Nova Rock 2006 - Nickelsdorf

Bömbölt a zene, kockasörök tucatjai, amerre csak a szem ellát, lakókocsik tetején sátrazók, és minden földi jóval felszerelt emberkék igyekeztek a kapuhoz.

Közben szerencsés meglepetésként két gyõri ismerõs arc szúrt ki spontán a tömegbõl, így velük együtt folytattuk utunkat. Tudjátok, a gyõriek f*sza gyerekek... Press-sátort keresgetve ide-oda irányítgattak minket, de aztán 15 percnyi folyamatos németül pofázás után sikerült átvennünk a sajtós belépõnket. Hajrá, irány befele! Felkészültünk a Nagy Motozásra, mire a bejáratnál lévõ biztonságiaknak csupán egyetlen kérdése volt: "Van a táskádba üveg?" Mivel egyikünk sem rendelkezett e tiltott eszközzel, egybõl beengedtek. Kérdezem én: mikor van ilyen a magyar fesztiválokon???

Miközben bent, a jócskán túltelített kempingrészben sátorhely után vizslattunk, elsõbálozó magyarok lévén egész sor katartikus élményben volt részünk. Osztrákok nem szarakodtak, mit hozzanak: volt, akik kocsmai sörpadot cipeltek, mások komplett kerti kempinggarnitúrákat, de voltak hifi-tornyok, grillsütõk, partihordók és egy csomó minden. Mindezeket persze Jackass- ezni való bevásárló-, vagy éppen kerekes tulikocsikon szállították oda. De szinte mindenkinél alapellátmányhoz tartozott a több kocka sör.

Érdeklõdve nézegettük a fesztivál kiadványában, hogy itt a zenekarok már délben elkezdtek játszani. Elsõnek valami Unheilig nyomatta, aztán meg a Bloodsimple. Ez utóbbit a sátorállítási ceremóniánk közepette is veszettül lehetett hallani. Amennyire ki tudtam venni, ilyen ordibálós metálkórszerûségre hajazott leginkább.

Miután a sátor végre elképzelésünknek megfelelõen állt, és ki is pakoltunk minden szart, teljes egyetértésben szavaztuk meg: Trivium-on ott kell lennünk. A háromszoros Metal Hammer gyõztes band ennyit igazán megérdemelt, ugyanis egy jó ideje mindenki róluk harsog. A kempingrészt - ahova, mint már megtudtuk, bármit be lehetett vinni - egy biztonsági sáv választotta el a koncertarénától, ahova semmit. Egy szûk pallón át, egyesével, alapos motozás után lehetett bejutni.

13:35-kor kezdõdött Trivium produkcióját óriásira duzzadt tömeg, valóságos headbang- hullám, és itt-ott elszórt éneklõs-kántálós csoportok jellemezték. Vadult hújjogások kísérték végig minden egyes számukat; tényleg marha királyok voltak! Az énekes stílszerûen Metallica pólót viselt, a basszeros tag meg hogy nem sült bele felvarókkal díszített farmerkabátjába! Mûsoruk kábé felénél felkérték a tomboló népet egy circle pit kialakítására (amikor középen egy kört alakítanak, aztán ott rohannak - a szerk.), ami Amerikában meg máshol már bevett módszer. Igazán feldobták ezt a forró koradélutáni hangulatot.

Aztán irány a sörpult; e nedû szinte lételemmé lett ilyen idõben! Rémisztõ, hogy mennyire drága a Becks: korsónként 4 eurót kóstált, és a feszt legolcsóbb itala, a szóda is kettõ volt. Persze mindegyiket visszaváltható pévécé-pohárba adták, amelyet aztán "egy juró" értékben beleszámítanak a következõnek kért italba. Ja, és a cigirõl se feledkezzünk meg: 4,50.

