Down, Voivod - Nagyon lent - PECSA, 2009.06.23.

 
 
Lecsengett a kanadai négyes és megkezd?dött a heringesedés az els? sorokban, azonban teltházról nem beszélhettünk az estén. Fájt egy kicsit a szívem, a jegy sem volt a legolcsóbb (persze megérte), de megbékéltem a dologgal. A szokásos id?húzás, közönség spanolás után, bedübörögtek f?h?seink. Na itt elszállt a közönség agya, megkergült mindenki, aminek egy hatalmas fejrázás és hangfal túlüvöltés keretében adtunk hangot. Általában ez történik azokkal, akik példaképüket él?ben látják. Phil tök józan és/vagy tiszta volt, átváltott megint a Cowboys from Hell-es séróra (arra a punkos fajtára), marha jól énekelt és húzta a közönség agyát két nóta közt. Jimmy Bower cucca remekül szólt, azonban a gitárok nekem kicsit recsegtek, Rex-et kivéve, mert abból alig hallottam valamit, de fogjuk arra, hogy rossz helyen álltam. Semmi nem tudta elvenni a kedvem. Olyan kedvenc nótáim voltak, mint:Lifer, Three Sun and One Star, On March The Sanits, Nothing In Return, New Orleans Is A Dying Whore, Lysergik Funeral Procession, Stone The Crow, Bury Me In Smoke, Dazed And Confused (Led Zeppelin), There's Something On My Side, Eyes Of  The South.

 
Unscarred

Holth is ott volt:)

A tavalyi évben megbukott pesti Down buli hatására egyértelm?en felgyülemlett a feszültség és az energia a népekben, ráfért már Magyarországra egy támadás eme zenekar személyét?l. A kétségbeesés pillanatai ezúttal sem maradhattak el, egy megszólaló t?zjelz? berendezés, vagy akár egy t?led épp két méterre rókázó Kirk Windstein mind-mind rápakoltak arra, hogy biztonsági okokból mellékelj egy pészmékert a szatyrodba meg bepelenkázd magad.
 
A váci Sunday Fury-t érte a szerencse és megtiszteltetés, hogy honi el?bandaként lezúzzanak mindenkit sludge-os ?rületükkel – bevallom, sajnos épp az utolsó két számukra pottyantunk be, de már akkor látszott, hogy tipródás lesz, hisz már az ? fellépésükön is szép számban tolongtak az emberkék. A srácok szépen belakták a színpadot, nem t?ntek megszeppentnek, töke volt a dolognak.
 
Bár a Voivod nem igazán az én zenekarom, de mindig jó érzés olyasminek a részese lenni, ahol két ekkora presztizs? banda útja keresztezi egymást. A hangosítás nagyon bika és feszes volt, ami talán a legnyilvánvalóbbnak és szembet?n?bbnek bizonyult, az Away dobjátéka volt, a lábdob úgy szólt mint a géppuska, és egyáltalán, annyira masszívan megadta a dobhangzás az egész muri alaphangulatát, hogy azt már csak megspékelni tudta az a hihetetlen idegi berögz?dés, hogy az újonc gitáros srác számrapontosan három bólintás után vigyorított a közönségre. Snake rohangált fel-alá, felettéb frappánsan Down pólóban, mikor felugrott a színpadra és elordította magát, hogy „sziáásztóók!“ asszem mindenki lepetézett, majd mikor egyes tételek után magyarul mondott köszönetet – azt hiszem ez miatt már külön jópontokat érdemel a csóka. Az mondjuk más tészta, hogy az énektémák azért hagytak kívánnivalót maguk után. Szinte percre pontosan egy órán keresztül tolták a prog-thrash-et, és még így is, hogy nem vagyok pártfogója zenéjüknek, elhiszem, hogy akik az els? sorokban ugráltak, kit?n?en szórakoztak és megkapták azt, amit vártak a Voivodtól.
 
