Delain, Serenity, Lost in Thought - 2011.05.15. Budapest, Diesel

Ugyan egyikük sem a legelismertebb a m?fajban, ?szintén szólva én a Delain-t, és a Serenity-t is nagyon alulértékeltnek gondolom, holott mindegyikük min?séget képvisel a metal zene adott alm?fajában, mégis meglep?, hogy mennyire nyitottan, és pozitívan álltak a rajongókhoz!

Ugye azzal mindenki tisztában van, hogy a Diesel klub nem egy nagy hely, és még így is alig több, mint félházzal ment le a buli. Pedig azt sem lehet mondani, hogy drága lett volna a jegy, mert nem, viszont olyan produkciókat kaptunk, hogy senki sem távozhatott elégedetlenül.

Nos, remélem ehelyütt azért valamennyire sikerül ezekre a bandákra irányítani kissé a figyelmet, habár nyilván, hogy a mondjuk inkább ráférne a Delain-re egy turné a Nightwish vagy a Within Tamptation társaságában, míg a Serenity-nek a Sonata Arctica, vagy a Kamelot, esetleg a Stratovarius társaságában kellene lenyomni egy világkörüli turnét.

Az alábbi beszámolóval nem csak az a célom, hogy megörökítsem az élményt, igyekezzek leképezni azt, amit ezen az estén átéltünk, hanem kicsit azt is szeretném érzékeltetni, hogy miért gondolom a fentieket.

A Lost in Thought nev? angol progresszív metal zenekar fiatal legénységének jutott a feladat, hogy felf?tse a hangulatot, ami ezzel a fajta komplex, némiképp engem a Symphony X-re, és a Dream Theater-re hajazó zenével nem egyszer?, s valahogy ki is lógtak a sorból. Persze ezzel nem azt mondom, hogy rosszak voltak, mert lemez nélküli bandaként egyáltalán nem! Nem ismertem a dalikat, így elég nehéz is volt bármibe kapaszkodnom, de a hallottak alapján tutira beszerzem a debüt lemezüket, amint elkészül. Izgalmas, érdekes, s emellett dallamos muzsikának t?nik, ami még így él?ben, els? hallásra is képes volt megfogni. (Na ehhez hozzá tartozik, hogy még olyan beteg, zseniális, és valóban komplex, progresszív muzsikát játszó bandába is sikerült él?ben, els? hallásra beleszeretni, mint a Pain of Salvation!) Azt nem állítanám, hogy lehengerl?ek voltak, de az nyilván való volt, hogy van bennük potenciál, és ha sikerül összerakniuk egy lemezt, akkor nyugodt szívvel bekerülhetnek majd a prog metal rajongók kedvencei közé. Azonban még ehhez az eléggé statikus színpadi jelenlétükön is fejleszteniük kell majd, mert az énekes Nate Loosemore-on kívül mindenki csak ácsorgott, és zenélt.

Az osztrák Serenity kapcsán már írtam e fórumon, s még tartozom magamnak az idei Death and Legacy lemez ajánlójával is. ?k már az els?, Words Untold and Dreams Unlived lemez alapján beálltak az örök kedvencek sorába. Amellett, hogy náluk énekel a színtér egyik legjobb hangú énekese, aki ráadásul él?ben is olyannyira gyönyör?en és tisztán énekel, mint nagyon kevesek, még minden lemezüket sikerült olyan dalokkal telepakolni, amikt?l minden meghallgatáskor libab?rözök. Most láttam sógorainkat másodszor él?ben, el?ször két éve a Metal Ladies Night-on az Edenbridge vendégeként. Azóta náluk is történt változás basszusgitáros poszton, az új tag a roppant szimpatikus Fabio D'Amore névre hallató figura, aki talán az egész bulin a legnagyobb elánnal nyomta a jobbnál jobb basszustémákat. Na persze a többiekre sem lehetett panasz, hiszen Georg Neuhauser énekes leénekelte a csillagokat az égr?l, és erre a legékesebb bizonyíték az egyik legszebb rockballada, amit valaha hallottam, a Fairytales volt, ahol a végén Lisa Middelhauve-val (Visions of Atlantis) zenekari kíséret nélkül dalolták el a refrént. Hát, hidegrázás volt a köbön! Hihetetlen, hogy mi rejlik Georg torkában... Az egyébként negyvenöt perc körüli programban sorjáztak a szimfonikus prog-power slágerek, mint az új lemezr?l a felejthetetlen dallamokkal felvértezett New Horizons, vagy a Far from home, a szintén Lisa-val el?adott Serenade of Flames, vagy a When Canvas Starts to Burn, a Coldness Kills, és a Velatum a ráadásban a második albumról. S?t, mi még az els? lemezr?l is kaptunk egy dalt az el?z? állomásokkal ellentétben, a Reduced to Nothingness-t (egy Forever-nek vagy egy Engraved Within-nek jobban örültem volna!). Amikor véget ért a szett, és Gerogék elbúcsúztak azért volt hiányérzetem. Simán belefért volna szerintem még mind a három lemez összes dala... Na de viccen kívül, ha volna igazság, vagy az osztrákok mögött egy befolyásosabb kiadó állna, akkor már az új albummal Sonata Arctica-i magasságokba érkeztek volna. Nem csak lemezen, de most él?ben is újra bizonyították, hogy iszonyatosan értenek ahhoz, amihez mondjuk a Pagan's mind is, hogy komplex témákat ötvözzenek magasszint? technikával, kitörölhetetlen dallamokkal, zseniális gitár-szinti szólókkal, de alapban olyan hangszeres teljesítménnyel, ami ritka. S még az sem elhanyagolható tény, hogy a szövegeik is értékesek, mélyek, tele mondanivalóval, amit ráadásul Georg úgy ad el?, hogy még a legapróbb érzelem-rezdülések is tisztán érezhet?ek. Nem csak technikailag kiemelked? amit nyújt. Na persze nem csak ?t kell dicsérnem, ugyanígy himnuszokat zenghetnék Thomas Buckberger gitárosról, aki iszonyat feelinggel nyomta a zseniális szólókat, és riffeket, amúgy meg mentes a fickó mindenféle arcoskodástól, mosolygós, és szimpatikus, ahogy az énekes is, de a banda minden tagja, Mario Hirzinger billenty?st, és Andreas Schipflinger dobost sem kihagyva a sorból, akikr?l lerí, hogy mindenüket ebbe a zenébe teszik, s élvezik minden pillanatát. Én azt mondom, hogy aki ott lesz, és szereti az ilyesmi muszikát az júniusban a Metalfesten elcsípheti még a bandát a kisszínpadon.

