Stone Sour - Audio Secrecy

 
 
Say You'll Haunt Me már els? pillanatban is egy letagadhatatlanul kommersz, potenciális rádiósláger, de ez még ez sem lenne baj, hiszen az el?z? lemezen szintúgy akadtak fülbemászó szerzemények, melyek kés?bbiekben a klipesítés ösvényére léptek, hogy aztán még nagyobb tömegekhez jussanak el.
 
A Dying-ban viszont már er?teljesen jelentkeznek a lágyulás els? jelei: Nickelback-stílusú dallamosan langyos, „mindenáron sláger” pop-metálkodást visznek véghez, ami nekem cseppet sem tetszik. Riszpekt Corey fiúnak, mert ismét bizonyította, hogy a sok mérges üvöltés mellett extra szépen is tud ? énekelni, ha akar, de kérdem én: miért ez a sok líraiság, mikor a Stone Sour rajongóbázisát sosem a nyáladzás felé hajló rádióhallgatók alkották?! Let's Be Honest szintén hasonló, lírai és lágy vonalon mozog, akárcsak a Hesitate, a Miracles vagy a Pieces – felejthet? metál-limonádék mind, sajnos. Izgalmas metálkodós résszel indít a Nylon 6/6, de amilyen ígéretes és klassz kezdéssel bír, annál középszer?bb, ergo felejthet?bb nóta válik bel?le.
 
The Bitter End névre hallgat a lemez másik überklassz nótája, mely nyomokban visszaidézi az els? SS anyagot (f?leg Idle Hands hangulatát), de nem csak ett?l ragadós már els? hallásra, hanem mert van benne er?, pulzálás és mert valóban metálkodás! A végére maradt az Imperfect akusztikus érzelgése, valamint a Threadbare ugyancsak lírikus, de leginkább semmitmondó négy perce. Ez a tizennégy szám alapból is soknak t?nik a lemezre, f?leg ha ezeket a csöpög?s limonádékat vesszük.
 
 
 


 
Murphy