Már az utolsó számnál elkezdtük magunkat fúrni el?refele, egy Down-t igyekszik az ember el?kel? helyr?l csekkolni, még reménykedik is benne, hátha ez a kib*szott Philip H. Anselmo homlokon köpi vízzel. Az átpakolással meg a beállással nem is volt gáz, a kantárosfarmeres-kockásinges redneck fickók egykett? becsekkolták a gitárokat, aztán mikor a hátam mögött álló srác összekulcsolta a kezeit, az ég felé emelte és hebegett-habogott, hogy köszönöm istenem, hogy itt lehetek – hát, csak lestem, de az érzéseim hasonlóak voltak. Azt hiszem Dimebag Darrell tragikus halála után még az addiginál is hatalmasabb értékkel tölthet el bárkitis, hogy ezeket az embereket él?ben láthassa.
 
Jimmy Bower hol felt?nt, hol elt?nt, mutogatva az óriási Down háttérre, hogy ordibáljatok gyerekek, fények le, és már benne is volt valakinek a könyöke a gyomorszájamban. Nem hiába olvashatjuk a  fickó lábdobján a Bower Power feliratot, majd´elszállt a dobszerkó mögül, energikusan játszik, és még onnan hátulról is rengeteget kommunikál a közönséggel. Kirk, ahogy azt t?le megszokhattuk, nyugodtan és komótosan adagolta a riffeket, az egyetlen baki, amit fel tudok róni a számlájára, egy rosszul id?zített vokál csatlakozás, amikor még Rex is csak pislogott rá, hogy hé, hát wtf? Egyébként pedig külön élvezet volt látni, ahogy Phil marékszámra tépi Kirk szakállát meg csapkodja tenyérrel a kopasz fejét, de úgy, hogy még a nedvek is felszöktek róla.
 
Ez az ?rült „Rex –motherf*ckin- Brown akkora metálterpeszben szteppelt, hogy szinte csak a fejét láttam, csinos kis Spector-ján úgy szánkázott, mintha meg akarná hódítani a világot, sikerült is neki, jó hangzást kapott, mindent hallottunk, egyszer ? is eleresztett egy olyan hamis vokált, ami csak a csövön kifért, de marhára nem izgatott senkit. A mostanra hatalmas szakállt növeszt? Pepper hozta az ízes szólókat, él?ben is kit?n?en és hibátlanul prezentálva, közben pedig eszetlenül headbengelve. Történt egyszer hogy átmászott szólózni a színpad másik oldalára, beállt a hangfalak alá, de azok meg úgy bezúgtak, hogy arra a pontra nem is látogatott vissza többet.
 
Éshát Anselmóhoz mit lehet hozzáf?zni? A legjobb frontember a világon, ordít róla a közönség iránti tisztelet és szeretet, és mindent lemezmin?ségben énekel el – még a lassabb, magasabb fekvés? témákat is nyugodtan, koncentráltan és tisztán hozta. Azok után, amiken ez a srác keresztül ment, meg ahányan lefikázták ?t, meg amennyire szét volt pottyanva, igazán megtisztel? volt ?t olyan formában és állapotban látni, ahogy az hozzá méltó. Persze mondogatta, hogy gréjtek vagyunk, meg madafakörök meg ilyesmi (és egyáltalán, a folyamatos „fakkolás“ jellemzte az átköt?it), de azért a kommunikáció néhány ponton megcsömörlött, amikoris nem értettük, mit mormolt a mikrofonba, azonban pár jól id?zített ordibálás ezt is mentette.
 
A teljesség és a sorrend igénye nélkül ezekre roptuk: On March the Saints, Path, N.O.D., Stone the Crow, Beneath the Tides, Nothing in Return (walk away), (Dimebagnek ajánlva) Lifer, Hail the Leaf, Eyes of the South, Lysergik Funeral Procession, New Orleans is a Dying Whore és a záró akkordként megszólaló Bury me in Smoke, melynek során felcs?dültek Voivodék is a színpadra, Jimmy és Away együtt csépelték a dobokat, Kirk pedig már csak amolyan lazán, gitár nélkül császkált a deszkákon. Anselmo nótázott még egyet, majd ahogy az meg van írva, földhöz vágta a mikrofont és lelépett. 
 

holth