The Wake – Death-a-holic

Juho Manninen–Basszus.

Egészen 2003-ig tették, amit egy átlagos metál banda szokott.
Koncerteztek, promókat, demókat vettek fel, majd kiszúrta ?ket a Spikefarm Records és elkészíthették az els? nagylemezüket, ami az Ode To My Mysery nevet kapta. Már ezen a lemezen érezhet? volt az er?, az agresszív, death-es hangzás. A banda nem ült sokáig a babérjain és 2005-re az emberek kezébe kerülhetett a tíz számot tartalmazó új album, mely gyors, durva, ám dallamos, mégis kissé szürke más hasonló együttesek lemezeihez képest. Azonban a srácok javára kell írni, hogy jókat szólóznak és akad egy két igen magával ragadó gitár riff is a lemezen.
Az indító szám, Suicide Manual, bemutatja ugyan, mire számíthatunk, de nem túl eredeti, bár a refrén...  A Rejected ezzel szemben mindent visz és, aki nem hiszi, az hallgassa meg!
A One More Day, csak még egy szám a korongon, és a Downward Groove is leginkább a szóló-breakdown kompozíciója miatt érdemel szót. E párost az egyszer?en csak Instrumental-ként megnevezett szám követi, amin szusszanhat egyet az ember, nem mellékesen az egyik legjobb az albumon. Aztán a folytatásban a The Elbow Of Zeus verséjenek riffje és szólója követel magának figyelmet. A Good For Nothing megint egy töltelék szagú nóta, ám jobb, mint a Mindless Wrecking Progress. Majd a Death-a-holic basszus kezdése ismét feléleszti a lemezt, hogy a Nailgun-nal, kicsit jellegtelenebb befejezést kapott második album, véget érjen.
Összességében a Death-a-holic egy közepes teljesítményt takar, ám valami mégis jóvá, egyedivé teszi a fülek számára. Kemény dalok, és ahol kezd megszokottá, unalmassá válni, ott találkozunk egy csavarral, legyen az szóló, egy fasza gitár riff, breakdown, akármi.
Nem kiemelked? alkotás, de sok banda között a közepesnél jobb eredménnyel végezne, ha arról lenne szó. Döntsd el: http://www.myspace.com/thewakeofficial.
 

A-fraid