Power of Metal Fesztivál - Budapest, Pet?fi Csarnok, 2011. március 14.

Feca - 2011. március 18. péntek, 07:00    

Symphony XNem kis felhozatallal indult útjára a Power of Metal-ra keresztelt utazó fesztivál. A két headliner, a Nevermore és a Symphony X mellé zárkózott fel még a már 14 éve nem aktív, progresszív underground legenda, a Psychotic Waltz, valamint a power metalos, dán Mercenary és a finn, szimfo-prog-metalban jeles Thaurorod.

Reklám:

A Thaurorod fellépése alatt még nem sokan lézengtek a kb. harmadánál, fekete lepellel leválasztott néz?téren. Viszont ez nem igazán zavarta a pofátlanul fiatal finn srácokat. Nagy vehemenciával és felh?tlen jókedvvel szántották fel a színpadot a kezd? nóta , a Warrior’s Heart közben. Személy szerint nekem lemezen nem igazán jön be a ez a blastbeat-eket sem nélkülöz? ikergitáros, billenty?s power metal, pedig anno a Sonata Arctica els? albumára hamar ráharaptam. Itt is az a fiatalos lendületet érzem, viszont nekem kissé egysíkúak a dalok. Él?ben viszont egész üt?sre sikeredett az el?adás.

Thaurorod
Remek zenészek a srácok. Michele Luppi-t remek hanggal áldotta meg a Teremt?. Tipikus power-torok. Metsz?, sikító és a középtartományokban is király. A többiek pedig virgáztak rendesen a hangszereiken. M?ködtek a pózok, s?t Lasse Nyman gitáros és Pasi Tanskane b?g?s nem egyszer hülyült, bohóckodott egymással a technikás témák interpretálása közben.

A koncertet a lemez legjobbjával, a kicsit Hammerfall-os Shadows And Rain-al zárták.

A Mercenary-vel pont úgy voltam él?ben is, mint lemezen. Sajnos ez a zenekar nem tud megfogni magának. A hörg?s-dallamos power metal az nem az én asztalom. Nem ellenzem a kétféle ének kombinálását, de akkor már inkább Scar Symmetry, mint Mercenary, még ha nem is pont ugyanazon vonalon mozog a két csapat.

Mercenary
A fellépés alatt bekásásodott a Thaurorodnál még tiszta hangzás. Lehet direkt így keverték a hangszereket, de ez így még jobban elvette a kedvem a koncertt?l és két dal után ki is vonultam egy frissít?re…

A Psychotic Waltz a fellép?k közül az a banda, akiket a legrégebb id? óta ismerek. És szeretek. Amikor tudomásomra jutott, hogy leginkább az els? két lemez dalaira fog támaszkodni az el?adás, kissé elhúztam a szám, mert a Bleeding-korszak a kedvencem t?lük. Viszont az olyan dalokat, mint a Halo of Thorns, vagy a Nothing – nem beszélve a zseniális Morbidról – hallani kell minden rajongónak.

Psychotic Waltz
Az Into The Everflow els? nótájával, az Ashes-el nyitott a banda, ami lényegében meg is adta a koncert alaphangulatát. Lényegében az összes el?adó közül leginkább ?k nevezhet?k leginkább progresszívnek, de ?k képviselték ezen az estén a pszichedeliát is. A pszichedelikus jelleget er?sítette a negyedikként elhangzó Into The Everflow nóta a maga 8,5 percével.

A színpadi produkciót leginkább az énekes, Devon Graves viszi a hátán. Grimaszol, gesztikulál, és a természetesen énekel. De akkora érzéssel, ahogy azt kevesen tudják. A két oldalt, sok esetben ikergitáros - itt most nem a skandináv, vagy germán heavy-power megoldásokra kell asszociálni, hanem ilyen elszállósabb, sokszor visszhangosított témákkal tarkított darabokat penget? Dan Rock és a tolókocsiba kényszerült Brian McAlpin er?sítette. 

A hangzás telitalálat volt a Waltz el?adása közben. Norman Leggio dobjai és Ward Evans basszustémáit is gyomrot öklöztek, de tisztán kivehet? volt minden egyes hang.

Szívesebben vettem volna, ha elhangzik egy I Remember, egy Faded, esetleg egy Mosquito, de sajna ez valószín?leg nem fért bele a fesztiválon játszott dalok koncepciójába.

Biztos vagyok benne, hogy nem volt akkora koncert, mint a sok helyütt korábban emlegetett ’97-es, de az is tuti, hogy aki egy cseppet is szereti a bandát az jól szórakozott.

A Nevermore volt az általam leginkább várt el?adó ezen az estén. Nem állítom, hogy minden lemezüket imádom, de az els? négy az etalon. Egy dolognak volt esélye elrontani a bulit – a rossz hangzásnak. Szerencsére ez nem történt meg… Bivalyul szólt minden az elejét?l a végéig.

Nevermore
Az intrót követ?en az Inside Four Walls-al robbant a színpadra az amerikai ötös, melyet a tavalyi, Obsidian Conspiracy Moonrise-a követett. Gyakorlatilag keresztülvágtattak az els? három dal alatt a közönségen. A Thaurorod-hoz hasonlóan a Nevermore gárdája is jókedv?en zenélt. Vörös Attila és lengyel származású basszercsaj, Dagna Silesia – ? helyettesítette a turnén Jim Sheppardot, aki egy hónappal ezel?tt esett át egy agym?téten -  jól elvoltak egymással: vigyorogtak, grimaszoltak, bohóckodtak együtt. Warrel is jókedély?en vezényelte a produkciót. A közönséget köszönt? szövegét képes volt megtanulni magyarul!  Vigyorgott is rendesen az ?ket üdvözl? üdvrivalgásoknak. Kés?bb persze Attila is megkapta a maga vastapsát.

