Sonata Arctica, Labyrinth, 4th dimension, Demonlord - 2011.02.25. PECSA

Atilla - 2011. március 02. szerda, 18:52    

Sonata Arctica?szinte leszek! Ugyan ez az utóbbi két év legjobb hazai Sonata bulija volt, mégsem vagyok maradéktalanul elégedett! A betegség miatt megrövidült, 2009-es lemezbemutatós koncert, és a technikai bénázás miatt szintén csorbult 2010-es Metalfestes koncert után, amin a banda - legalábbis Marco, és Henkka - egyébként is elég punnyadtnak t?nt, ugyan kiköszörülték a csorbát, de az interjúban elhangzottak alapján ez akkor is édeskevés volt.

Reklám:

Ugyan hosszabbra nyúlt egy nyúlfaroknyival a szokásos sz?k másfél óránál, és a Tony által felvezetett játékok is elmaradtak, azért ez a buli nem szolgált túl sok meglepetéssel. Vagy esetleg az lett volna a meglepetés, hogy az ígéret ellenére alig volt meglepetés? Nem tudom, mert a Blank file-on kívül nem vettek el? olyan dalt, ami igazi csemege lett volna, vagy ne vártuk volna. Én egyébként ezen sem lep?dtem meg annyira, hiszen ez egy elég tipikus korai Sonata nóta.

Nos, akkor a fanyalgások után nézzük a tényeket.

A Demonlord már játszott mire bejutottam a terembe, azt azonban örömmel konstatáltam, hogy kicsiny városunk fiait örömmel fogadta az a párszáz ember, aki már odabent figyelt. Nem mondom, hogy életem Demonbulija volt, de hát nem is vártam sokat egy nyitó státusztól. Jók voltak a fiúk, de emellett sokszor elég pontatlanok is, elég csak a Search-re gondolni, amikor Világi Zoli dobos egyszer elég felt?n?en korán váltott tempót, s így kissé elcsúszott az egész dal, de rutinosan hamar kijavították a dolgot. Andrásék a klasszikus szólókat klasszul interpretálták, s minden hiba ellenére is azt mondom, a hazai színtér egyik legjobb power metal csapata (nem is tudom, hogy a Wisdom-on és T?zmadár-on kívül melyik ér még fel erre a szintre) megérdmelték, hogy ott legyenek, s örültem is igazából, hogy nem megint a Wisdom-ot nyomták be, nem mintha ?k nem tartoznának a kedvenceim közé, de a Demonlordot mindig is alulértékeltnek éreztem, s több mint évtizedes kitartásuk után szerintem már nekik is kijárt egy ilyen lehet?ség.

A 4th Dimension nev? - már ez alapján is bátran a korai Sonata Arctica, Stratovarius-vonalára helyezhet? - olasz csapat m?sorába is belenéztem, de a dalaik olyan szinten ismer?snek hangzottak innét-onnét, hogy egyel?re nem tudtam ?ket komolyan venni. Mikor az egyik dal billenty?s témája kapcsán megjegyeztem, hogy milyen ismer?s, de nem tudom honnét, ismer?söm, akivel a bandát csekkoltuk, meg is fejtette a dolgot: ez EDDA! :-) Hát lehet, hogy Pataki Attila hatása Olaszországig is elér. Maradjunk annyiban, hogy részemr?l megvárom a debütlemezt, s majd annak hallatán eldöntöm, hogy mennyire reményteljes ez a csapat.

