The Gathering, Diesel-Klub, 2010. január 31.

Azt nem tudom, hogy az évek óta nem látott méret? havazásnak (végre !), a vasárnap esti id?pontnak, a gazdasági válságnak nevezett tömeghisztériának vagy Anneke hiányának köszönhette családias légkörét az este, de én kifejezetten örültem neki, annak ellenére, hogy taknyommal-nyálammal küszködtem mint egy göthös, TBC-s vírusgazda. :)

Talán ha százan ver?dtünk össze, a bejáratnál szokatlanul el?zékeny kiszolgálás (talán mert csak ketten jelentünk meg az asszonnyal, mint egy látomás). Pacsi a rég nem látott komákkal/komámasszonnyal, egy jó sör, néhány perc diskurzus, aztán jöttek is a melankólia és a pszihedelika nagymesterei. Szerencsére az el?zenekarról lemaradtunk, így nem kell írnom róluk. :)

Nyilván minden zenekart érzékenyen érint egy meghatározó karakter távozása, f?leg ha egy olyan tündérkér?l van szó, mint Anneke van Giersbergen. (A Wigwamos buli sokáig emlékezetes marad !) De felhozhatom a Nightwish és a Theatre of Tragedy példáját is, milyen fantasztikus albumokkal tértek vissza (Dark Passion Play, Storm) Tarja Turunen és Liv Kristine távozása után. Ugyanez igaz a The Gathering-re és a The West Pole-ra is.

Minden tippem így jöjjön be, When Trust Becomes Sound-dal kezd?dött az utazás, és mivel ez egy instrumentális csoda, Silje Wergeland még a következ? dalig váratott magára els? magyarországi fellépésén. Amint megjelent a színpadon, rögtön szemet szúrt a fehér csipkés népdal-fels? + farmer kombó, mosolyogtunk is rajta egy cseppet. Amúgy a hangjával nem volt különösebb probléma, egy-két helyen éreztem eltérést a lemezhez képest, de csak azért mert rosszmájú vagyok. Szó szerint. :)

A m?sor els? felében nagyrészt az új szerzemények szóltak, aminek személy szerint nagyon örültem. Imádom a címadó dal sampleres/playbackes, koszos, bakelit hangzású bevezet?jét, finom dallamait, a No Bird Call hosszan elnyújtott gitárhangjait, a No One Spoke és a Constant Run t?lük szokatlan lendületét. Sajnálom a You Promised Me A Symphony egy szál billenty?jét és énekét, hogy kimaradt a m?sorból, minimál gyertyafény mellett nagyon hangulatos lehetett volna.

A m?sor második felében aztán leporolták a régi nótákat is, minden egyes dal el?tt lehetett tudni, hogy melyik lemezr?l fog szólni, René aszerint vette kezébe gitárját. Az On Most Surfaces közben még egy-két hajlebbenés is megtörte a fényeket. A régi klasszikusok nagyobb ovációt váltottak ki, ezzel együtt kell élnie egy új énekesnek…

A csaj-szekció uralta a színpadot, Marjolein szemmel láthatóan jól érezte magát, elvégre 28. szülinapját ünnepelte, Silje pedig el?ször tévedt magyar honba. A többiek inkább a háttérben, visszahúzódva hozták hibátlanul a kötelez?t. Különösen Hans Rutten dobos játékán látszott, mennyire élvezi a zenélést, ? nagyon odatette magát ezen az estén. Nem volt magamutogatás, villogás, ez a csapat nem err?l szól, viszont érezni lehetett az összetartást, az egyszer?séget. A színpadi megjelenés, kiállás is err?l tanúskodott : szolíd és visszafogott. Itt a veszett jó dalokon és azok hangulatán találod a hangsúlyt. A közönség is ennek megfelel?en konstatálta a történéseket, oldalról nézve ?ket vicces volt, ahogy egyt?l-egyig egyszerre, ütemre „csipegettek”.

Gyakorlatilag a Mandylion-tól kezdve minden album terítékre került legalább egy dal erejéig (a már említett On Most Surfaces, Leaves, Analog Park, Saturnine, Great Ocean Road, Travel, Even The Spirits Are Afraid), kivéve talán a Home-ot, amin én nagyon nem csodálkozom. Anneke távozása egy darabig bizonytalanná tette a zenekar jöv?jét, és úgy is nézett ki, hogy nem lesz folytatás. Szerencsére nem így történt. Gazdagabbak vagyunk egy nyugati pólussal és sz?k másfél órányi kellemes kikapcsolódással, amit akár többen reggelig is elhallgattunk volna.

Mattyasovszky „Mattyy” Zoltán