Lecsusszant vagy két pohár nedû, majd Vikivel a Press-sátorba mentünk felmérni a terepet, a színpad mellett balra, egy elbarikádozott, biztonságiakkal õrzött folyosón keresztül. Kapásból kiszúrták magyar beszédünket: egy csávó jött oda, hogy nem mi vagyunk-e a magyar VIVA- tól. Haha, kezdetnek nem rossz. Kényelmesen elhelyezkedtünk az ottani asztalokhoz, és bõsz jegyzetelésbe fogtunk az eddigi élményeinkrõl. Mögöttünk meg az MTV csinált interjút valami szervezõféleséggel. Ismétlem, nem rossz.

Bullett For My Valentine névre hallgatott a következõ együttes. A kis Festival Guide-ba azt írták róluk, hogy a brit heavymetál újvonalához tartoznak. Nem értek hozzá igazán, de biztos igazuk van. A sajtósátorból mindenesetre egész szépen hallottuk õket. Újra barangoltunk egy sort, most a közeli pólósátrat vettük nagyító alá. Nagyon nem volt mit tanulmányozni a 25-30 eurós fesztivál-pólókon; Viki azért vett egy topot, mert hát mégiscsak külföld...

Mikor õk is bevégezték, azonnal irány az elsõ sor - következik a Stone Sour! Ugyan magyarországi fellépésük az Alice In Chains elõzenekaraként elmaradt, de most itt az alkalom a pótlásra. Négy óra elõtt pár perccel kezdték meg mûsorukat egy új szerzeménnyel, beharagozva a nemsokára (augusztus elején) megjelenõ vadi új albumukat. Corey Slipknot-os pihenõidõszakában élvezkedett: viszonylag rövidebb, kiszõkített hajjal meg számomra érdekes Kurt Cobain pólóban rohangált, üvöltött meg a szünetekben dobált be az ásványvizeket. Régi, jól megszokott slágerek is akadtak (Blotter, Blue Study, Idle Hands stb.), bár az újról is egész sokat eltoltak. Utolsó, levezetõ csapásként kedvencem szólt, a Get Inside.

A koncert után újból tûzoltóslaggal locsolták a népet, ahogy már elõtte is. Kellett a víz. Mi addig a közeli klotyósor árnyékában hûsöltünk, és harmadik vagy negyedik Becks-ünket kortyolgattuk. Meg persze cigiztünk ezerrel, mert muszáj volt valamit pótcselekedni abban az iszonyú forróságban. Mindenkit csak egy cél vezérelt: minél gyorsabban a sörsátorhoz. Egy darabig még néztük a powerban utazó Avenged Sevenfold nevû bandát, de mivel annyira nem tudott lekötni (és mert a farkasszerûen meg is éheztünk), visszamentünk a kempingbe. Ekkortájt úsztak fülembe Pantera Walk-jának súlyos riffjei...

Az Alter Bridge-et abszolút nem hallottuk; valahol a kempingben botorkáltunk emberek után, akiket spontánul meg lehet interjúvolni. Egy jó kedélyû német társaság azonnal horgunkra akadt. Közelben lévõ sátrukhoz invitáltak, sõt még jó meleg sörrel is megkínáltak. Dél-Ausztriából jöttek, mint tudtuk meg, és már többedik alkalommal vesznek részt országuk legjelentõsebb fesztiválján. Páran közülük ecsetelni kezdték tavalyi Rock Im Park-os meg Rock Am Ring-es élményeiket csak úgy, mi meg erre meséltünk nekik a Szigetrõl (továbbiakban Island Festival), amire egyértelmûen rábólintottak. Azt bírják Magyarországban, hogy kedvesek az emberek, meg olcsó a sör és a cigi... Bezzeg náluk!

