Dalriada - Arany-album

Atilla - 2009. november 13. péntek, 07:00    
viharock.hu
Felötlött bennem az a hülye gondolat, hogy Isten talán azért teremtette Arany Jánost, hogy megírja verseit, amelyeket aztán a 20. században hazánk legtehetségesebb metal zenekara megzenésíthet. Lehet, hogy fordítva történt a dolog, nem tudom, a lényeg viszont egy: ?k azok, akik erre a legalkalmasabbak.
Reklám:
Már az els? demójukkal, a Wales-i bárdokkal bizonyították, hogy miféle tehetség szorult beléjük, de a pár hete megjelent új nagylemez már minden kétséget eloszlat. Ficzek Andrásék olyat hoztak össze, ami azt hiszem nemzetközi szinten is az éve egyik legjobbja (idehaza pedig egyértelm?en a legjobb)! S nem véletlen az a megjelenésének hetében elért MAHASZ listás negyedik hely sem! Gratulálok a srácoknak.

Nos, a lemez nyitánya, a Zách Klára egy igazi Dalriada mulatós lett. Gyönyör? kórussal nyit a dal, majd zúzós, tempós folytatás következik, amit egy pattogós, mulatós ritmus vált fel a’la Korpiklaani, s a dallam pedig mintha egy ?srégi népdalból lett volna elcsenve. Az embernek táncolni támad kedve, majd a gitár-szinti párbaj alatt a léggitárért nyúlsz. Iszonyat feeling van a dalban, hol símogató dallamok, másutt heged?szóló, esetleg grind zúzás, vagy halálhörgés a dobos, Rieckmann Tadeusz torkából. Zseniális amit helyenként alkot. András és Laura hangja befészkeli magát az agyba, f?ként a párbeszédszer? középrésznél, annyira beszédes, annyira látod magad el?tt a jelenetet, ahogy a lány esdekel apja el?tt. A Fajkusz-banda szereplésével népi hangszereket is megszólaltatnak, amelyek mindig jó helyen, és tökéletesen színezik az aktuális dalt. A keretet a számnak a kezd?téma adja meg, ez a zárás is, így adva át a helyet a János Pap országának, amelynek szövege most is teljesen aktuális, s habár itt nem a teljes vers lett felhasználva, attól még semmit sem veszített súlyából és mondanivalójából, ami ma is ugyanúgy érvényes:

„Most is vannak, akik ilyen
Hizlalóba vágynak:
Lomhán a gyomornak élni
És élni az ágynak;
Kik el?tt, a hashoz mérve,
A haza sem drága,
S mid?n ez küzdésre készti,
Felsohajtnak: jöjj el, jöjj el
János pap országa.”

A keresztény egyház hozzáállását, és tetteit pellengérre állító vers méltó körítésre talált ezekben a dallamokban. A nyitó riffek alatt még egy kis hammondnak t?n? hangszín is felbukkan. Az akusztikus gitár, és Andris hangja gyönyör?en zeng. Benne amúgy is ott van minden, ami egy rock-metal énekes torkában ott kell legyen. Er?, érzés, karcosság, finomság. Itt fuvola színesít, lágyan, és érzéssel.

A Bor vitéznél már egyb?l a heged? sír szomorú dallamot, amely egyb?l a fülbe ragad, majd Lauraé lesz a szó. Igaz, nála még mindig hiba, hogy id?nként nehezen érthet?, amit énekel, de a hangjával semmi baj nincs, szépen hozza a témáit, és nem értek egyet azokkal akik azt mondják, nem jó énekes. A heged? kés?bb is visszatér, fontos szerepet szántak neki, majdnem végig meghatározó dallamokat játszik.

