Marilyn Manson - The High End of Low

Már az el?z? Eat Me, Drink Me cím?, depresszív hangulatú, önsajnálatban pancsikáló lemeze kapcsán is értekeztem arról, miszerint a magát csak szimplán Antikritsztusnak nevez?, sokk-rockerként és lázadó médiacsúfolódóként számon tartott Brian Warner és világhíres zenéje a végnapjait éli. Glamm rock, dark, indusztriális vagy éppen goth-metál, a pontos m?faji meghatározás most teljesen mindegy, ha egyszer már szögre akasztotta a régi énjét.

The High End of the Low nem egy önsajnálattól átitatott fájdalomhalmaz, mint el?dje - amit szerelmi vallomásokkal és a válás utáni depressziós kesergéseivel tömött tele Manson úr -, de ez is meglehet?sen szomorkás. Egy kiábrándult, nihil-hangulatban év?d?, a világvégét váró személy utolsó üzenet, és egyben a világ 2009-es kritikája. Zenéjét tekintve nem úgy durva vagy üt?s, ahogy mondjuk a régi dolgai voltak, Tele van középtempós és lassú, els?re talán döcög?snek hitt nótákkal, amik iszonyat mélyr?l szólnak, és úgy harapnak beléd.

Adalékként említem, hogy Tim Skold távozott, kis id?re Wes Borland ugrott be (Limp Bizkit), most viszont újra Twiggy Ramirez, eredeti nevén Jeordie White (ex-Circle II Circle, ex-Nine Ninch Nails) segíti ki Mansont a bandában.

Els? dalunk a Devour, mely el?revetíti az elkövetkezend? dalcsokor hangulatát: sanyarú sors, nyüszít? világfájdalom, és mindenekel?tt az emberiség mindennem?, de elkerülhetetlen pusztulása. Vége felé kezd berockosodni, addig csak agonizáló hangnemben épphogy túléli magát. Pretty As a Swastika már feltüzelt tempóban játszódik. Leave a Scar fülbemászóan gitárja, és tetszet?s felépítménye akár a Mechanichal albumon is simán elférne; kimondottan slágeres. Zenetévéken biztos befutó, hogy mást ne mondjak.

A Four Rusted Horses személyében ismét egy belassult, minimálra csökkentett, ámde hatásos világvége balladával találkozhatunk. Ötödikként, újra egy Manson-kombatibilis, teljesen vállalható, indusztriális elemekkben b?velked? nóta bukkan fel a kissé fura cím mögött: Arma-Goddman-Motherfuckin-Geddon. YeaH! Blank and White ugyan nem rossz, de engem speciel nem fog meg.

Bizonyára sokunk fejében megfogant már az a gondolat, mikor valami felcseszte az agyunkat, hogy fogjuk magunkat, és egyszer?en kifutunk a világból. Running to the Edge of the World pont err?l szól, akusztikus formában teljesedik ki, hat és fél percben. Egy újabb szerintem teljesen felesleges id?húzásként kilencpercesre (!) nyújtott I Want to Kill You Like They Do In the Movies következik.

Érdekes hatásoktól hemzseg? WOW, majd a Wight Spieder jön a sorban, aztán egy újabb balladisztikus epizód: Unkillable Monster. Egyik sem az a következ?-héten-ezt-fogom-dúdolni’ fajta track.

A We’re From America a másik kedvencem – dögös, egztakt, sokszín? Manson dal, kicstt, lehet hogy kommersz, mégis van súlya, dinamikája, hatása az emberre. Meg az se mellékes, hogy akár egyszeri hallgatás után megjegyezhet?, ami azért valljuk be, sokat dob a latba.

Komor darkos hangulatú I Have to Look Up Just to See Hell, ami szintén kellemes élményt jelent a fülnek. Into The Fire és a cím nélküli, szimplán ’15’-re keresztelt tétel zárja a High End of Low lemezt.

Portrait of an American Family – 1994
Smells Like Children (EP) – 1995
Antichrist Superstar - 1996
Remix & Repent (EP) - 1997
Mechanical Animals - 1998
The Last Tour On Earth (live) - 1999
Holy Wood (in the Shadow of the Valley of Death) - 2000
The Golden Age of Grotesque - 2003
Lest We Forget (The Best Of) - 2004
Eat me, Drink me – 2007

The High End of Low - 2009