IV. Metál Liget - Szolnok

Nem jártam még Szolnokon, de megérkezésem utáni percekben már rögtön tudtam, hogy az állomás közelében található - és egyébként a város minden részébõl látható – huszonakárhány emeletes lakóház lesz az eltévedés elleni biztos pont. (Ez egyébként tényleg így lett késõbb.)

Kalandos megérkezésemet egyrészt helyhiány miatt nem ecsetelem, meg azért, mert egy külön könyvet kívánok írni róla, úgyhogy legyen elég annyi, kétórás (csatlakozási problémákból és az árvízi helyzetbõl adódó) késéssel, de szerencsésen megérkeztem.

Látogatás egy rockkocsmában

Szolnoki ismerõsömmel még alig indultunk el a közeli rockkocsma irányában (amibõl a városban három is van!), rögtön letarhált egy lépcsõkön ücsörgõ punk brigád. Csendben nyugtáztam magamban, hogy semmi vész, mintha csak otthon lennék. Napon aszalódott, vonatban agyon-vissza utaztatott porhüvelyemet hirtelen hûvös, ámde kellemes kocsmai klíma vette körül. A pincehelyiségben álombéli táj fogadott, tele feketepólós, bakancsos, hosszú hajú egyénnel. A pulthoz érve aztán még egy fokkal jobban kezdtem áldani a hely szellemét, mikor a „kettõt vesz, hármat nyel” Adambrau akciót (amit amúgy is 133 Ft/db áron értékesítettek) pillantottam meg. Több se kellett. Idõvel a hely minden fullextrás lehetõségét kipróbáltam (értsd alatta: csocsó, zenegép, férfivécé). Itt tartózkodásom alatt még egy humorisztikai csúcspontot sikerült elérnem, amikor megpillantottam a következõ falra írt feliratot: „A csocsót csak 16 éven felüliek használhatják!” No komment.

A fél kettõtõl kábé hat óráig tartó idõszakot nagyjából ivással egybekötött Szolnok-asszimilációval és vizslató szemeimmel történõ helyzetfelméréssel lehetne leírni. Persze közben újságírói mivoltomat és az ital hatására fellépõ kommunikációs kényszeremet kihasználva tudakolóztam ezerrel az információszerzés jegyében.

Megtudtam, hogy Szolnok igazi rockközpont, persze nemcsak a már említett három rockivó miatt. Szinte az egész Alföldrõl jöttek ide fel emberek Metál Liget miatt, és ez már így megy négy éve. Meg különben is, minden héten jön valami nevesebb fémbanda, nehogy már kimaradjanak a jóból…

Séta light a Sportcsarnokig

Egy SPAR látogatást megejtve, gyaloglásnak látszó tevékenységet kezdtünk a belvárosban. Ezt (borral és kólával tömött táskáink mázsás súlya alatt) hamar meguntuk, és inkább buszra szálltunk. Ha nagyon pontosak akarunk lenni, akkor két megállóért lógtunk fel. Így jutottunk el a város szélén lévõ Sportcsarnokhoz. Közben a kiöntött Tisza csodálatos látványával gazdagítottam tapasztalataim eddig is széles tárházát.

Amerre a szem ellátott (talán még azon is túl) fekete tömeg hömpölygött, nagyrészt a Sportcsarnok irányába, bár voltak elegen forgalommal szemben is. Az épület elõtti zöld gyepen megszámlálhatatlan kis rock és punk brancs folytatta a „nem vagyok egy halbiológus, de itt az ivás ideje!” jelszóval kitüntetett tevékenységet. Üres borosüvegek, kannák, sörös és cigis dobozok kavalkádja tette még színesebbé a környéket.

