Sepultura, Eye Beyond Sight – vissza a gyökerekhez - Metroklub, Sellye, SK

A Metroklub kézenfekv? elhelyezése azért megkímélt néhány kóválygással eltöltött kellemetlenségt?l, egy a f?út melleti hatalmas épület ezer ajtaja közül csupán a jó helyen kellett beslisszolni, ami további labirintus jelleg? helyzetet tárt elénk, mire lemásztam a csigalépcs?n, azt sem tudtam, hol vagyok, aztán további káosz. Eléggé cifra hely ez a Metro, azt mondják diszkókat meg minden ilyen nyavalyaságot is szoktak itt lebonyolítani, nem tudom, színpadot milyen gyakran állítanak, de ez a mostani nem volt egy f?nyeremény, tekintve, hogy hátulról nemigen láttad, mi folyik a elöl. Mondjuk ennek az is lehetett az okozója, hogy (nem tudom, mivel etetik a környéken anyukák a kisfiaikat, de) a tisztelt résztvev?k átlagmagassága 190 centi körül mozgott, ami már a legels? pillanatoktól fogva kellemetlenül érintett:D
 
Visszatérve a vezérfonalhoz: mire lehuppantam, a somorjai (SK) Eye Beyond Sight már aprított, de kegyetlenül – igencsak pontos lehetett a munkamenet, mert a kiírt kezdést csupán 5 perccel buktam, de ezek a skacok már úgy benne voltak a tutiban, mintha már legalább a felénél járnának a turmixolásnak. A hely saccper 800-1000 f?t képes befogadni, de ekkor még igen szell?sen ácsingóztak a népek, fura is volt számomra, hogy nem igen feszeregtek, itt-ott bólintott pár ember, aztán annyi – na mondom, ha ez végig ilyen közönség lesz akkor megette a fene. Megint elkanyarodtam. Tehát az EBS elég keményen gy?ri a szlovakische andörgránd talapzatát, a közvélemény és jómagam is egybehangzóan kimondjuk, hogy igenis megérdemeltek már egy ilyen lehet?séget – és nem is csináltak maguk alá. Pöcke volt a hangosítás, viszont az egyik gityóst (Machala Zoltán) szinte teljesen eltakarták a bazinagy hangfalak,  eme apró mal?rt?l eltekintve viszont söpörtek – az énekes fószer, Patonyi, úgy rohangált a színpad két vége között, mint a fél?rült, abszolút húzza a zenekart, frontember jellegén méginkább dob a másik gityós, Sill Attilával tökéletesen kiegészül?, váltakozó vokalizálása (amiben azért, had jegyezzem meg, egy kis légzési technikát még tanulhatna). Lorenzo´s Oil, Chains, Lesson, csak néhány az él?ben arcot ketté repeszt? tételb?l – hárdkórszer? muzsika, de nem a megszokott primitív tálalásban, mondhatnám, egész egyedi ötletekkel és kombinációkkal képesek el?rukkolni.
 
Úgy fél órás átpakolás után látom, hogy valami csupa-szekuritcsis feliratú csoportosulás tuszkolódik a backstage-be – Greent meg Kissert úgy kísérték be, mintha legalább valami elnököt próbálnának becsempészni. Miután közvetlen közelr?l szembesültem Derrick testi adottságaival, elkezdtem magam úgy érezni, mint valami rohadt boxmeccsen, de az érzéseim nem is csaltak olyan nagyot. Egyszercsak valhogy megtelt a hely, hatalmas füst, meg pára, meleg, strobi-szer?, eszméletlenül vakító fények – ezek mondjuk egy id? után nem tettek bennünket annyira boldoggá (asztmásoknak és klausztrofóbiásoknak kifejezetten tiltanám!). Meg gondolom Derricket sem a tény, hogy simán elérte a mennyezetet, legalábbis igencsak visszafogottan tolta a srác, ha csapott volna kett?t végetnemér? r?zséjével, valószín?leg lekapja az összes világítást a feje fel?l, úgyhogy maradt a szolid szökdécselés. A koncert közepéig nem b?ven kommunikált a közönséggel, ami felróható a s?r? menetnek is – alapjában véve jól megoldották a felhozatalt: az új album A-lex I, II, ... átköt?it toldották be a nóták közé, Green püfölte egy ideig a maga kis katlanját, felettébb hangulatos volt, megfelel? arányban keverték az új (mondjuk a What I do meg a We´ve lost you ütött) ill. a régi korszakos tételeket, és bár igazából a Refuse/Resist, Territory, Arise, Attitude alatt dobbant meg a szívünk, el kell ismerni, Derrick Green stílusa, hangszíne és egésze mégiscsak az újabb szerzemények interpretálására rendeltetett.
 
Kisser, mint általában, valami focimezszer?ben, ? is boxolt egy alaposat valami világításba, ahogy elnéztem, de neki úgyis mindegy volt, mert iszonyat figura és színpadi elem él?ben – nem szólt tisztán, sem pedig jól a  motyója, a vokál mikrofonja meg egyenesen pocsék volt, viszont ott volt a szeren, az energikussága és a jókedélye sugárzott szanaszét – talán ha az okosok szétnéznének a Sepun kívüli tevékenységében, nem lenne egyike az alulírott gityósoknak. Az új dobos fószer mondjuk számomra kissé leheletnyi volt – azaz a néhány perg?csattogáson kívül nem sok minden maradt meg bel?le, nem áll szándékomban Igorhoz hasonlítgatni ?t, mert semmi értelme nem lenne – de egyszer?en nem adja meg a zenekarnak azt a harapást, amit?l levinne  a huzat a lábamról.
 
Kábé a program felénél Derrick beharangozta, hogy a követez? lesz az uccsó tétel (egyébként nagy el?szeretettel alkalmazta a szlovák „szakterminológiát“ is, meg persze az elmaradhatatlan madafakaz-t), úgyhogy mindenki gyorsan becsinált, és végképp meg?rült a közönség – aztán persze, még letoltak vagy 4-5 tételt, zárásképp pedig a kihagyhatatlan Roots-ot, ami megkoronázta a kb 85-90 perces brazil nyaklevest. Annak ellenére, hogy a Max korszak már rég lecsengett, még így is fickándoztak a Cavalera hasonmások, persze lobogott a Brazil zászló is, meg minden ilyesmi – csak egy dolog volt, ami számomra valahogy ott maradt függ?ben: bár rendkívül jó mulatság volt, nem éreztem magam úgy, mintha egy Sepultura murin lettem volna épp.
 
www.myspace.com/officialebs
www.myspace.com/sepultura
 

holth