A Labyrinth-et nyilván már nem kell senkinek bemutatnom - s ha valakinek mégis, aki ezt a megadallamos, melodikus, gyors európai power metal vonalat csípi, az szégyellje magát, s azonnal hallgassa meg a Return to Heaven Denied pt 1, vagy pt. 2 albumot, de leginkább mindkett?t. Roberto Tiranti és csapata már a stílussal való barátkozásom kezdete óta a kedvenceim közé tartozik, habár a 2000-es Sons of thunder album utáni munkáikkal nem voltam megelégedve, így már epekedve vártam, hogy végre ?ket is láthassam él?ben. Maradandót is alkottak. Az In the shade-et (ami az els? lemezen szerepel, és még az alapító énekes, a Rhapsody Of Fire soraiból ismert Fabio Lione hangjával ismertem meg), a New Horizons-t, vagy a Moonlight-ot él?ben hallani - maga volt a fémes extázis. Nem volt hosszú a program, s amúgy sem túl rövidek a dalaik, de volt még The Shooting Star, és Sailors of Time is az utolsó albumról, ha jól emlékszem. Csak lestem ahogy Olaf Thorsen gitáros el?vezette azokat a szólókat, és szélvész, de dallamos riffeket, amikt?l lemezen olyan sokszor kirázott a hideg. Imádtam ennek a koncertnek minden hangját és pillanatát, s csak hab volt a tortán, hogy a fiúk remek hangulatban, és sodró lendülettel interpretálták, s végig mosolyogták a m?sort. Az meg külön öröm volt, hogy még egy fotózás erejéig is el lehetett csípni az egész csapatot a merch pultnál.

Az est fénypontja, a - számomra legalábbis - Finn csoda, a Sonata Arctica (nem titkolom, hogy az ? helyük mindig fixen meg lesz a szívemben) 10 óra után nem sokkal lépett a színpadra. Én a bevezet?ben említett két utolsó, szerencsétlen bulit sem tudom igazán felróni nekik, hiszen ha tavaly gyengék is voltak a szokásoshoz képest, ilyen mindenkivel el?fordul, azt semmiképp sem értem, hogy sokan miért írták le ?ket. F?ként mivel Tony nem tehet a 2009-es influenzájáról, s becsületére legyen mondva, nem mondta le az aznapi bulit, s ahelyett, hogy azt értékelnénk, hogy lázasan, rekedten, forró teával a kezében, és sállal a nyaka körül, de becsülettel, végig lelkesen, és szimpatikusan vezette le a bulit, még ha egy órára is rövidítették a m?sort, sokan azóta is fikázzák ?ket. Szerintem akkor lett volna ok a morgolódásra, ha a PECSA ajtajában állva közlik, hogy elmarad a koncert. Na de az ember mindig is ilyen volt, valaki kiteheti értük a lelkét, akkor sem tudják értékelni, és mindig a hibákat keresik, azt amibe beleköthetnek. Példa erre az ugyan nem témába vágó, de aktuális, a Dalriada-val kapcsolatban mostanában tapasztalható ellenszenv, és lejárató hadjárat, amit szintén nem értek, hogy mi motivál, hiszen rájuk is inkább büszkének kellene lennünk, s reménykednünk, hogy a sikerük talán megnyit kapukat más magyar bandák el?tt is, akik megérdemelnének valamivel nagyobb figyelmet, akár világszerte. Ugyanúgy Tonyban is inkább becsülni kellene, hogy betegen-fáradtan kiállt a színpadra, holott az orvos aznap határozottan eltiltotta az éneklést?l.