Annyi Depresszió-pólós emberkét (pfui! – a szerk.) még nem láttam egy helyen mint itt. Jó, nem azt mondom, hogy más nem volt, de arányaiban ebbõl akadt a legtöbb. Eddig naivan úgy hittem, hogy Magyarországon a legpopulárisabb, és a legismertebb bandája a TCS, amit kivétel nélkül mindenki hallgat, de ezek után kezdem úgy érezni, hogy Halász Feriék szépen lassan az életükre törnek…

Elõkészületek: kipipálva

A biztonságiaktól frankón megkaptam a stage passom (mint a sajtólistán szereplõ kitüntetett emberke), majd a kulisszák mögé mentem lezsírozni az interjúlehetõségeket meg a többi dolgot. Mire minden ok volt meg passzolt, már csak az Auróra végét sikerült elkapnom, egy-két számot. A punkok nagy része ezek után (mint ki jól végezte dolgát) ment ki a sportcsarnok elõtti pázsitra kannázni… a többiek meg be, mivel nemsokára következett a Moby Dick.

Az átpakolási szünetben szolnoki társaságommal grasszáltam fel s alá, arcomon a stage pass-ra büszke, megkülönböztetett, kulisszák mögé is beengedett emberek kifejezésével. Ekkor elegyedtem szóba a barátaikkal, akik már koradélután óta itt nyomultak. Egy magát Jackass-nek nevezõ illetõtõl a következõket sikerült megtudnom:

1. A Tûzmadár volt az elsõ fellépõ, emellett még annyit tett hozzá, hogy „ölég sablonos”. 2. A majd tíz éves múlttal rendelkezõ nagykátai együttest, a Krízis is a legelején játszott; egyértelmûen rock kategória. 3. AB villám CD, mint ahogy már nevébõl is egyértelmûen kitûnt, éjszidiszi tribute banda. A kolléga még azt is firtatta, hogy szerinte az ilyen pörgõsebb zenét, simán rakhatták volna például hajnalra, amikor mindenki be akar punnyadni. 4. A Road-ékat – mint mondta, két korty között - is elírták, mert koradélután helyett csak hajnalban lépnek majd fel, legutolsóként. 5. A Wisdom (közvetlenül az Aurora elõtt) viszont nagyon metál volt. Akiket csak úton-útfélen megkérdeztem, mindenki ezt válaszolta. Szolnoki ismerõsök körében is ezt sajnálják a legjobban, hogy elmulasztották…

Jackass elmondta, hogy imádja a rockot, és a vbk-t, ami vörösborkólát jelent (itt ugyanis így ismerik a vadászt – a szerk.), ugyanis ezt szlopálta végig, míg csak beszélt. Meg azután is. Derpesszió, Moby Dick, Akela, Ossian és Kalapács – ezek voltak azok a bandák, amikért eljött. Aztán gyorsan benyomakodtam a sárga szalag mögé (nyugi, nem crimial line!), mert kezdõdött a buli!

Koncert koncert hátán

Moby Dick-éket olyan régen láttam (az elõzõ nap a Vasasban, haha), ezért úgy gondoltam, be sem megyek a többiekkel tombolni, csak fényképezem õket végig. A bõsz gépcsattogtatás mellett némi szolid headbangre is tellett a színpad oldalánál, mert hát mégiscsak õk a Bálnák. Beteg a földdel kezdtek itt is, ahogy tegnap Gyõrben. A program 1-2 kivételtõl eltekintve ugyanúgy folyt: Kiképzés, Körhinta, Goodbye, Ilyen ez a század, Ugass kutya, Fejfa helyett. Régi rozsdás dalaik mellett játszottak a visszatérés utánról is: Ámen, Demokrácia álarca, Lélekromboló torpedó stb. Egyetlen jelentõs különbség csak az volt, hogy Gõbl Gábor helyett Vörös Gábor vette át a basszus szerepét. (Egybõl adódott a kérdés, miért?, interjúkor majd ezt majd ezt is lecsekkolom tõlük.) Egyáltalán nem csalódtam a helyettesben: ugyanolyan intenzíven pörgött a színpadon, mint az eredeti tag. Visszatapsolás ugyan nem volt (csak egy végsõ Keresztesvitéz), de annyit játszottak, hogy rockerember legyen a talpán, aki ezt rendesen végigmozogta.