Nyolckor már ismét a Kék Színpadnál várakoztunk, ezúttal a híres grunge-legenda, az Alice In Chains fellépésére. Igaz, jócskán megöregedtek, de rajongóik száma láthatóan nem csappant meg, sõt: Metallicán kívül az egyik legnagyobb tömeg most alakult ki. Pár osztrákkal összehaverkodva ültünk a fûben, és a nemrég kapott Jim Beam-es gumigitárunkat próbálgattuk. A banda másfél órája alatt nyomott mindenfélét, köztük jól bevált slágereket is, amiknek Viki biztos tudja kívülrõl a nevét. Bár nekem, õszintén meg kell hogy mondjam, nem túlzottan jöttek be.

Aztán a fesztivál legnagyobb választása elé kerültünk. Kék Színpadon mindjárt Motörhead, a Piroson pedig a Queens Of The Stone Age. Szívesen megnéztem volna Motörhead-éket is, mert Lemmyék aztán tudják, hogy kell tolni a dögös rockot. Már vagy több, mint 25 éve. De Vikinek és nekem is közös favoritunk a QOTSA, úgyhogy simán eldõlt: ez utóbbira megyünk. A kettéoszlott tömeg Piros Színpad felé igyekvõ részének meg kellett birkóznia a zuhanyzó körül kialakult valódi sártengerrel (!), és az embereket egyenként beengedõ biztonsági kapuval. Egy ideig ment is a dolog, aztán a bevadult fanok nem bírtak magukkal: egy helyütt kidöntötték a fémkerítést, és ott áramoltak befelé.

Kilenc húszkor egyszerre sûrû füst borította el a színpadon, bár vibráló fényekben azért kivehetõ volt a Queens Of The Stone Age legénysége. Az isteni Dave Grohl-lal a dobok mögött. Látványtechnikájuk már elsõ percben megfogott, és így maradt ez végig; valami iszonyatosan eltalálták! Nem vacakoltak holmi beköszönõ dumával, azonnal belecsaptak: a kezdõ Feel Good Hit of the Summer után már jött is egybõl elsõ igazán nagy számuk, a No One Knows. Igaz, most koncert lévén kissé megvariálták a dolgot: eredeti verziójukban rendesen basszerkiállás van meg minden. Most viszont tök leálltak (volt pár levegõvételnyi kifúj-szünet), aztán olyan atomszólót nyomtak bele, hogy leesett az állam! Késõbb ezt még pár számnál ugyanígy megismételték, szóval királyságos új dolgok a pénzükért! Medication, In My Head, Go With The Flow, First It Giveth, Someone's int he Wolf - mentek sorra a Kõ slágerek; legnagyobb örömködést mégis a Little Sister dallamai váltották ki. Mellettem Viki majd' megõrült, mikor kedvenc Burn The Witch-e kezdõ szólamai bontakoztak ki az éterben. Utoljára, mintegy levezetõ tombolás gyanánt hagyták legpörgõsebb számukat, a Song For The Dead-et; Dave alaposan kifáradhatott benne; de mi is...

