Hegyalja Fesztivál 2011

feca - 2011. július 30. szombat, 07:00    

Szeretem a Hegyalja Fesztivált! Kedvesemmel igyekszünk minden évben jelen lenni ezen az eseményen. Az esti koncertek alkalmával begy?jtött fáradtságot nappal a Tisza partján, vagy Tokaj kedves, kellemes belvárosában lehet remekül kipihenni.

Reklám:

Idén is szerettünk volna jelen lenni a fesztivál mind a négy napján, de erre most nem adódott lehet?ségünk. Egy napot viszont mindenképpen be akartunk iktatni nyári programjaink közé és ez a nap egyértelm?en a Slayer Hegyaljás fellépésének a napja volt.

Kárpátaljáról Tokaj mindössze 100 km-re található, de tömegközlekedéssel hét órába telt a feljutás a fesztivál helyszínére + jegyváltás + sátorállítás a t?z? napon (40 fok árnyékban). Ezen körülményeknek „köszönhet?en” sikerült lemaradnunk a Szizsó (ex-Carmen – tudjátok, Kis malac, kis malac engedj be!) által vezetett Partyzan koncertjér?l.

A közvetkez? el?adás, amit elejét?l volt szerencsénk végignézni a felvidéki Rómeó Vérzik koncertje volt. Én személy szerint nem vagyok nagy kedvel?je a zenekar által képviselt stílusnak, bár azt elismerem, hogy amit csinálnak, annak min?ségére nem lehet panasz. A tavalyi év folyamán egy er?s albumot tett le az asztalra a csapat, de a mostanában uralkodó zenei dömpingben és a másféle zenei orientálódásom miatt mélyrehatóbban nem volt alkalmam kiismerni a korongot. Sajnos a korábbi lemezeikkel is hasonló a kapcsolatom...

Amúgy pedig nagyon jó kiállás és feeling-es el?adásmód jellemzi a csapatot. A b?dületes kánikulában is bemozogták a színpadot. Igaz, annyira nem, mint más korábban látott bulijukon tették, de ugye – ?k is hús-vér emberek és a klíma sem volt a legkedvez?bb az er?teljes testmozgáshoz. :)

A kezdetben alacsony néz?szám a koncert végére er?sen megszaporodott, így alapvet?en elégedetten fejezhette be buliját a banda. A vége felé még 3 önkéntes hölgyet is a színpadra invitáltak, hogy táncoljanak kicsit a publikumnak.

A Pepsi-színpad következ? fellép?je egyik huszonéves-kori kedvencem, az Akela volt. A szokásos 20perc alatti színpad-átépítés alatt sikerült legurítani 1-2 söröcskét, ami a nagy h?ségben elég gyorsan távozott is a szervezetb?l – izzadtság formájában. :)

Az Akela-ra visszatérve… Az utolsó általam rommá hallgatott album a Fekete Bárány volt. Az ez után készült lemezek nekem már nagyon egysíkúnak t?ntek és er?sebb nótákat sem tudnék kiemelni róluk (talán csak az ironikus szöveg? „Menny a Pokolba”-nt).

A koncert szerencsére az korai (els? 4 album) dalokra építkezett, aminek én, szívem szerint, nagyon örültem. Sajnos az els? néhány dalban a hangzás eléggé el lett cseszve (csattogó basszus, gyengén hallható ének), de az el?adás közepe tájára helyre állították a technikusok.

A zenekart, természetesen Katona „F?nök” László viszi a hátán. Míg a többi zenésztárs egyszer? metal-öltözékben pompázott, addig ? fekete betyár gúnyában adta el? magát: táncolt, bokázott, grimaszolt, teker?s szirénát m?ködtetett, vagy torkához nyomott kaszaéllel énekelt (Felkészültem a Halálra).

Sajnos a zenei produkció tekintetében találtam belekötni-valót. Pl. Piócás ember néhány alkalommal úgy elrontotta a dobtémákat, hogy elég volt visszatérni a normális ütemhez.

Szijjártó „Szuperman” Zsolt gitáros, viszont hibátlanul hozta az el?dei által megírt témákat és kiállásában is Akela-ba ill? fazon volt. A többiek szürke eminenciásként dolgoztak a színpadon – „jó munkásemberként”, annál nem többként.

Viszont az olyan dalok, mint a Rocker Vagyok, a Közeleg (ráadásban farkasgúnyával a tagokon), a Megkísértelek, a Fekete Bárány, vagy a Nekik Mondd! mind közönségkedvenc, így a publikum harsány Akela-Akela kiabálással adta a banda tudtára, hogy még mindig sok tagja van annak a bizonyos Falkának!


