Prodigy - Always Outnumbered, Never Outgunned

Murphy - 2007. április 10. kedd, 05:00    

A Prodigy (Csodagyerek) utolsó, 1997-ben megjelent albuma, The Fat of The Land óta nem igen hallatott magáról. Minden évben újra és újra rendületlenül megígérték, hogy jöv?re már itt az új anyag, de eddig csak a Baby’s got a Temper maxi látott napvilágot 2002-ben.
Reklám:
A Prodigy diadalútja az 1992-ben kiadott Experience-szel kezd?dött, rajta az els?, ranglistákra is felkerült dalukkal, a Charly-val. Már az akkori hangzásuk is meglehet?sen szokatlannak t?nt, elütött a többiekét?l, talán az acid-rave keverékeként lehetne meghatározni, de annyi biztos, hogy volt benne valami egyedi, amit ma csak az ún. „prodidzsis” beütéssel jellemezhetnénk. Az 1994-es Music For The Jilted Generation-nel pedig csak folytatták eddigi sikertörténetüket. No Good, Poison, Their Low, vagy éppen a Voodoo People. Három évvel kés?bb jelentették meg Nagy-Britannia egyik legnagyobb példányszámban eladott korongját (The Fat of The Land). Ez az album az eddigiek folytatása volt, mégis más. Liamnak és társainak igen csak sikerült meglepni bennünket. Vegyük például a betiltott klipp? Smack My Bitch Up-ot, a teljesen rockos hangzású Breathe (mely egyébként akkoriban négy kategóriában is a legjobb klipnek bizonyult), … a Maxim által agyonreppelt Diesel Power-t vagy a Firestarter-t, ahol Keith Flint saját szövegét ordibálja. Megannyi mozifilm (Matrix, Sakál, Spawn – Az Ivadék, Charlie angyalai, stb) kísér?zenéjét adták, és különféle m?sorok a világ minden részén bejátszásaik alatt a brit Hangyásokat bömböltetik.
 
Id?közben Liam, a Prodigy Agya t?le megszokott módon csak kevergette a korongokat, ki is adott egy Dirtchamber Session vol.1. névre keresztelt remixalbumot 1999-ben, de a többiek két tag sem tétlenkedett. (Tudvalev?, hogy a f?táncos Leeroy még 2000-ben kiszállt.) Maxim szólóban kezdett rapelni, és Hell’s Kitchen néven adott ki egy albumot, eléggé mérsékelt sikerrel, Keith pedig az ex-Pitchshifter tagjaival karöltve megalakította a saját kis projektjét, amit szerényen vezetéknevére, Flint-re keresztelt.
 
2004. augusztus 23-án, hétévnyi várakozás után megjelent az Always Outnumbered, Never Outgunned címet visel? lemez. A nyersfordításban Mindig Kívülálló, Sohasem Kil?tt/Kigolyózott-at jelent? albumcím arra enged következtetni, hogy a zenei trendeket és divatokat sohasem követ?, a m?fajokat és kategóriákat is bátran felrúgó formációt nem szabad figyelmen kívül hagynunk, habár eddig nem sok életjelet mutatott magáról.
 
Els? élményem a Girls cím? szerzemény klipje volt, ami – csakúgy, mint az új album borítója – eléggé vegyes érzelmeket váltott ki bel?lem. Mindenesetre annyit sz?rtem le magamnak tanulságul, hogy ez már egészen biztosan nem az a jó öreg, rozsdás Prodigy, ami annak idején sokkolta a világot. Az albumról els? hallgatásra lerí a néhol kellemes, néhol már kicsit bosszantó n?i vokálok arzenálja. Az anyagot Liam zárt ajtók mögött, teljesen egyedül kreálta - ez mondjuk meg is látszik. Szomorú tény, hogy vendégm?vészek és zenészek egész garmadáját kérte fel a közös munkához, viszont sem Maxim, sem pedig Keith Flint abszolút nem m?ködik benne közre.
A lemez nyitószáma, a kapásból orbitális n?i dúdolással kezd?d? Spitfire engem hihetetlenül emlékeztet a rákos borítójú anyaguk nyitójára, nevezetesen a Smack My Bitch Up cím? opuszra, és nem csak ez az egyetlen hasonlóság! A Get Up Get Off nóta kis elfogultsággal akár a Diesel Power ikertestvérének is nevezhet?, de még számos helyen felbukkannak a The Fat Of The Land számaiból ismert részek, amik itt-ott elég jól vissza is köszönnek, persze ezek nem mindenkinek t?nnek fel. A Girls fülbemászó dallamát már el?z?leg a zenetévékr?l ismertem, így ezzel nem kellett els? hallásra megbirkóznom; mellesleg tényleg olyan nagy lett, mint annakidején az a bizonyos Breathe volt. A Memphis Bells csengetty?ivel ugyancsak kellemesen elvont atmoszférát teremt, a Medusa’s path-r?l nem is beszélve. A felettébb nagy kreativitásra utaló, ébreszt?óra-csörgésre épített számban, a Wake Up Call-ban is ott van minden, ami csak kell. Nagyon rokonnak érzem a Charly-val meg az egész els? albummal, ahol is Liam „mindent belekevert, ami a keze ügyébe került”, de végül is ez adta meg neki az egyedi prodigy-s ízét. Az utolsó el?tti The Way It-et nem tudom, mire véljem: tényleg egy számként állja-e meg a helyét vagy csak egy szórakoztató poénként került fel? A trackb?l tisztán kihallható a mostanában gyerekesked? Michael Jackson ?sklasszikus Thiller-jének dallama, persze meglehet?sen elektronizálva.
 
Összességében nem egy könnyen emészthet? album - vagy tízszer hallgattam meg, hogy legyen róla valami véleményem-, és a többség sem ezt a folytatást várta. A számok a teljesen leegyszer?sített ritmusaikkal, fantáziátlan és túl gyakran ismétl?d? elemeikkel hamar unalmassá vállnak. Mintha Liam Howlett most kifejezetten a táncklubokba járókat vette volna figyelembe, csakis nekik alkotta volna, a többiekkel, a régi fanokkal nem is tör?dne. Az Always Outnumbered, Never Outgunned legnagyobb hiányosságnak mégis azt érzem – két-három szám kivételével -, hogy hiányzik bel?le az az igazi Prodigy-feeling, amit annak idején csak úgy árasztott magából…
 
Murphy
 
Forrás: www.gyoriszalon.hu


    Megosztás:
Szólj hozzá a cikkhez