Sonata Arctica

Ennyit a fanyalgóknak szánva, s most a buli, s igyekszem objektívan számot adni a történésekr?l. A fura intró után a szokásos sláger Flag in the Ground-dal lendültek bele, majd jött egy Last Amazing Grays, s egy Juliet az utolsó lemezr?l, én egyébként imádom mind a három dalt, a Juliet meg egyenesen zseniális, s él?ben is elolvadtam t?le. A színpadkép más volt, mint két éve, a logóval díszített m?jégtömböket felváltotta a színpad szinte egész hosszán elhelyezett reflektorfal, amit ki is használtak rendesen, s néha olyanok voltak a fények, mintha pirotechnikát használtak volna, lángba borították a színpadot. Szép volt, és nagyon is beleillett az egészbe. Nagyon jól fog mutatni majd a DVD-n, de remélem, hogy Oulu-ban azért ennél több látványosságot vetnek be, ahogy a setlist részér?l is remélem, hogy a Tony által az interjúkban, és beharangozókban beígért meglepetések nem merülnek ki a Blank File el?vételében, hiszen arról beszélt, hogy lesznek olyan dalok, amiket már rég, vagy még soha nem hallhattunk él?ben, és amiken meg fognak lep?dni az emberek. A Juliet után jött egy kis Replica, ami ugye közel sem meglepetés, majd a már említett Balnk File. Ez volt az els? Sonata Arctica dal, amit hallottam, s hidegrázás volt a köbön. A setlist maradék része azonban semmi meglepetéssel nem szolgált, nekem legalábbis, talán csak a The misery volt, amit rég hallottam t?lük él?ben, talán 2003-ban a Sziget-en utoljára. Aztán csak a szokásos slágerek, mint Victoria, Fullmoon, Don't say... S ami a legfájóbb pont, hogy a Tony által is sokáig kedvencnek megnevezett Silence lemezr?l semmi sem hangzott el, pedig arról is vehettek volna el? meglepetést, mint Wolf and Raven, vagy The Power of One, esetleg Tallulah. Szóval azért számomra a meglepetés fogalma ennél kicsit többet ígért. Amúgy viszont nem lehetett panasz, mert a hangzás is nagyon jó volt, a közönség is lelkes, s Tony is pörgött, mint midig, mosolygott, s akkorákat énekelt, hogy adott volt a non stop libab?r. Marco szokás szerint olyannak t?nt, mint aki sokkal inkább lenne máshol, mint a színpadon, de ?t meg már megszoktam ilyen visszahúzódó, befelé forduló jelenségnek, aki eljátszogat magában, néha vokálozik, de lelkesnek igazából jóindulattal sem nevezhet?. Tommy meg egyre jobb, ahogy ez már az Unia lemezen, és a Days of Grays-en is kiderült, s él?ben is sokkal élvezetesebben dobol, s ? is sokat mosolyog. Talán ötük közül rajta és Tony-n látszik, hogy élveznek minden koncertet. Elias gitárost kezdem megszokni, de még mindig iszonyatosan hiányzik Jani, nélküle is 100%-osnak érzem a zenét, de valahogy mégis sokkal jobban illett a zenekarba, feelingesebb volt a játéka, és Tony mellett ? is frontemberként viselkedett, s rajta is mindig látszott, hogy szívvel-lélekkel játszik, míg Elias jó, meg technikás gitáros, de id?nként - s f?leg él?ben, hiányolom bel?le, a játékából az érzést. Jól eltolja a régi témákat-szólókat, de slussz, ennyi. A lélek hiányzik, míg a TDOG-es daloknál - mivel ezek eleve vele születtek - azért sokkal inkább életre kelnek a gitártémák. S hogy Henkka-ról is ejtsek pár szót, ?t eleinte nem csíptem, nem volt szimpatikus, id?vel azonban nagyon is beépült a Sonata-ról alkotott képembe. Rajta is sokszor hiába keresem a lelkesedést, van, amikor zavar, hogy faarccal nyomatja a jobbnál-jobb témákat. Nem is értem egyébként, hogyan lehet, hogy két olyan tag is játszik itt, akin szinte csak az izzadtságszagot érzem, ezzel nem vitatva el zenei kvalitásaikat. Jó, tudom, sok a negatívum, s igazából úgy imádom a Sonata Arctica-t, ahogy van, mégsem tudok elmenni ezek mellett az észrevételek mellett.

Összefoglalásképp, aki még sosem látta ?ket, most egy kiváló alkalmat kaphatott rá, hogy képben legyen a csapatról él?ben, akinek pedig ez már a sokadik alkalom volt, újra elégedetten térhetett haza, maximum azokkal a kicsit felh?s érzésekkel, amiket én is megemlítettem ebben az írásban. Ezer köszönet a szervez?knek, hogy ismét elhozták ?ket, s a zenekarnak, hogy ilyen zenével ajándékoznak meg minket évr?l-évre. Mert hiába is vártam többet pár szempontból, azért alapjában véve elégedetten mosolyoghattam, ahogy szerintem a legtöbben, akik ott voltunk. Ja, és még a végére: érezze magát lecseszve, aki nem jött el, és hagyta, hogy ez a koncert alig több mint félháznyi közönség el?tt folyjon le. Ennél azért többen szoktunk lenni, nem is kicsivel.


atilla



    Megosztás:
Szólj hozzá a cikkhez