Alig tértünk magunkhoz eme oltári stoner buli után, mikor már nagyban menni kellett Metallica-ra. Még az utolsó Motörhead dalok foszlányai hangzottak a távolból, de mi már biztosan tudtuk, baromira hátul lesz csak hely. Ha egyáltalán lesz... A tömeg szinte elképesztõ volt! Sportszigeten, az ingyen Slipknot koncerten láttam az eddigi legtöbb embert egy helyen, de még az is kispályás volt ehhez képest!!! Negyed tizenkettõ után kezdtek el játszani; stílszerûen a felpörgetõ Fuel-lal indítottak. Dalaik többségét a Master of Puppets-rõl nyomatták; ennek apropója, hogy pontosan 20 éve adták ki. Ugyan nem túlzottan ismertem õket, de mégis jók voltak. Közben, míg a többiek egy-egy rövidebb pihit iktattak be, Rob basszerkiállásokkal szórakoztatta a nagyérdemût. Valamivel éjfél után fültépõ háborús zörejekkel lett teli a környék: géppuska-ropogása, bombák csapódása és így tovább. Aztán hatalmas tûzcsóvák törtek ki a színpadból, az égen pedig egy szemet gyönyörködtetõ tûzijáték kerekedett. De csak pár percig, ugyanis következett a One. Aztán sorban csendültek fel a számomra is ismertebb slágerek: Sad But True, Unforgiven, majd miután megkérdezték, hogy álmosak vagyunk-e, mi más, mint az Enter Sandman. Nothing Else Matters-nél James fiú színpadra kérte régi cimboráját az Alice In Chains gitárosát, és közösen nyomatták végig a balladát. Kétórányi játékidõ után lassan befejezõdni látszott fellépésük. Cliff Burton-rõl még egy R.I.P. felirattal emlékeztek meg, aztán vége. Pengetõszórás, meg a szokásos. Kifele sétálva még vissza-visszapillantva láttuk, ahogy Lars a kamerával bújócskát játszva rohangál fel s alá dobverõkkel a kezében. Lassan õ is a tömegbe dobta õket. Már majdnem kint voltunk, mikor ismételten visszajöttek. Kemény mag elöl maradt, a többiek meg szétszéledtek, mert hát fáradtak voltak, mint az atom. James pofázott egy sort, aztán újabb régi ismerõs bukkant fel a színpadon: az öreg Bibircsókos. Együtt, tehát Metallica + Lemmy, két basszerral nyomták végig a Kill 'em All megaslágerének számító Seek 'N Destroy-t. Levezetõnek. Mikor végeztek, és lesomfordáltak (mert hát ez a szó illik ide legjobban!) a színpadról még mindig úgy nézett ki, hogy nem akarják befejezni! Ember, már hajnali két óra van!

Fáradtan és izzadtan a kempingben bolyongtunk, azzal a céllal, hogy sátrunkat megleljük. Még javába lehetett hallani, amit Hetfield csak nem nyugszik: most valamelyik stábtagot köszöntötte fel szülinapja alkalmából. Többiek is persze beszálltak: jó nagy ökörködés lett belõle. Hihetetlen hogy ezeknek még ilyenkor is van energiájuk; emberamortizáló koncertjük még mindig ennyire energikusan pörögnek!


PÉNTEK

Hajnalba tehát hálózsákba pattanás, és meg sem állt az alvás délig. Ez lett volna a terv, de már kilenckor az egész kemping fent ricsajozott. Az osztrákok már hozták a következõ napi kockasörüket a parkolóból, mentek az emberek fürödni meg reggelizni a kajasorra, és így tovább. Körülöttünk lévõ magnókat simán full hangerõvel bömböltették, miért is ne!? Aztán mi is kénytelen-kelletlen felkeltünk, hogy valami kaja után nézzünk; ázsiai cuccos lett a nyerõ. De volt ott pizzastand, dán hotdogos, olasz tésztás, görög kajálda - egész jó kis nemzetközi felhozatal. Annyi skótszoknyás embert még nem láttam (fesztiválon), mint akkor! A délelõtt hátralévõ részében alaposan kiveséztük a sátorban való döglés fogalmát, meg fotóztunk. Ki is gondoltuk, hogy elmegyünk a fõcsaphoz vízért a "nem lesz ez így jó, hogy csak folyton sört igyunk" közfelkiáltással. Persze elõttünk zárták be, és csak 2 óra múlva nyit újra, amikor is feltöltötték. Na mondom f*sza, akkor sörözzünk...