A holland Delain-nek (a zenekart a Within Temptation egykori billenty?se Martijn Westerholt alapította), én úgy éreztem, fel kellett kötnie a gatyáját, mert ahogy észrevettem, azért a Serenity hengrelet a jelenlév?k közt. Na mondjuk nem kellett félteni Charlotte Wessels-t és csapatát.

Olyan hevesen csaptak bele az intro után a Manson dalba, hogy öröm volt nézni ?ket. Szét is terült egy elégedett mosoly a képemen, hogy még az el?z?ek fényében ?k is képesek voltak hidegázást okozni. A hangzásuk pengeéles, és hangos volt, de egyébként is hatalmasat zúztak. Mondjuk az olyan dalokkal, mint a Stay Forever, az Invidia, az April Rain, a Go Away, a Virtue and Vice, a Prisitne, vagy a Control the Storm, esetleg a The gathering (ami Marco Hietala miatt, vagy talán ellenére is a Nightiwish Wish i had an angel dalára emlékeztet.) nem nehéz. Legutóbb egyébként a 2009-es Sonata Arctica buli el?bandájaként csekkoltam le ?ket, ahol Charlotte elénekelte a Last Drop Falls-t az épp beteg Tony helyett, illetve a végét vele, s már akkor is megállapítottam, hogy jó kis banda ez, s azóta igencsak beleszerettem az April Rain lemezbe, amely tele van hatalmas gothic metal slágerekkel (amik legalább annyira jók, mint a Within legutóbbi lemezének a The unforgiving-nek a dalai), amik így most él?ben el?vezetve is folyamatos vigyorra, és bólogatásra ingereltek. Charlotte szépen énekelt, habár szerintem nem volt csúcsformában, néhol mintha hamiskásnak t?nt volna, de nem annyira és annyiszor, hogy az zavaró legyen. Amúgy az egész bulit nagyon szimpatikusan vezényelte le, s hát az egyébként engem kicsit a The Gatheringes ex-énekesn?, Anneke-re emlékezetet? csajszi szinte végig headbagelte a srácokkal a setlist-et. Emellett sokat mosolygott, ahogy Timo Somers gitáros is jeleskedett ebben, s elég sokat mozgott a színpad nem túl nagy méretei ellenére ide-oda, mondjuk ebben általában az segített, hogy helyet cseréltek Rob van der Loo basszusgitárossal, aki az adott dalokban a hörgésért is felelt. Ami nekem fura volt, hogy a dallamos férfi éneket is tartalmazó számokat is egyedül Charlotte interpretálta. Ez egyébként leginkább a The gatheringben volt felt?n?, mert onnét nagyon hiányzott Hietala markáns, karakteres orgánuma.

Végkövetkeztetésként annyit, hogy nyilván nincs tökéletes koncert, s nincs tökéletes teljesítmény, de ahogy minden, ez a buli is minden hibájával együtt volt mégis tökéletes! Emberek, ezek a zenekarok sokkal nagyobb figyelmet és elismerést érdemelnének meg! Tessék hallgatni a Delaint, és a Serenity-t is, hiszen az említettek fényében még sokan lehetnek, akik potenciális rajongóik. Remélem látjuk még mindüket a hazai színpadokon!

atilla