Aztán a sok-sok fiatal ún. rocker palánta örömére a Depresszió következett. Halász Feriék is egészen meggyõzõen nyomatták a sajátos nu-jukat, a közönség meg jumpolt ezerrel. Nem csoda, hiszen erre voltak legtöbben kíváncsiak. Mikor szétnéztem a csarnokban: az fullra teli volt feketepólósokkal. Most is eléggé elszomorodtam magamban, hogy minden szégyenérzés nélkül játszották azt a számot, ami egy az egyben megegyezett a KoRn Somebody Someone-jával; hiába az ilyen istenkirályoknak még ezt is szabad. Nemrég kapták meg a VIVA-tól a Legjobb Magyar Rockzenekar kategóriában a díjat! Lementek a nagyobb, és klipes slágerek (Lásd, Itt az én idõm, Nem akarok elszakadni, Itt benn) meg még pár újdonságnak ható nóta, aztán õk is lassan elbúcsúztak.

A koncert legnagyobb részét elmulasztottam, így utólag nem is bánom, hiszen éppen akkor interjúztam Mentes Norbival fent, az öltözõben.

Ossian volt a Dick mellett a másik rozsdás klasszikus. Paksi Endre hozta a formáját, sõt, megkockáztatom, még egy fokkal rátett a lapátra, kora ellenére jóval õrültebben nyomta - bár az is lehet, hogy régen jártam Ossian koncerten. Produkciójukat érdeklõdõ szemekkel figyelte mellettem Kalapács Józsi; nem sokára õk is jönnek majd. A számok szünetében hátra-hátrament, és a többiekkel szöges ellentétben (akiknek sört készítettek ki), egy doboz narancslevet támadott be. Én se hittem el elsõre, de mondom! Volt minden, mi egy igazi Ossianon csak kell, de legnagyobb ovációt mégiscsak az Acélszív õsi klassziker váltotta ki.

Utána egybõl jött a Junkies. Vesztettél - kezdték korai korszakjukból származó opuszukkal. Fura, szinte földöntúli élményt jelentett Barbaró mestert a már megszokott fekete rasztatengere nélkül látni, igaz Andrisnak is hiányzott középhosszú szõke fejszõrzete. Mûsoruk majd’ felét a nemrég megjelent Szép Új Világ számai tették ki, úgymint: a meglehetõsen prüttyögõs elejû XXI. századi srác, a címadó Szép Új Világ, a punkosabb lendületben íródott Vérfolt a kövön (amire ment a pogó ezerrel) vagy a dallamosabb Gyere le velem a mélybe. Szinte minden album képviseltette magát egy-egy dallal. Volt Mese, Félbetéve, Amszterdami kávé, Üzenet a föld alá. Alig félórás fellépésüket a Szabad a pályával zárták. Kicsit csalódott voltam, többet is játszhattak volna…

Barabaró Attila volt olyan szíves, és a koncert után az öltözõben uralkodó oltári hangzavar mellett is idõt szakított rám.

Tudtam mi hiányzott. Régen hallottam már a híres-neves Dracula intrót, és persze egyik kedvenc hazai thrash-bandámat, az Akelát. Szirénagépük már jó elõre bekészítve, így nincs is más hátra, mint elõre! Enni akarunk üvöltötték a kezdõ számban a farkaséhesek rajongók Fõnökkel együtt. Elsõ zúzdájuk után beköszöntek a népnek, és elmondták, mint már annyiszor, hogy jön a Fenevad. Jött is. Magával hozott olyan nótákat, mint Szemet-szemért, Foggal és körömmel, Nekik mondd, Rockernek születtem vagy a Döntsd el. A végén még úgy gondolták, megkísértenek minket telihold éjjelén, aztán már el is távoztak a deszkákról.

Akela után felmentem Fõnökékhez, hogy tudakolódjak egy keveset az éppen akutális dolgokról.

Paksi Endre és a Fõnök már tiszteletét tette ezen a szolnoki fémmûhelyen, s most Kalapács Józsi következett a nagy öregek sorában. A Weisz Kicsi, Sárközi Lajcsi és Beloberk István alkotta gitár sound igazán bikára sikeredett. Tetõtõl-talpig bõrben, szögecses karmalacokkal felvértezve, hullámos fekete haját össze-vissza rázva – ím, ez maga volt a megtestesült Kalapács Józsi! Reszelõs hangja betöltötte az egész, kicsiknek koránt sem nevezhetõ Sportcsarnok minden szegletét. Igaz, én csak a Bûnöm a rock-ot ismertem tõlük, de akkor is marha jó volt…