A Dalriada a „Szelek” album óta az egyik kedvenc magyar bandám. A magyar múlt történeteit, illetve mondavilágát metal-ba oltó csapat rengeteg kritikát kapott az utóbbi id?ben, miszerint eladták magukat (AMF kiadós szerz?dés) és bulizós folk-metalba váltottak, de én ennek semmilyen alapját nem látom. Az idei Ígéret, ha csak egy hangyafasznyival gyengébb is az Arany-Albumnál, attól még egy nagyon is szerethet?, bikaer?s korong.

A ’Hegy-es buli pont ennek az utolsó két albumnak a dalaira épült. Örömmel vettem tudomásul, hogy a soproni csapatot a koncerten kiegészítik a Fajkusz-banda tagjai, így téve autentikusabbá a produkciót.

 


Az els? két dal kapásból két közönségkedvenc – a Szent László els? és második része volt – az Arany János balladákat megzenésít? Arany-albumról, ami meg is adta a buli alaphangulatát. Igaz, már a koncert el?tti nagyb?g?vel, brácsával és heged?vel lenyomott 1-2 autentikus népzenei betét is rásegített erre.

A Dalriada el? teljesítményének évek óta Binder Laura, énekesn? a sarkalatos pontja. Komolyan mondom, hogy bírom a hangját, pedig nem egy er?s torok, viszont él?ben – leginkább a koncert második felében – botrányos falsokat hallhattunk t?le. Mindenképpen azt tudom ajánlani, hogy vegye igénybe egy énektanár segítségét, mert ez így a nívó rovására megy!

Visszatérve a koncerthez – Ficzek Andris, zenekarvezet? és remek gitáros/énekes. Zeneileg sem igen hibázik, de a hangja az, ami kiemeli ?t a magyar metal énekesek sorából. Karcos, er?teljesen süvölt?, táltosokat idéz? orgánummal rendelkezik. Richmann Tadeusz nem tartom akkora üt?snek, mint sokan mások, de ett?l még precízen, er?teljesen veri a b?röket. A „Leszek a Hold”-ban, mint lemezen is, vendégként a pódiumra lépett a Korpiklaaani énekese, Jonne Järvelä, hogy együtt énekelje a finn szöveggel megírt dalrészleteket.

Személy szerint örültem volna, ha a Bor Vitéz helyett az egyik kedvencem, az Ágnes Asszony hangzik el és a Nap és Szél Házának hiányát is szomorúan kellett konstatálnom az el?adás végén. Viszont volt Walesi Bárdok, Ígéret, Kinizsi Mulatsága. A bulit pedig az új album klipes, Laurásan-hörg?s dalával, a Hajdútánccal zárták.

A soproni fiúk mindenképpen jobb koncertet adtak, mint a két évvel ezel?tti Hegyalja Fesztiválon, de Laura hangjával mindenképpen kezdeni kéne valamit.

A Dalriada koncertje után úgy döntöttünk, hogy a Slayer kezdéséig tartó néhány órát pihenéssel töltjük el. Ennek oka a h?ségt?l és a bulizástól való fáradtság, valamint a kiszáradástól való félelem volt. :)

Tartottunk egy kis terepfelmérést, melynek során konstatálhattuk, hogy az eddigi fesztivál helyszínek közül hiányzik a Krisna-sátor, melyben korábban sok fesztiválozó megfordult. Ellenben lett MR2 színpad, ahol, a többi napon már itt lév? fesztiválozók elmondása szerint, blues, jazz, ill. más min?ségi stílusban mozgó zenekarok kaptak fellépési lehet?séget, valamint a színpad melletti sátorban készültek az él? m?sorok sok-sok interjúval megspékelve. A Pocoló-ban továbbra is meg lehetett pihenni az elfáradt fesztiválozóknak. Az épül? ’Hegy-szálloda miatt viszont feltúrták a korábban a Tisza-parthoz közel lév?, árnyékosabb sátorhelyeket (hiába a kib?vített Hegyalja Kemping). Ezen kívül hiányoltam a kihelyezett szemeteszsákok számát. F?leg, a már említett Tisza part mentén.

Ételb?l, italból volt b?séges választék. S?t, a koncerteken megéhez?k egész t?rhet? áron tudták csillapítani éhségüket.

Nos! A Slayer! ?k egyik gyerekkori kedvencem. Egy korai Metal Hammerben írták róluk, hogy ?k a pusztítás Non plus Ultra-ja! Aki ezzel a kijelentéssel szembe mer szállni, annak egyszer?en elvitte a Sátán a hallását!

