, bivaly riffek, jó dalszövegek, kiváló énekhang, és neoklasszikus íz?, de visszafogott, mégis maradandó szólók. Hogy érezhet?-e az egyes kritikákban felbukkanó Sonata arctica és hasonlók hatása, az szerintem nem hangsúlyos, inkább csak benyomás szint?. Magam inkább az új lemez hallgatása után azt mondanám, hogy egy hörg?s témákat – két dal kivételével – elhagyó Raintime, vagy Scar symmetry stílusú zenekarral van dolgunk, mint egy euro-power bandával. Mondjuk a Sonata hasonlat most, hogy ismerjük az Unia lemez progresszívebb világát, már jobban áll, de a Serenity nem speed banda. Vannak duplázós témák, de nincsenek olyan szélsebesen száguldó szerzemények, amelyek a finn srácok világát meghatározták.

Viszont, szerintem féltestvéreink rendelkeztek már az els? lemezen is önálló hanggal, annyira, hogy amikor meghallottam lemez els? klippes dalának els? hangjait, már tudtam, hogy ezek ?k. Ugyan az Velatum zongorával kezd?dik, de mikor a húrokra csapnak, már lehet tudni, hogy mi is vár itt ránk.

Maguk a dalok meglehet?sen sokrét?ek, rengeteg szintivel, vastag gitárokkal, szimfonikus hangzásokkal, és vaskos kórusokkal, számos váltással – zongora, majd zúzás, szimfonizálás, majd visszafogottabb száguldás, akusztikus gitár. A harmadik dal, Coldness kills úgy kezd?dik, mint egy Nightwish dal, de aztán egész más irányt vesz a dolog, és mivel itt az énekes férfi, így a hangulatban és a hangszerelés hasonlatosságában ki is merül hasonlóság. Georg Neuhauser-nek baromi jó a hangja, er?teljes, bírja a mélyeket és a magasakat is. Amúgy nem egy tipikus metal hang, musicalekben is simán el tudnám képzelni, engem egyrészt a Kamelotos Khan-ra emlékeztet- akit egyébként az egyik legf?bb hatásának is nevez – másrészt viszont mikor el?ször hallottam, elhittem volna, hogy a magyar Mindfields (factory) énekese dalol. Az említett Coldness kills-ben olyan keser?, és fájdalmas hangokat, dallamokat hoz, hogy minden alkalommal beleborsódzom. A következ? To stone she turned-ben bukkan fel az els? speed-téma, és itt emlékeztetnek nagyon az északi dallamos death bandákra, akiket fentebb említettem. A pörg? kétlábdob, és zúzó gitár alatt hallható szintisz?nyeg er?síti ezt az érzést.

Az ötödik tétel, amely a Fairytales címre hallgat, és egy zongorás, n?i vendégénekessel (Sandra Schleret) megspékelt lírai dal, amely a vége tájt bekeményít picit, és így lesz teljesen kerek a történet. Georg hangja itt is szárnyal. Hihetetlen, talán csak Tony Kakko hangja van rám ekkora hatással. Ami ezután jön, az a lemez legslágeresebb dala – szerintem – a The heartblood symphony. Duplázós téma, a refrént el?revetít? gitártéma, kitörölhetetlen dallam. Tökéletes ez a dal.

Nem húzom tovább az id?t. Aki szereti az ultradallamos, progos, változatos, európai íz?, tökéletesen megírt, hangszerelt, és megszólaló lemezeket, a’la Kamelot, Masteplan, Sonata arctica, de kissé komplexebben, izgalmasaban, nyugodtan fektessen be ide. Habár azt nem mondanám, hogy a Serenity megújítja a m?fajt, mert nem így van, azért ez nálam maximum pontszám.

Atilla