Fél egykor meg már Piros Színpad fele orientálódtunk ezerrel. Az aktuális sártenger még egy fokkal nagyobbra nõt, sõt már a közeli sátrakat is elöntött szép számmal. Tegnap kinéztem, hogy lesz egy ska zenekar, egyértelmû, ott a helyünk! A kimondhatatlan, osztrák illetõségû Guadalajara - mint már az elsõ számnál megállapítottam - überfrankó egy muzsika! A nyolc fõbõl álló brigád (tehát a négyes alapfelállás + ugyanennyi a fúvós szekcióban) mindvégig azt a tipikus népmegmozgató ska-t nyomatták, amit mindenki imád! A nép mindvégig partizott. Hihetetlen, hogy délben, full napsütésben ennyi embert ide tudtak csalni; világbajnok produkció! A koncert közepe felé az egyik fúvós poénból szerpentint fújt a közönségbe, mire aztán az elsõ, kreatívabb emberek a talajt képezõ faforgácsokkal kezdtek dobálózni. Késõbb pedig már az egész mélyen tisztelt publikum egymást szórta vele. A zenekar egyik közeli jó barátját egy felfújható gumiscsónakban úsztatta a tömeg, jó párszor le is gebedt szerencsétlen...

A koncert után visszazarándokoltunk a fõcsaphoz, mert hát víz nélkül nem az igazi. Az itt kialakult, friss, hideg hákettõóért kiáltó tömeg szinte életre-halálra menõ küzdelmet folytatott, de komolyan! Több biztonsági állt, és tartotta teljes erejébõl a kerítést, de még így is nem egyszer döntötték fel õket a szomjas népek. Mindenki annyi mûanyag flakonnal a hóna alatt furakodott, amennyit csak talált. Ügyesebbek nagyobb vödrökkel, 5-10 literes PVC tartályokkal felszerelkezve érkeztek, de voltak, akik a kék mûanyag szemeteszsákot töltötték fel, s a vállukon cipelték vissza.

Pár liter hideg vízzel felszerelkezve a jó meleg sátorba igyekeztünk. Izzadva vizsgálgattuk a tegnapi fényképeket és diktafonos felvételeket. Unatkoztunk, így megint kitettük a sátrunk elé a WE NEED SOME MONEY (OR BEER) TO ALCOHOL RESEARCH! táblát, ahogy tegnap is, aztán kifeküdtünk elé. Jobb humorú embereknek köszönhetõen ismét összegyûlt 2-3 sörre való; de most már sört is bõszen öntöttek bele. Míg a tegnapi Nothing Else Matters felvételét hallgatva léggitároztunk, a szomszédban a srácok éppen az áthaladókat limbóztatták meg. Mi meg csak fotóztunk, figyeltük az esetlegesen felbukkanó magyar ajkúakat, meg spanolgattunk jobbra-balra...

A 18:30-kor kezdõdõ Startsailor-t lekéstük, de Live-on már ott figyeltünk. Bár csak ne tettük volna! Jó pár sör után is csak egy lagymatag, semmirekellõ, jellegzetességek nélküli, egyik- fülön-be-másikon-ki zenének tudtam beazonosítani. Minden szám egy újabb orbitális kínszenvedéssel ért fel. Csak ültünk a fûben, és néztünk ki a fejükbõl. Közben pedig azon töprengtünk, hogy két vagy három Nickelback ér-e fel vele... Ami az illeti a népnek azért tetszett, egész sokan voltak rajta.

Háromnegyed tíz magasságában aztán jött a Massive Attack. Igaz, ezen bandát se láttam (vagy hallottam) ezelõtt még egyszer sem, kivéve talán a nagysikerû Angelt. De hát azt mindenki. Nevéhez híven óriásit alkotott! Masszívan tolta az elektronikával spékelt rockot, az embereknek meg írtóra tetszett. Hogy ki ne felejtsem, a színpadi fények sem voltak rosszak!

