Sonata Arctica - The Days Of Grays

Atilla - 2009. október 23. péntek, 07:00    
Sonata Arctica - The Days Of Grays
Íme, a rég várt pillanat. Legalábbis számomra, de azt hiszem azért rajtam kívül is vannak még idehaza pár ezren, akik már t?kön ültek a megjelenésig. És eljött a szürkék napja. Az tény, hogy nagyon sokat vártam ett?l a lemezt?l, s ennek meg is volt a maga oka, hiszen Tony Kakko-t és csapatát mióta megismertem, nem bírtam bennük csalódni.
Reklám:
Elég arra gondolnom, amikor el?ször hallottam az Ecliptica-t. Letaglózó élmény volt. A Silence-t már nagyon vártam, és ott megint padlót fogtam. S ahogy haladtak az évek, egyre inkább bebizonyosodott számomra, hogy itt márpedig legalább egy, de inkább öt zseni akadt össze. A lemezr?l-lemezre való fejl?dés töretlen volt. Minden album tipikus Sonata volt, tipikusan csak rájuk jellemz? hangvétellel, dallamokkal, szövegekkel, hangszereléssel, de mégis mindig tudtak valami újat is mutatni, valamit, amivel megleptek, amivel izgalmasabbá tették az amúgy sem uncsi zenéjüket. Születtek zseniális himnuszok: FullMoon, San Sebastian, Victoria’s secret, Don’t say a word, Paid in full, vagy sötét, elborult dolgok: End of this chapter, Broken, My dreams but…, és persze epikusan hömpölyg? csodás mini zenem?vek: The power of One, vagy White pearl, black oceans. És mind-mind annyira át voltak itatva szívvel-lélekkel, amennyire az csak lehet. S akkor még nem beszéltem egy csomó mindenr?l. A Silence kivételével mindegyik lemezen bírtak fejl?dni hangzásilag is, és technikailag is.
Na de az új album: A nyitány, Everything fades to gray instrumentális felvezet?je már el?re jelzi a sötét momentumok túlsúlyba kerülését. Vonósok, billenty?s aláfestés, majd a belép? zongoratéma olyan, mintha valami filmet néznénk. Feszültséget kelt, hogy alig várod a gitárokat. Mindössze három perc, s a percek lassan peregnek. Nem azért, mert unalmas, hanem mert a várakozás fokozása volt a cél! A Deathaura szintén vonósokkal nyit, nem csapnak egyb?l a húrok közé, de amikor aztán igen, akkor azt a Dimmu Borgir vagy a COF is megirigyelhetné. S a masszív riffek alatt ott a vonósszekció, és iszonyat tömény az egész. A zúzást Johanna Kurkela csilingel? hangja szakítja meg, mint valami musicalban. Majd beszáll Tony kórusa, valami nagyon király dallammal. Aztán újra musical, ahogy az egész dal felépítése is olyan, akár egy klasszikus darabé. Éles váltások sora szakítja meg az amúgy teljesen egységes dalt. Az ének alatt hörgések, sivítások. Duplázó, majd kis elborulás, s végig annyira nem Sonata, hogy pont azért Sonata. Meglep?, és sokkoló akár, de izgalmas, pörg?, változatos, zseniális. Tony ezerféle hangja, Elias király témái, Tommy izgalmas dobolás (most már tényleg kuss a fanyalgóknak), Markko dörmög? basszusai, Henrik elborult klimpírozása, és Johanna gyönyör? vokálja mind-mind csak meger?sítik bennem, hogy ez a banda az IGAZI! A következ?, a maxiról rövidebb verzióban ismer?s Last amazing grays már egy tipikusabb Sonata sláger, a jó értelemben. Nem gyors ez sem, arra még várni kell, de egyszer?bb a szerkezet, átláthatóbb az egész, nem annyira s?r?. Nincs gitárszóló, de akkor is csodaszép egy dal, pedig nem is lírai. Szövege és mondanivalója kapcsolódik a Sonata farkasos világához, és a kihalóban lév? szürke farkasok védelmére kel, ahogy majd az Everything fades to gray énekes verziója is. A Flag in the ground az, amire a korai lemezek rajongói vártak. Speed téma, fülbe tapadó gitárdallammal, de a refrén is hamar dúdolható. Itt királyak a szólók, van bel?le, de jóval kevesebb, mint a Jani-val készült lemezeken. Ja, ugye ez volt a másik fontos összetev?je, amiért kíváncsi voltam, hogy milyen lesz a lemez, hiszen ez az els? Eliassal. Szerintem jól teljesít a srác, tetszik a hangzása, a stílusa, habár baromira elüt Jani-étól. Változtatott a Sonata hangzásán, de mégis kapásból felismerhet? a zene. Szóval a Flag… egy tipikus sláger, mint a Victoria, San Sebastian, 8th commandment, csak talán kissé lassabb a vágta. A refréneket végig eltalált kórusok kísérik.

A vágtázás után egy lassú dal, legalábbis lassabb. Abszolút nem rosszabb, mint a régi Sonata lassúk. Kicsit úgy indít, mint egy pop dal, de nem az. Egyértelm? lesz ez, amikor belépnek a többiek. A Zeroes újra elborult pillanat, egy alapos fikázás, ahogy azt a szintén zseniális Champagne bath is megmutatta anno. A kezdés már maga nagyon beteg. Tony sivít rendesen, s a végén is elég hisztérikus. Komolyan, nem találnék nála jobb énekest a mai mez?nyben, aki ennyire jól, és változatosan tud vokalizálni, s akinek ennyire kifejez?k a dallamai, és a hangja. Jó kis kórus, majd torzított ének, aztán tiszta. De a dallamok egész végig – nincs erre más szó – betegek, ahogy a középrészen elhelyezett szintiszóló is. A refrén pedig üt. Ami még tetszik, azok Markko témái. Ebben a dalban nagyon kijön, hogy mennyire izgalmasan játszik.

A The dead skin újra egy egyenesebb vonalú szerzemény, de nem sláger, és azért a maga módján ez sincs híján a progresszivitásnak. A verze alatti zongoratéma pedig nagyon el van találva, ahogy a refrén is.

Valójában kivesézhetném az összes dalt, de úgysem tudom visszaadni mindazt, amit én kaptam ett?l a lemezt?l. Képtelenségnek érzem szavakba önteni, amit érzek. Talán csak arról ejtenék még pár szót, amit fájlalok, hogy a most a japánoknak két bónusz dal is járt. Pedig mind a Nothing more, mind az In my eyes You’re a giant egy tipikus sláger nóta, visszaidézve a Sonata korai világát. Kár értük, pedig a régi rajongók ezeket nagyon tudták volna értékelni. F?leg akiknek nem tetszik a lemez, vagy az Unia sem jött be.

Aki viszont frissességre vágyik, zseniális dalokra, dallamokra és zenészekre, az nem nyúlhat mellé ezzel a lemezzel. A TDOG egy ténylegesen progresszív metal lemez tele jobbnál jobb dalokkal, pillanatokkal. Nem tudnék egy olyan momentumot mondani, ami nincs a helyén, ami rossz, ami nem kell. Tökéletes, és az már most tuti, hogy idén már nem lesz olyan lemez, ami überelni tudja. Ez 100%-os teljesítmény kérem!

 
atilla


    Megosztás:
Szólj hozzá a cikkhez