Emlékképek az ?rült Hölgy-ben – Scenes From ’99 – 2010.11.19

Nagy sikere van Magyarországon a különböz? tribute zenekaroknak. Kik zeneileg, kik pedig mind küls?ségekben és mind zeneileg szeretné visszaadni az eredeti zenekarok hangulatát, érzésvilágát. Vannak etéren viszonylag komoly elismerést kivívott zenekarok és kezd?k egyaránt. Az ominózus péntek estén viszont egy olyan csapatot kellett megidéznie a fellép? bandának, akiknél a küls?ség kevésbé, de a zeneiség annál inkább számít. Minden egyes, magát metál-kedvel?nek mondó személy csak elismer?en bólogathat a riffek, szólók hallatán – akár szereti, akár nem – ha a Dream Theater valamelyik nótája felcsendül.

Az Age of Nemesis tagjaiból verbuválódott Scenes From ’99 tavaly, az anyazenekar Scenes From a Memory albumának 10 éves évfordulója tiszteletére vette a fejébe, hogy egy-az-egyben lejátssza az említett albumot. Erre az el?adásra tavaly novemberben került sor, amit idén májusban egy másik koncert is követett. Mindkét buliról sok jót hallottam az ismer?seimt?l. Ez is rájátszott arra, hogy megnézzem a csapat harmadik fellépését.

A 21:00-ra meghirdetett koncert pontosan kezd?dött és a Regression kezd? tik-takkolós hangjaira mindenki elfoglalta helyét a színpad el?tt. Az els? Overture 1928 nótára még mindenki csak a zenészek teljesítményét leste kíváncsian, aztán konstatálva a tökéletes el?adásmódot már szárnyalni lehetett a nóták kissé misztikus hangulatán. Kedvenc 10 szólóm egyike a Fatal Tragedy-ben hallható. Ezt interpretálta Fábián Zoltán (Age of Nemesis) els? rangúan. Én pedig szájtátva figyeltem mindezt.

Az ezután következ? Beyond This Life súlyos, komor témája késztetett minket heves fejrázásra, majd megpihenhettünk a Through Her Eyes lágy dallamaira. A nóta el?adáshoz el?bújt a dobok mögül Krecsmarik Gábor, aki akusztikus gitáron kísérte a szerzeményt. És itt álljunk meg egy pillanatra… Ha valaki nem tudná, akkor a banda énekese az a Kiss Zoli, akit az Iron Maidnem, a Balázs Fecó Band és az Ego Project csapatokból is ismerhetünk. A srác – állítom – olyan jól dalolta a nótákat, ahogy manapság LaBrie nem lenne képest. A tavalyi bulin a Through Her Eyes-ben hallható n?i hangot Garda Zsuzsa (Janis Joplin emlékzenekar) adta el?, de ezen a napon Zoli énekelte ezeket a témákat. Hibátlanul. Még a mozdulatai is James-ére hasonlítottak.  A refrén elénekléséhez pedig a nagyérdem? segítségét kérte, akik természetesen szóról-szóra, hangról-hangra fújták az ismert dallamot.

A Home alatt (az a telitalálat keleties kezdés…) már mindenki bele volt melegedve és nagyon jó kapcsolat alakult ki a közönség és a zenekar közt. A lassabb középrésznél Gábor a dobok mögül - állva, mint Portnoy - bíztatott mindenkit. Aztán következett a Scenes… instrumentális agymenése a The Dance of Eternity. Az eddig még nem említett két muzsikust itt már illik bemutatni, hiszen mind Tolmacsov György (ex-Pandora, ex-Philadelphia, Balázs Fecó Band), basszusgitáros (az a veszedelmes basszusfutam…), mint Nagy György (Age of Nemesis), billenty?s (az a swing-es középrész…) hihetetlen mód játszották a többiekkel egyetemben a komplexebbnél komplexebb témákat. Az ez után következ? egyszer?bb One Last Time és The Spirit Carries On megnyugvás volt a füleknek a nagy adag hanghalmozás után. Innen viszont egészen a Finally Free végéig kicsit romlott a hangzás a billenty? rovására. A The Spirit Carries On újra közönségénekeltetést vont maga után, mire a zenészek részér?l széles mosoly volt a reakció.

A Finally Free vége felé hallható dobtémát úgy véltem, hogy egyedül maga Portnoy képes ugyanúgy eljátszani, ahogy az lemezbe lett égetve. Viszont Krecsmarik Gabi hozta becsülettel a témákat, még ha nem is olyan látványosan, mint azt a mester teszi. Bár így is volt mit bámulni… A Scenes… albumot ugyanúgy fejezték be, mint az hallható/látható a Scenes From New York DVD-én.

Ezek után a zenekar megköszönve a biztatást, levonult a színpadról, ahol rövid vissza-vissza kórus után jelent meg újra. Ekkor Kiss Zoli megköszönte a jelenlév?knek a biztatást és elmesélte, hogy egyedül a Crazy Mama-ban adnak lehet?séget a bandának a fellépésre. Más budapesti helyeken nincs mód erre, mondván ki kíváncsi erre a zenére. S?t olyan hely is akadt, ahol megkérdezték t?lük, hogy ’mire az a nagy dobcájg’, mire csak annyit válaszoltak a fiúk, hogy a dobosuk szeret dobolni…. J

Viszont ráadás nótákkal is készültek a srácok. Ezek közül az els?, a számomra kellemes meglepetésként ható Falling into Infinity albumos Peruvian Skies volt. Személy szerint szeretem ezt a lemezt, így bármelyik dal is nyomták volna le (New Millennium a favorit) örültem volna. Viszont a következ? nótára szerintem nem számított egy jelen lév? sem. Mivel többen jelezték a banda felé, hogy újabb kelet? Dream szerzeményeket is jó volna, ha játszanának, ezért ?k a legutóbbi Black Clouds and Silver Linings-ról  vették el? a záró, majd húsz perces The Count of Tuscany-t. A dalt nem is jellemezném, mert minden megtalálható benne amir?l a Dream Theater szól. A középrészben hallható billety?sz?nyegre épített, hangulatos gitárvarázslásért viszont Fábián Zoli hatalmas tapsot kapott a közönségt?l. Érzelmes és egyben hangulatos is volt.

A végére két klasszikust hagytak a scrácok. Az els? ezek közül az Images And Words-r?l  volt a Learning To Live. Ez a dal szerintem minden id?k egyik ’legprogresszívebb’ metál alkotása. Mondanom sem kell, hogy itt sem hibázott a zenekar.
 

Az utolsó nóta el?tt még felmutatta hat úját majd mindegyik zenész, amib?l már tudtuk, hogy a 6:00 cím? tétel következik az eddig még fel nem idézett Awake lemezr?l. A kb. 150 perces koncert ezzel véget is ért, pedig még szívesen hallgattunk volna 1-2 dalt, csak hát a zenész is ember és nem robot. :)

Összességében azt kell mondanom, hogy a nagy kihívásnak tekinthet? feldolgozásokat profin adta el? az öt srác és ezért egy nagy respect jár nekik mindenképpen! Remélem, hogy miel?bb látom még ?ket egyszer az életben (Once in a Lifetime)!

-feca-