Ágnes asszony története két dalt kapott, vagyis két részben lett feldolgozva. A vizcsobogós intró után Laura, és a heged?, majd egy férfikórus adja meg a kezd? hangulatot. Szomorú, és gyönyör? kezdés, majd berobban a duplázós dobtéma, és a gitár, de a heged? továbbra is szépen szól. A szintis Ungár Barna itt ismét hammondos hangszínt használ. Ebben a két dalban Andris kicsit kevesebb szerephez jut – én amúgy mindig kevesellem a témáit, mivel imádom a hangját – leginkább a kórusban szólal meg, és a másik rész végén. A hangulatok egész sora vonul fel, a lágyabb részek mellett az els? rész végén jön egy kapkodós, kissé eklektikus téma, majd a második epizód bontakozik ki lassan. Molnár István (aki Barna mellett a másik új tag) dörmög? basszusára lehet felfigyelni. A lassan hömpölyg? kezdés után itt is jön egy heged?vel megspékelt trashes, pattogós zúzda, majd újra lassabb témázgatás, ami után visszatér az el?bbi téma. Úgy tudják variálni az egymástól sokszor elüt? stílusokat, hogy az mégis szerves egésszé bír összeolvadni. A dal második felét?l már András is szóhoz jut, gyönyör? és fájdalmas, amit énekel, ahogy a záró kórusrész is csodaszép. Ezek a momentumok, amik a leginkább mutatják, hogy mekkora munkát fektettek ebbe a lemezbe. F?ként most van fontos szerepe a vaskos kórusoknak, az el?z? anyagokon ez nem volt ennyire meghatározó, s ezekkel tupírozták fel az újra felvett Wales-i bárdokat is.

A Szent László újra heged?s kezdése már nem meglepetés, az els? versszak pedig egyb?l a Wales-i bárdokat juttatja eszembe. Olyan felemel? dallammal indít Andris, majd veszi át Laura, hogy futkos a hideg a hátamon. Ennél a dalnál hatványozottan él az a megállapításom, hogy szinte látod magad el?tt a filmet, a történet filmjét, amit Arany elképzelt, és valószín?leg szintén látott, mikor írta a verset. Véleményem szerint a lemez legjobb dala született meg, párban a már emlegetett bárdokkal, ami szintén tökéletes m?. Nem igazán tudom szavakkal visszaadni, amit érzek, mindössze azt tudom, hogy ezt a lemezt minden magyarnak hallani kell. Így kell szeretni a hazádat, így kell ápolni a hagyományaidat, így kell tisztelegni a múltad el?tt. Úgy, ahogy Arany tette, ahogy a Dalriada teszi, vagy segít?társaik, a Fajkusz banda. Büszkeség, és szeretet önt el, nem harag, és gy?lölet, ha hallgatom a lemezt, érzem minden magyarságomat. Nem a b?nbakkeresés, a gy?lölet szítása, vagy az acsarkodás az, ami a feladatunk. Hanem azok a dolgok, amiket ezek a srácok dalaikkal – s nem csak ezekkel a dalokkal, hanem a sajátjaikkal is – sugallnak. Nem népirtással, értelmetlen agresszióval, rombolással kell felemelni az országot, hanem nemes cselekedetekkel, olyan cselekedetekkel, amelyekre valaki saját tehetsége, adottsága révén képes. Hiszen mit szeretnénk jobban: ha annak okán emlékeznének a magyarokra (ha a világunk megér még kés?bbi korokat), hogy másokat okoltak problémáikért, hogy cigányokat, homoszexuálisokat, zsidókat irtottak, mint az a „jó” német, vagy arról, hogy mi értéket alkottak? Milyen szépet, jót, és értékeset, amire bárki büszke lehet? Én személy szerint inkább Arany Jánosra vagyok büszke, vagy bármely más nagy költ?nkre, mint mondjuk Horthy-ra.

Visszatérve a lemezre, az utolsó dalokkal már más lemezeiken találkozhattunk, csak itt mindegyik sokkal jobb hangzással lett felvértezve. A bárdok ugyanúgy hangzik el, szinte változtatás nélkül, ahogy a fergetegen, ahogy a Rab gólya is és a Szondi két apródja els? része. Egyedül a másik részt gondolták újra a srácok, amit?l szerintem nem lett jobb a dal, nekem úgy is az egyik kedvencem volt.

Szóval soproni hazánk fiai olyan lemezt tettek le az asztala, amire én már régóta vártam idehaza, s talán nem csak én, hanem sokan még rajtam kívül így vannak ezzel. Azok menjenek csak a boltba, és támogassák kedvenc zenekarukat, hogy még megannyi hasonlóan nagyszer? albummal örvendeztethessenek meg bennünket. A többiek pedig vagy hallgassák meg, vagy vessenek magukra, ha lemaradnak valami nagyszer?r?l, értékesr?l. Az biztos, hogy az év végi listámon ott a helye.

 
Atilla


    Megosztás:
Szólj hozzá a cikkhez