Még mielõtt a nap fõbandája, a Placebo jött volna, Viki leghõbb kívánságára befurakodtuk magunkat az elsõ sorok egyikébe. Hogy minél jobb fotók legyen Brianrõl. Fél éjfélkor végre rávilágították a fények a brit trióra, és megindult a látszatgyógyszerek ámokfutása. Rögtön egy új számmal, a nemrég kijött Meds-rõl. Brian (aki köztudottan bisex meg festi magát) még viszonylag rendben alkotott a színpadon, bezzeg a basszusgitár srác! Õ már rögtön a második szám után félmeztelenül, egy szál nyakkendõre vetkõzve riszálta magát a közönségnek, megállás nélkül, pfui! Ettõl eltekintve nagyon korrektek voltak. Régiek, és újak felváltva jöttek. Felállásuk is szinte számról-számra változott. Brian az éneklésen kívül csak egy-egy megaszám elejéig pengetgetett, néha a másodgitárosra bízta, néha meg a basszeros zengte el. Zongora is szorult bele elég. Nem is volt annyira irritáló a zenéjük, mint az elõzõekben gondoltam. Eddig csak a most kijött új albumot hallottam teljesen, de az egész megtetszett. Bitter End-et, az egyik közkedvencet az utolsókként nyomatták, de a végsõ záróakkord a Song To Say Goodbye-jal valósult meg.


SZOMBAT

Negyed kilenc körüli ébredés, meg atomfáradság. Hála a tegnapi esti mellettünk, szinkronban horkoló brigádnak, meg akik még hajnalban is bömböltették azt a rohadt magnójukat. Na, mindegy. Szokásos ázsiai konyha meg a punnyadás. Aztán hátamra csaptam a törölközõmet, irány a zuhany! Nem viccelek, jó két órát vártam, mire bejutottam. Addig két ismeretlen, önjelölt alak sárbirkózással szórakoztatott minket. Késõbb csatlakoztak még páran hozzájuk, így már kész csapatküzdelem zajlott! Gyorsan megkajáltunk még a sátorban, majd indulás: négytõl rendesen zajlanak a program, és kár lenne akár egyet is kihagyni belõlük!

Ahogy néztük rendesen zajlott már a kétirányú népvándorlás. Egyrészt ilyen tájban kezdték el megrohamozni a kempingrészt a fanatikus Guns-osok, másrészt pedig egy csomó régi sátrazó már javába csomagolt, és hurcolkodott ki. Ez utóbbi oka: nem akartak Guns után pakolni a tömeg miatt, inkább most vitték ki cókmókjukat a kocsihoz.

Kicsit ugyan változtak a dolgok a tervezetthez képest: Opeth-tet szerencsétlenségünkre átaludtuk. Fáradtak voltunk, ennyi. Következõt azonban már semmi esetre sem! Ötkor már ott tomboltunk Apocalyptica-n. A finn csellóvirtuóz-brigád egy ügyes kezû dobossal kiegészülve tolta a vagány számokat. Míg a trió ész nélkül, szinte veszett vadként vonózott, addig a dobosuk is fürgén kalapált hozzá. Programjukba szerencsésen iktattak be egy Seek 'n Destroyt, aztán egy õsi Sepultura-költemény következett, majd megint egy Metallica, méghozzá az Enter Sandman. Persze saját számokból is volt dögivel.

Cselló után az indusztriális metálé lett a fõszerep, az OOMPH! jóvoltából. Elsõ hallásra Clawfinger és H-Blocksx keveredett az agyamban, majd minél több szám ment lett, egyértelmû lett a Rammstein-es atmoszféra. Szaggatott, súlyos riffek eltalált szintikkel keverve, meg néha egy-egy csepp lágysággal a tetején - mindez az elektronikusság jegyében. Élvezhetõ bizonyult (még az echte német szöveg is!), bár a végére nekem már minden száma túlontúl egybefolyt.

