Sonata Arctica, Pagan’s Mind, Vanishing Point; November 14, Budapest, PECS

Atilla - 2008. december 22. hétfő, 10:16    
Sonata ArcticaHát újra eljött a pillanat, amikor szinte napra pontosan egy évvel az Unia turné Pesti id?pontja után a Sonata Arctica újra ellátogatott hozzánk. Ez a turné kicsit másról szólt, mint az el?z?, mégsem nyújtott sokkal többet annál.
Reklám:
Persze azért voltak olyan momentumok, amik számomra sokkal kedvesebbé tették ezt a verziót, mégis azt kell mondanom, hogy finn kedvenceimen azt érzem, hogy a néhány évvel ezel?tti lelkes brigádból egy precízen m?köd? gépezet lett. Nem tudom, hogy minden állomáson ilyenek-e Tony-ék, de itt most is, tavaly is elég megfáradt arcukat mutatták. Persze lehet, hogy ez csak nekem t?nik így, de amikor annak idején a Gamma Ray el?tt sikerült elcsípnem ?ket, sokkal szimpatikusabban nyomták. No persze mindez csak szubjektív benyomás, mert el kell ismernem, hogy az, amit nyújtanak, még mindig megborzongat. Egy zenekar sincs rám ekkora hatással, de vannak  sokkal jobb koncertbandák is. Na, hogy kicsit elkergessem itten a komor felh?ket, hát belevágok a közepibe. Az úgy történt, ahogy szokott. Megérkeztünk, lepakoltunk, összefutottunk ismer?sökkel, lecsekkoltuk a Vanishing Pointot, mint nyitóbandát, és megállapítottuk, hogy a már említett Gamma Ray-el közös turnén már bemutatkozó ausztrál banda sokat változott.
 
Fazonilag legalábbis, zeneileg meg hála az égnek nagyon nem, ami azt jelenti, hogy melodikus metal kicsit megbonyolítva, gyors dalokkal, dús szintikkel, király énekhanggal (Silvio Massaro baromi jó énekes, és szimpatikus frontember), egyedi dallamokkal, és felismerhet? hangzásvilággal. Nem keverném ?ket össze más bandával. A legutóbbi lemez, a The fourth season annyira eltalált lett, hogy nem is lehetne jobb, max hangzásilag. Volt is róla Embodiment, The tyranny of distance, Surrender, stb, amit viszont fájlaltam, hogy a kedvenc Tangled in dream-r?l semmi sem bukkant fel. A hangzás korrekt volt, mindent lehetett hallani azért, de lehetett volna er?teljesebb is, a fények is rendben voltak, bár a f?banda dobcucca, és a háttérben felépített fémhíd miatt a felére sz?kült az el?bandák helye. Ett?l persze látszott a srácokon hogy élvezik, és meglep? módon számosan ismerték is ?ket. Nem gondoltam volna.

A következ? Pagan’s Mind-ot nem ismerem tüzetesebben, már találkoztam a zenéjükkel, de nem különösebben fogott meg, még úgy sem, hogy a buli kedvéért el?kapartam a legújabb lemezüket, hogy ismerkedjek kicsit. Nem rossz, de mégsem az én zeném, így helyettük a sörözést választottam, persze azért az els? pár dalt meghallgattam, és szimpatikus is Jorn Viggo (?t Jorn Lande ex-Masterplan énekes szólócsapatából, és az Uli Kusch ex-Helloween dobos csapatából, a Beautiful sin-b?l lehet ismerni) és csapata, de mégis inkább vártam Sonataékra. Meg is jöttek hamarosan. A felcsendül? intró közben épp a pultnál álltam egy ismer?ssel, aki meghívott egy sörre (köszi Gerg? J), de már rontottam is be az In black and white els? hangjaira.
 
Gyorsan az els? sorokba kapartam magam – de sajna csak valahova a szélére sikerült – és kotortam is el? a gépemet, és kattogtattam párat. Ugye az Unia kicsit progosra sikeredett, számomra sajnálatos módon elhagyták a pörg?s speed-témákat, de megmaradt a tipikus Sonata-feeling. És ez át is jött, annak ellenére, amit az elején írtam. Utána jött a lemez második dala, a Paid in full, ami egy hagyományosan dallamos, mondhatni slágeres téma, ugye, majd pedig az este legnagyobb meglepetése következett, a Reckoning night lemezes White pearl, black oceans, ami egyike a banda epikus tételeinek, a maga összetettségével, sokrét?ségével, hangulatával, hangulatváltásaival, és tempóváltásaival, szóval nem egy tipikus koncertdal, habár a Helloween is id?nként el?kapja a Keepert, vagy a Halloweent, amikhez mérhet? ez a dal! Fergeteges volt, ahogy Tony százféle hangon szólalt meg. A hideg rázott a dal közben. Erre vártam, mióta járok a koncertjeikre, eddig négyen vettem részt, és még csak az els?, Stratovarius el?tti bulin sikerült elkapnom a hasonlóan nagyív? Destruction preventer végét, mert ugye sorban álltunk. De most végre, és nem tudok elszakadni.
 
Aztán meg sorjáztak a slágerek, nem sorrendben: Caleb, Fullmoon, Replica, 8th commandment, Don’t say a word, Last drop falls, Draw me, It won’t fade, Gravenimage, és végén természetesen The cage, hogy speedeljünk is picit. Szóval ez volt a teljes setlist, és hát volt közönségszórakoztatás, ugyanaz, mint tavaly, csak kicsit átalakítva, szóval We will rock you, ahogy az emberi szájdobolásra képes, Tony irányítása mellett. Azért hozzáteszem, könnyebben magyarázta le, mint tavaly, akkor sokat kínlódott, mire felfogták, mit akar. Els?re mondjuk élmény volt, de másodjára – na ezért írtam, amit írtam! Mindegy, így is megérte. Amit viszont még fájlalok, hogy csak másfél óra a tíz perces közjáték, a gitárszóló, és a ráadás el?tti szünettel együtt. Tizennégy teljes dal, holott a hülyülés helyett még elfért volna egy My land, vagy régen hallott Blank file, vagy kinek-kinek valamelyik kedvence. Aztán véget ért ez is, a Vodka dallal. Na ezt is évek óta csépelik. Kellene egy kis felfrissülés, valami új, és a repertoár kib?vítése, hiszen öt lemezr?l már lehet akár húsz perccel többet is játszani. Ennek ellenére nem szeretném, ha azt vonná le valaki, hogy elégedetlen vagyok, mert nem! Ez egy majdnem tökéletes buli volt. Imádtam, ahogy imádnám, ha minden héten részem lehetne benne, de legalább havonta, de a realitások talaján maradva, elég minden novemberben is. Legközelebb pedig elhozhatnák a Dreamtale-t, vagy bármelyik frissebb finn bandát, mondjuk nekem a Brother firetribe is megfelel! Na ennyit err?l, remélem mihamarabb viszontlátjuk ?ket.

 
Atilla


    Megosztás:
Szólj hozzá a cikkhez