A Termination Proclamation és a Your Poison Throne el?adása után közölte Warrel, hogy valami gyors fog következni. A felkonferáló szavak után a Born-al szakították le a fejünket. A hangzás tiszta volt még a legnagyobb darálás közepette is. A Nevermore úgy tud rettenetesen zenei maradni, hogy a brutalitás mellett a dallamokat sem hanyagolják és mindez a kett?sség nem megy a muzikalitás rovására.

A Born után a Nevermore balladának is tekinthet? The Heart Collector következett. Nálam borzongás. A végén, mint a The Year of the Voyager-en is hallható – közönségénekeltetés. A The River Dragon Has Come után jött az Obsidian Conspiracy legjobbja, esetleg slágere, az Emptiness Unobstructed. Hajrázás teljes er?b?l – mondanom sem kell.

Van Williams dobolása kiemelked?. Így kell ezt egy metaldobosnak. Er?b?l, lendületb?l, szikáran de pontosan. Húzással és érzéssel! Jeff Loomis gitárjátékára meg egyszer?en nem találni szavakat. Nekem amúgy is egyik kedvenc gityósom. Azok az egyedi riffek és a szólók… Hú! És mindezt folyamatos fejrázással el?vezetni… Tényleg zseni a srác!

A végére a This Godless Endeavor és az ultrabrutál Enemies of Reality maradt (itt az az ikergitáros középrész!!!). Simán elbírtam volna még egy Narcosynhesis-t, vagy egy Politics of Ecstasy-t, de így is elégedetten mentem ki a büfébe egy pohár h?sít? sörre!

A Symphony X! Ha esetleg valaki nem ismerné ?ket, akkor ?k az a zenekar, akik elegyítik Malmsteen neoklasszikus világát a progmetál m?fajban tapasztalható fifikás, tördelt ritmusokkal. A végeredmény pedig… Egy szóval jellemezve – egyedi. Bár, azóta már több banda lépett rá az általuk kitaposott ösvényre, mégis csak ?k a stílusteremt?k.

Az immár Symphony X klasszikusnak számító The Divine Wings of Tragedy nyitódalával, az Of Sins And Shadows-al kezdtek. Ez a kis zakatolósabb nóta jó bemelegítés lehetett a kés?bbi hanghalmozósabb dalokhoz. Russell Allan hangja szakított. Ezen az estén ? képviselte a klasszikus rockhangot! Nem egyszer? testsúlyához képest egész szépen bemozogta a színpadot. A következ? két dal a banda eddigi legsikeresebb, Paradise Lost c. lemezükr?l hangzott el: Domination, Serpent’s Kiss.

Symphony-X
A negyedik elhangzó tétel a nemsokára megjelen? új albumról csendült fel. Sajnos bennem nem sok maradt meg bel?le és szerintem kicsit le is ültette a hangulatot. Közrejátszott a hangulatcsappanásban az a tény is, hogy a hangzás az el?z? két zenekarhoz képest leromlott. Igaz, az els? sorokban egészen élvezhet?en szólt a cucc, de a kever? magasságában bizony elég kásásan szólt Michael Romeo gityója, míg Michael Pinella (?k a Három Michael Bandája, Michael Lepond basszerrel kiegészülve) billenty?i néha alig hallatszottak. A fények viszont náluk voltak leginkább kihasználva. Néha hangulatos színekben pompázott a színpad és fénycsóvák pásztázták a küzd?teret is.

Viszont a zenészek teljesítményére nem lehetett panasz, igaz az Inferno alatt becsúszott 1-2 fals hang Allantól, de ezt leszámítva (így is mekkora szemét vagyok, hogy ilyesmit észreveszek) mindegyik zenész lemezmin?séget hozva játszott. Nem is érdemes szavakat pazarolni ezekre a muzsikusokra, hiszen csak meg kell hallgatni valamelyik Symphony X korongot és máris érthet? mir?l nem beszélek. Russell-r?l még annyit, hogy két alkalommal is nyomatott egy kis hazai töményet, s valószín?leg ezzel (is) magyarázható a színpadon az egész koncert alatt uralkodó jó hangulat.

A Paradise Lost nóta utolsó hangjait Allan, lemászva a kordonig, a közönség mázlistább tagjaival énekeltette el.

A Dehomanized-et (szintén friss nóta) a banda a Japánban bekövetkezett cunami katasztrófa áldozatainak ajánlotta. Ez amúgy sokkal szikárabb, komorabb és döngöl?sebb dalnak t?nt, mint a már említett, szintén új lemezes szerzemény.

A legnagyobb öröm számomra a ráadásként elnyomott Smoke And Mirrors volt, hiszen a Twilight in Olympus a kedvenc albumom a csapattól. A profi mód eltolt nóta és meghajlás után le is vonultak a színr?l és véget ért ez a csodálatos nap!

Az egész koncert alatt csak egy dolog bántott. Mégpedig a néz?szám. Tudom én, hogy rengeteg a koncert mostanában és a fellép? zenekarok sem populáris muzsikát játszanak, de azért egy b? 3/4 PeCsa-nyi ember simán összejöhetett volna erre az ünnep el?tti ünnepre!

Galéria!

-feca-



    Megosztás:
Szólj hozzá a cikkhez