Azt nem tudom, hogy az évek óta nem látott méretű havazásnak (végre !), a vasárnap esti időpontnak, a gazdasági válságnak nevezett tömeghisztériának vagy Anneke hiányának köszönhette családias légkörét az este, de én kifejezetten örültem neki, annak ellenére, hogy taknyommal-nyálammal küszködtem mint egy göthös, TBC-s vírusgazda. :)

Talán ha százan verődtünk össze, a bejáratnál szokatlanul előzékeny kiszolgálás (talán mert csak ketten jelentünk meg az asszonnyal, mint egy látomás). Pacsi a rég nem látott komákkal/komámasszonnyal, egy jó sör, néhány perc diskurzus, aztán jöttek is a melankólia és a pszihedelika nagymesterei. Szerencsére az előzenekarról lemaradtunk, így nem kell írnom róluk. :)

Nyilván minden zenekart érzékenyen érint egy meghatározó karakter távozása, főleg ha egy olyan tündérkéről van szó, mint Anneke van Giersbergen. (A Wigwamos buli sokáig emlékezetes marad !) De felhozhatom a Nightwish és a Theatre of Tragedy példáját is, milyen fantasztikus albumokkal tértek vissza (Dark Passion Play, Storm) Tarja Turunen és Liv Kristine távozása után. Ugyanez igaz a The Gathering-re és a The West Pole-ra is.

Minden tippem így jöjjön be, When Trust Becomes Sound-dal kezdődött az utazás, és mivel ez egy instrumentális csoda, Silje Wergeland még a következő dalig váratott magára első magyarországi fellépésén. Amint megjelent a színpadon, rögtön szemet szúrt a fehér csipkés népdal-felső + farmer kombó, mosolyogtunk is rajta egy cseppet. Amúgy a hangjával nem volt különösebb probléma, egy-két helyen éreztem eltérést a lemezhez képest, de csak azért mert rosszmájú vagyok. Szó szerint. :)

A műsor első felében nagyrészt az új szerzemények szóltak, aminek személy szerint nagyon örültem. Imádom a címadó dal sampleres/playbackes, koszos, bakelit hangzású bevezetőjét, finom dallamait, a No Bird Call hosszan elnyújtott gitárhangjait, a No One Spoke és a Constant Run tőlük szokatlan lendületét. Sajnálom a You Promised Me A Symphony egy szál billentyűjét és énekét, hogy kimaradt a műsorból, minimál gyertyafény mellett nagyon hangulatos lehetett volna.

A műsor második felében aztán leporolták a régi nótákat is, minden egyes dal előtt lehetett tudni, hogy melyik lemezről fog szólni, René aszerint vette kezébe gitárját. Az On Most Surfaces közben még egy-két hajlebbenés is megtörte a fényeket. A régi klasszikusok nagyobb ovációt váltottak ki, ezzel együtt kell élnie egy új énekesnek…

A csaj-szekció uralta a színpadot, Marjolein szemmel láthatóan jól érezte magát, elvégre 28. szülinapját ünnepelte, Silje pedig először tévedt magyar honba. A többiek inkább a háttérben, visszahúzódva hozták hibátlanul a kötelezőt. Különösen Hans Rutten dobos játékán látszott, mennyire élvezi a zenélést, ő nagyon odatette magát ezen az estén. Nem volt magamutogatás, villogás, ez a csapat nem erről szól, viszont érezni lehetett az összetartást, az egyszerűséget. A színpadi megjelenés, kiállás is erről tanúskodott : szolíd és visszafogott. Itt a veszett jó dalokon és azok hangulatán találod a hangsúlyt. A közönség is ennek megfelelően konstatálta a történéseket, oldalról nézve őket vicces volt, ahogy egytől-egyig egyszerre, ütemre „csipegettek”.

Gyakorlatilag a Mandylion-tól kezdve minden album terítékre került legalább egy dal erejéig (a már említett On Most Surfaces, Leaves, Analog Park, Saturnine, Great Ocean Road, Travel, Even The Spirits Are Afraid), kivéve talán a Home-ot, amin én nagyon nem csodálkozom. Anneke távozása egy darabig bizonytalanná tette a zenekar jövőjét, és úgy is nézett ki, hogy nem lesz folytatás. Szerencsére nem így történt. Gazdagabbak vagyunk egy nyugati pólussal és szűk másfél órányi kellemes kikapcsolódással, amit akár többen reggelig is elhallgattunk volna.

Mattyasovszky „Mattyy” Zoltán