Mikor befejezték a "Rammstein-klónok", újabb össznépi tolakodás elé néztünk Viki barátnémmel. Mozgolódásunk oka, azt hiszem egyértelmû: Bloodhound Gang a Kék Színpad következõ fellépõje. Útközben szinte mindenhol lelkes rajongóik zengték a BHG "The roof, the roof, the roof is on fire..." dalát. Mindenki tudta, hogy a világ legbaromállatabb és legökörebb (meg egyben a legvicesebb) csapata jött el Ausztriába, de amit most mûveltek! "Szevasztok parasztok!" - olvashattuk már rögtön a koncertjük legelején a kivetítõkön. Az Along Comes Mary-vel kezdtek; Jimmy Pop nagyon elemében volt. Vége felé kikapta az egyik cinállványt a dobszerkóból, és bele akarta vágni a közönségbe. A minimum zene- maximum repp szerkesztésû nótáknál az eddig csak a keverõ mögött szorgoskodó DJ. Q-ball is megmutatta magát. Közkívánatra együtt is énekeltük velük a mostanság divatos Foxtrot Uniform Charlie Kilo-t meg az "ümtiss"-t. Ez alatt már folyamatosan írták ki a baromabbnál- baromabb feliratokat a kivetítõre: "Az osztrákok mind patkány zabálnak!", "Evil J Amerika válasza XY osztrák énekesre!" , "Köszönjük a biztonságiaknak, hogy ennyi rosszarcú embert beengedtek ide!" , "Örüljetek, hogy itt lehettek, lehet, hogy holnap már Bush titeket is lebombáz..." stb. Jimmy egy rövid felkonfot fûzött Chasey Lean balladájához, melyben nagyrészt végig a osztrákokat fikázta különbözõ hülyeségekkel meg a basszeros Evil J-t, hogy "schwuhl", ami magyarul bizony buzit jelent. A számok közben folyamatosan ment egymás zrikálása, buzizása, aminek tetõpontja végül is az lett, hogy Evil J indíttatására a közönség egy emberként kezdte énekelni a hirtelen kreált "Jimmy Pop is Homosexual, Homosexual, Homosexual..." nagysikerû dalt. Fellépésük fele idejét amúgy ilyen ökörséggel mulatták. Volt úgy, hogy lassabb tempóba szelidültek, mint például a vaginacentrikus Three Point One Four, meg roof-os Fire Water Burn kedvéért. De akadt még Lift Your Head Up High, és az osztrákok kedvéért, még a Mope intróját is ledarálták, merthogy így kezdõdött: "Rock Me Amadeus" Egy kis blokkban megemlékeztek országos cimbijükrõl, Bam Margeráról, és mûsoráról a Viva La Bam-rõl. Majd "Don Vito az Isten!" jelszavakkal hozzáfogtak a ritkán hallható Jackass-hez. Az Ausztriának szóló kedveskedés (miniszterelnök-fikázás meg egyéb ínyencségek) után Evil J-nek színpadi látványelemként egy óriástölcsért tettek a szájába, és egy egész üveg jégert itattak meg vele. Persze nem az volt benne, de akkor is... Pár számmal odébb, mikor éppen Jimmy megint buzizta õt, egyszerûen hátulról nyakba pisálta; a színpadi kamera ilyenkor fókuszált ám igazán! Sapkájába már õ kért egy kevés sárgát, amit késõbb a fejére is tett a show kedvéért. Technikusok szóltak végül nekik hátulról, hogy ilyet nem kellett volna, így szégyenszemre kénytelenek voltak feltörölni. Ahogy szokták, játszottak "feldolgozásokat" is Kedvencük most a Depeche Mode lett, akiket elõbb lebuziztak, aztán többször is el-elnyomtak, sõt Lupus egy találom Slayer-t is nyomatott. Végére hagyták a Bad Touch-ot. Hosszúra nyújtva, közönséget énekeltetve, ahogy kell. Aztán leléptek. Ennyit még életemben nem röhögtem koncerten; szerintem senki sem.

