Annihilator - Annihilator

Az Alice, Never és Set lemezek véleményem szerint mind egyediek és megismételhetetlenek a metal f?fajon belül.
A kés?bbi albumaikat is vártam, de a zseniális szólókon kívül a jó dalszerkezetek, fogós témák hiányoztak ezekr?l. Így a 2001 utáni albumaikat hírb?l sem ismerem, pedig a 2007-es Metal cím?r?l méltató kritikákat olvastam különböz? lapokban.
Azt ugye tudniillik minden rendes metálosnak, hogy az Annihilator Agya egy Jeff Waters nev? ottawai gitárzseni, aki 1989-ben, a thrash korszak csúcsán, jóformán a semmib?l szabadította a világra az Alice In Hell cím? csúcsalkotást. A következ?, 1990-es, Never Neverland finomabb – poweresebb (?) – hangot ütött meg az el?z?höz képest, de az egyedi dalszerkezetek és dallamok újabb tagokat toboroztak az Annihilator tábor számára. 1991-ben Jeff meghívást kapott Dave Mustaintól, hogy csatlakozzon az akkor éppen átformálódó Megadeth-hez. Ezt ? az Annihilatorra hivatkozva elutasította (nem mellékesen ugyanez játszódott le 2001-ben is még egyszer).
Az 1993-as Set The World On Fire-n egy eddigiekt?l teljesen különböz? hanganyagot kaptunk a Waters m?helyb?l. A régi, technikás, széttördelt ritmusokat sem nélkülöz? dalokból csupán egyet kapunk, a Brain Dance képében. A lemezre még egy balladát is felpréseltek Phonix Rising címmel, mely dal, véleményem szerint, szimplán zseniális. Az album, összességében dallamos hangzásának köszönhet?en, újabb rajongókat szerzett a zenekar számára, de sok true-thrasher elpártolt a zenekar mell?l.
Az 1994-es King of The Kill már alig tartalmazott kiemelked? nótákat. Esetleg a címadót említhetnénk az album dalai közül, mint korábbi alkotások nívójával felér? szerzeményt.
Külön érdekessége/furcsasága a bandának az, hogy az els? 4 albumot három különböz? énekes énekelte fel, akik más-más karakterekkel rendelkeztek. De a többi hangszeren is egymást váltogatták a zenészek. Viszont a lényegen mindez semmit sem változtatott, hiszen a gyepl? egy és ugyanazon fickó kezében volt minden esetben.
A 2010-es Annihilator címre keresztelt anyag májusban látott napvilágot az Earache Records gondozásában. A mostanában zajló thrash újravirágzásnak köszönhet?en döntöttem úgy, hogy sok év után újra adok esélyt a kanadaiak számára, hiszen a 80-as évek nagy bandái mind remek albumokkal rukkoltak el? az utóbbi 1-2 évben.
Instrumentálisnak t?n? szerzeménnyel indul az album a The Trend képében, de a második perc után zakatolósra fordul a nóta és szerencsére marad is ezen a vonalon. A dal az Annihilator-ra jellemz? stílusjegyeket hordozza magán. Egyedül a techikázásokat hiányolom kissé, de ezek nélkül is megállja a helyét.
Viszont a második – Coward – nótában már keményen a húrok közé csapnak a fiúk. Valódi régisulis thrash-téma robban a hallójáratokba. Dave Padden-nek, aki 2003-ban csatlakozott a zenekarhoz igazi ’szemét metal’-hoz ill? hangja van. Nem az a hisztérikus vokál amit az Exodus-ban, vagy a Slayer-ben hallhatunk, hanem inkább a dallamosabb (Heathen) vonalhoz köthet?, de ha a nóta szerkezete megköveteli, akkor az üvöltés/hörgés is belefér.
Profin dörren meg a cucc is. A basszus mohog (Jeff játszotta fel), ahogy kell, a dob (Ryan Ahoff) is precízen hozza a szükséges: hol kalapálós, hol alap négynegyedes témákat.
Az eddigi két dal alapján úgy gondoltam, hogy ’felvettem’ az album hangulatát és vártam a következ? középtempós nótát. Itt tévedtem… A harmadik – Ambush –akkora sikálással indít, hogy azt leginkább a Slayer Angel of Death klasszikusához hasonlíthatnám. Fejletép?! Csordavokál a refrénben, de természetesen a dal magában hordozza Jeff (nem Hanneman) jellegzetes riffelését. Az album csúcsteljesítménye!
Néhány nóta engem a King of the Kill album zakatolós, középtempós, döngöl?s dalaira emlékeztet (Betrayed, Nowhere To Go), viszont sokkal fogósabban vannak ezek összerakva, mint a ’94-es albumon található szerzemények.
A 25 Second kicsit csapong, ahol elszállós basszustéma váltja a Slayeres vadulást és a középtempós részeket. A közepén az a tapping-es szóló nem egy újító dolog a m?fajon belül, de itt nagyon illik a kompozícióba.
A The Other Side egyes részei nekem a Metallica-t juttatják eszembe. Itt Dave veszi fel a Hetfield jellegzetes hangszínét.
A Death In Your Eyes komplexebb felépítés?, de dallamos darab, ahol a harmóniák is fontos szerephez jutnak.
A Payback-et komor, Enslaved-et idéz? akkordvezetése és néhol metalcore-t idéz? részei (beüvöltések) teszik változatossá. Nekem a középrészben ismét felsejlik a Slayer neve. Jó nóta.
Nem els? alkalom, hogy feldolgozással zárul egy Annihilator korong. Korábban a Set The World On Fire japán kiadására került fel bónuszként a Judas Priest klasszikusa, a Hell Bent For Leather. A mostani albumot egy 1980-as Van Halen nóta, a Romeo Delight átirata zárja. Az eredetit nem ismerem, mert engem valamiért sosem tudott magával ragadni az amerikaiak zenéje, de az tuti, hogy ebben a köntösben jól hangzik ez a rock’n’roll vonalon fogant dal.
Sajnos az album borítója nálam nem talált be. Hiába a zombi Alice-t idéz? kép, nálam nincs összhangban a hallott zene evvel a rajzzal.
Nem állítom, hogy klasszikus m? született, de az biztos, hogy az Annihilator is visszakerült a thrash m?fajon belül az ?t megillet? helyre. Ha pontoznánk a lemezeket, akkor ez 9/10 lenne.
 
-Feca-
 
 
Dalcímek:
1. The Trend
2. Coward
3. Ambush
4. Betrayed
5. 25 Seconds
6. Nowhere To Go
7. The Other Side
8. Death In Your Eyes
9. Payback
10. Romeo Delight (Van Halen cover)