Idén már másodszor van szerencsém látni a csapatot. Els? alkalommal a Megadeth-et mosták le a Papp László Arena színpadán. Most meg nemes egyszer?séggel szétrúgták a 25.000 néz? hátsó fertályát.

Jeff Hannemann továbbra sem tudott a Los Angelesi négyessel tartani, korábbi betegsége miatt, viszont Tokajban a pesti bulival ellentétben nem Pat ’O Brian, hanem az Exodus bárdistája, Gary Holt helyettesítette ?t. Nem is akárhogy! Persze Hannemannal az igazi a Slayer, de egy másik thrash-legendát látni helyette a színpadon, szintén örömteli pillanat a stílus kedvel?inek.

A mostanában bevezetett trióval (World Painted Blood, Hate Worldwide, War Ensemble) indítottak a srácok. Kerry King a szokásos láncos-b?rös öltözékében tolta a hallhatatlan riffeket, míg Tom Araya headbangelés-mentesen, de annál intenzívebb vokalizálással vette ki részét a produkcióból. Zárójelbe kinyit! A korábbi gerincproblémái miatt mozgás szegénységre ítéltetett Tommal csakis er?södött a Slayer amúgy is bivalyer?s el?adásmódja. Sokkal több energiát fordít az éneklésre és még pontosabban is b?g?zik, mint korábban. Zárójel bezár!

Dave Lombardo-t úgy jellemezte egy cimborám, hogy ? egy UFO! Az 50-es éveinek környékéán járó fószer olyan precizítással üti a b?röket, hogy azt ember el sem tudja képzelni ezeknél a sokszor darálós tempóknál. Tényleg hihetetlen volt hallani azt, ahogy verte a cájgját.

A setlist alapvet?en a ’90-es Seasons In The Abyss-re építkezett, azaz egy teljesen Slayer klasszikusokkal telet?zdelt produkciónak lehettünk fül- és szemtanúi. Nekem négy dal okozott, finoman szólva is, kellemes perceket: a Hallowed Point és a Spirit In Black a már említett Seasons-lemezr?l, valamint a Silent Scream és a Ghost of War a South Of Heaven-r?l. F?leg ez utóbbi felbukkanása libab?röztetett meg er?teljesen, hiszen álmomban sem gondoltam volna, hogy ezt a dalt valaha is hallhatom él?ben.

Ellenben nem volt South of Heaven és Raining Blood. Ez valószín?leg a hirtelen feljöv? felh?szakadásnak és villámlásnak lehetett „köszönni”, így a banda az új albumos Snuff után levonult a színpadról. Ezután a már es?ben ázó kontrollokat behúzták védettebb helyre, hogy még visszatérhessen a banda az örök záró Angel of Death-el.

Magánvélemény: az Öl? Hegyalja Fesztiválos fellépése utcahossznyival überelte az áprilisi pesti koncertet!

Egy Slayer koncert után ?szintén szólva már semmi sem érdekelt, de 1-2 sör után újult er?re kapva úgy döntöttünk, hogy megnézzük még az AB/CD éjjeli fellépését.

Még sikerült belesasolni a Hétköznapi Csalódások koncertjébe, de ez a fajta punk zene nem a szívem csücske, így inkább nem is min?síteném ?ket...

Az AC/DC sem a szívem csücske, de az észidiszi egy olyan csapat, amit meg tud hallgatni egyaránt a blues és a grindcore fanatikus is. Így vagyok ezzel én is. Néha jól esik bekapcsolni 1-1 AC/DC albumot, az utolsó Black Ice pedig kimondottan tetszet?s lemezre sikeredett.

Egy tribute banda pedig milyen programmal rukkoljon ki egy fesztiválon, ha nem egy klasszikusokkal telepakolt szettel? Amit meg is kaptunk becsülettel. A kiállás és az el?adásmód pedig igyekszik 100%-osan visszaadni az ausztrál boogie-srácok által kivitelezett el?adásmódot. A magyar Angus Young (Erik) ugyanúgy sulicuccban nyomta, ugrálta, pörögte végig a bulit, mint a példaképe (az elmaradhatatlan sztriptíz sem hiányozhatott). Brian Johnson (Laci) imitátora pedig még a sapkaigazgatásokat is egy az egyben eltanulta mesterét?l. A dobos (Viktor) még túl is teljesítette Phil Rudd témáit.

Volt itt Dirty Deeds…, Thunderstruck, Back In Black, Big Gun és a ráadásban, melyet más a fáradtságtól eltikkadtan a sátorhoz vánszorogva hallhattunk, a Highway To Hell.

-feca-

Forrás: zenevilag.net


    Megosztás:
Szólj hozzá a cikkhez