A kimerítõ arc-, és rekeszizom-tevékenységet követõen a szomjhalál küszöbén álltunk, nyomás a Beck's-ékhez! Miután mostani szomjcsillapítás is megvolt, következett a Tool. Haverom nagy fanja ennek a bandának, én igazán nem ismerem. Kezdetben egyáltalán nem volt rossz: simán elvont zene, elektróval dúsítva rokkoltak. Fénytechnikájuk, színpadi látványuk meg egyenesen maga a tökély! Kivetítõkön koncertjük alatt klipszerû dolgok futottak végig, ugyanolyan elvont stílusban. Hamar meg lehet unni ezt a hûde nagy elvontságot is: a kordon mögött nyomorog az ember, hátulról erõteljesen nyomja a tömeg, mozdulni nemigen tud, ráadásul még hét perc körüli számokat is löknek az agyába. Alig vártam a végére már, hogy befejezzék; túl nagy dózis volt ez nekem így egyszerre.

Még egy gyors ital a nagy és hatalmas Guns 'N Roses elõtt; alig tudtam visszajutni a tömegben. Legtöbben ugyan még ültek (talán a Tool agyzsibbasztását próbálva kiheverni), ezért is szörnyû óvatosan kellett visszaaraszolni. Az igazat megvallva mégiscsak jóval szellõsebben voltunk, mint Metallica-n. Ismerve a május végi, budapesti botrányos fellépésüket, mi magyarok (akik a nap folyamán egyre jobban ellepték a teret) fel voltunk készülve a többórás késésre. Edzett nép vagyunk, haha! ? Hihetetlen, de a kiírt idõponthoz képest szinte 10-15 perccel késõbb már színpadon is voltak. Mivel is kezdõdhetne mással, mint a csodálatos Welcome To The Jungle ópuszukkal. Axl - összekötött, rövid, szõkés hajjal meg természetesen napszemüvegben nyomulva - vidáman üdvözölte a közönséget: "Hi Vienna!" Nem baj - mi csendben mosolyogtunk magunkban. A következõ már saját szám volt, akárcsak az utána lévõ. El-elvoltunk, de hát mégsem ezeket élvezzük igazán! A folytatásban már a You Could Be Mine, a Live and Let Die és a Don't Cry is szerepet kapott. Ilyenkor õrjöngtünk. Olyankor viszont egyáltalán nem, amikor az új gitáros a számok közti szünetekben frenetikus szólótudományát bemutatta. És egyre csak nyújtotta, és nyújtotta. Oké, persze, Axl kiöregedett meg minden, szüksége van pause-ra, de azért ilyen gyakran és hosszút mégsem kéne. Nyugi, volt zongorás is. Knocking On Heavens Door-on ismét orbitális üdvrivalgásnak lehettünk tanúi, valamint a kedvenc kilencperces pianínós darabunk, November Rain is visszahozta a régi, szép idõket. Õk is próbálkoztak kisebb színpadi tûzijátékkal, bár nem sokakat érdekelt a dolog. Új számok közül akad egy-kettõ, ami hangulatilag is hasonlított a régi, Slash-es korszakhoz, a többi viszont... Újabb nyújtások, meg egyéb untató dolgok leptek el bennünket. Alig hittem a szememnek, mikor a középsõ (kemény magnak is kikiáltott) részbõl egymás után távoznak a nagy Guns-os emberek. Megunták!? Vagy talán túl sok a töltelék? Ez már nem az, amiért régen teljesen odavoltak. A banda már soha sem lesz az az old-skool cucc, de azért Axl-ék annyi ígérgetés után végre mégiscsak itt vannak a Kínai Demokráciával. Fél kettõ körül elhangzott az utolsó dal, a mindenki által hõn vágyott Paradise City. Alatta újabb, elhanyagolható színpadi tûzijátékok meg egyéb látványelemek dobták fel a hangulatot. Vagy legalábbis erre voltak hivatottak. Miután a Guns ténykedése abbamaradt a NovaRock összes jelenlévõ látogatóját - és mintegy a fesztivál végét jelezve - egy negyedórás gyönyörû tûzijátékkal lepték meg a népet. Aztán mindenki ment feküdni.

Murphy
TOROCK.HU