Már nagyon hajnal volt, és az emberek többsége is a végsõ kidöglés periódusban szenvedett ennyi állat banda (meg természetesen õrjöngés és headbang után) mikor utolsó elõttiként a súlyos Cool Head Clanék kezdtek dübörögni a színpadon. A nevükkel ellentétben már nem is annyira voltak kopasz csúcsfejek, a hátközépig érõ hajú gitárosokkal inkább a fejrázósabb tónus felé tartottak. Megszólaltatták többek között a Százszor ölelj még címû NOX-os slágerüket a dallamosabb nézõk kedvéért, aztán volt még a Hétköznapok sztárja, és a Rómeó Vérzik-kel közösen elkövetett hasnövesztõs nóta; Molics Zsolti talán kedvenc dala. „Kossuth Lajos elõtt azt üzente, elfogyott a regimentje…” – kérdeztem ez meg mi, azon kívül persze, hogy az ismerõs népdal dallamai úsztak be a színpadra. Kisvártatva már a metálosított verzió riffjeire ropta mindenki a táncot, és egy emberként énekelték. Programjuk legvégére, mi mást is tartogathattak volna, mint a már megszûnt Béjbi Tesók atomklasszikusát: Szeresd a testem baby! Daluk közben Zsolti, mintegy látványelemként (a közönség kétpólusú reakciójáról most nem beszélnék) egyszer-egyszer sok XL-es pólóját felhúzva kivillantotta a hájtengerét. Így hajnalok hajnalán nem semmi bulit sikerült végül is kihozni a közönségbõl a srácoknak.

Ha már a hajnali vérpezsdülésrõl van szó, meg kell említsem, az általam kevésbé ismert Road minden pálmát vitt! Egyszer régebben sikerült kifognom egy klipjüket a VIVA-n, meg hallottam, hogy jó zenét nyomnak, de igazán nem voltam rájuk izgulva. Mikor azonban élõbe láttam õket, hát le az összes kalappal. A klipben hatalmasnak tûnõ gitárosuk élõben kábé ha megüti a 160 centit. Valami irtó laza és szemirritáló, sárgás pizsamafélében várta a startot, odab*szós Flying Way gitárjával; a haja meg mint Keith Flint-nek a régi, megboldogult Prodigy-s idõkben, sõt talán még õ is megirigyelné egy csöppet. Már a második szám után egybõl kibújt a pizsama felsõjébõl (vagy mibõl?), és félmeztelenül, izmosított felsõtestével szabadon ropta a stage-n. Hogy mennyi energia szorult ebbe a kis ember, atyaúristen! Le se tudom írni, miket mûvelt; hajlongott, mint a nyírfa orkán közben, terpeszbõl majd’ spárgában lemenve nyûtte a húrokat, közben rendületlenül nyomta a színpadi köröket, szóval abszolút hiperaktív kategóriás volt a csávó. Mozgáskultúrájából és kinézetébõl nekem tisztára a basszeros jutott eszembe, a System Of A Down-ból. Nyomták az népeket felrázó és bulizó zenéjüket, becsusszant két slágerük is (Nem kell más és a Nélküled). Mikor mindenki úgy vélte, már tényleg befejezték a fiúk, az eredetileg Kft.-tõl származó, fekete kontinens metálosított, pörgõs feldolgozásával szabadítottak ránk újabb energiákat.

Hajnali hacacáré

Összeszedegettem magamat (hangom már régen elment, szóval annak végleg gatter; kedvenc nyakam ugyancsak kikészült), majd szolnoki spanjaim bõsz keresésére indultam. Hál’Istennek hamar rájuk leltem. Egymásnak tartott élménybeszámolóink után visszasétáltunk a város szívébe a Sportcsarnokból kiözönlõ tömegekkel együtt. Egy másik rockeres kocsmába tértünk be, ami a többiek egybehangzó állítása szerint még legalább ötig-hatig nyitva tart…
A hely hamar bezárt, a vonatom indulásáig viszont még volt egy rahedli idõm, így az állomáson álommanó barátomnak köszönhetõen durmoltam még egy keveset…

Murphy