In memoriam Chuck Schuldiner

Kicsit dilemmában voltam azzal kapcsolatban, hogy ezen a szomorú évfordulón melyik Death klasszikust méltassam. Ugyanis ennek a bandának minden lemeze egyedi és mégis egységes ízzel bír – köszönhet?en a zenekarvezet?, gitáros-énekes, f? dalszerz? Chuck Schuldiner-nek. A méltatás jellemz?t sem kell magyarázni senkinek sem, hiszen a rocktörténelem egyik legnagyobb és legeredetibb zenekarának munkásságát csakis méltatni lehet és a KRITIKA szó itt fel sem merülhet. Ezek tükrében végülis úgy döntöttem, hogy igyekszem egy átfogó írással szolgálni a tíz évvel ezel?tt elhunyt zseni munkásságának bemutatásával.

Személy szerint az 1988-as Leprosy albummal ismertem meg a Death-t és egyben ez volt az els? általam hallott death metal kazetta. Viszont a zenekar története korábban elkezd?dött.

1983-ban az, akkor 16éves Chuck Schuldiner heavy metal bandát alakít Mantas néven. Helyszín, a floridai Tampa. A csapat a nevét az akkor már hírnevet szerzett Venom-nak köszönheti. Októberben egy ötszámos demót jelentetnek meg Reign of Terror címmel, majd a következ? évben felveszik a Death nevet. A Mantasból mindkét társa továbbfolytatja a zenélést Chuck-al, de egy id? után saját bandát alapítanak Massacre néven. Az 1987-es els? album megjelenéséig két demót hoz ki a Death: Infernal Death és Mutilation címmel.

Els? korongjukat a Combat lemezkiadó szerz?d?sének köszönhet?en sikerül napvilágra hozni, mely Scream Bloody Gore címmel jelenik meg. Az albumot mind a mi napig az els? death metal korongként tartják számon.

Visszatérve a Leprosy-hoz… Volt/van azon a korongon valami földöntúli, mélyr?l jöv? sötét dolog, ami különlegessé teszi azt. Mindezek mellett mégis végtelenül sok zeneiséget tartalmazó, érzelmes megnyilvánulás, bár a szövegeket továbbra is a belez?s/gyilkolós horrorfilmek ihlették, ahogy a Scream Blood Gore-on is. Itt már felsejlik a szikrája annak az egyediségnek, ami csak a közvetkez? korongokon fog igazán kibontakozni.

Az egy évvel kés?bb kiadott, megjelenése el?tt Altering The Future címre hallgató, majd Spiritual Healing-re keresztelt anyag már egy mer?ben más világot tárt elénk. Schuldiner szakított az eddigi death metal-os szövegekkel és filozófikusabb, mégis racionálisabb irányba terelte azokat (az Altering The Future pl. az abortuszok témakörét taglalja). Csatlakozott a zenekarhoz James Murphy (ex-Agent Steel, kés?bb: Obituary, Cancer, Konkhra), aki sajátos játékstílusával új színt vitt a banda muzsikájába. Az eddigi primitívebbnek mondható (f?leg a kés?bbi lemezek tükrében) témákat fifikásabb ritmizálás váltotta fel. Mindezt úgy, hogy megmaradtak a bandára jellemz? stílusjegyek.

A Death akkorra már igazi kultikus státuszt vívott ki magának és nem csak az underground-ban. Ebben valószín?leg óriási szerepet játszott a death metal akkori térnyerése. Olyan zenekarok kerültek a felszínre, mint a Morbid Angel, a Pestilence, az Obituary. De már az európai svéd vonal is bontogatta zászlóit olyan bandákkal, mint az Entombed, az Unleashed, a Dismember vagy a Grave.

A Death viszont ezen zenekarok felett/el?tt járt. Míg a többi csapat jellemz?i a blastbeat-ek kel terhelt, brutális zúzások voltak, addig Chuck-éknál el?jöttek a dallamok, a hosszabb és egyben komplexebb dalszerkezetek (pl. a címadó Spiritual Healing-ben) és a már említett filozofikus, a világ „m?ködésének” visszásságait, az emberi lelek rejtelmeit feltáró, feszeget? szövegek.

A sikeres megjelenést turné követte, melynek során a csapat – története során els? ízben – eljutott Európába. Viszont Chuck Schuldiner nélkül. Így a banda két gitárosát (Murphy alapból csak a lemezfelvételt vállalta) két road helyettesítette a koncerteken, ami nem tett jót a banda általános megítélésének. Chuck kés?bb személyes problémákkal magyarázta a turnétól való visszakozását.

A körút leteltével kilépett a csapatból Terry Butler b?g?s és Bill Andrews dobos, hogy csatlakozzanak a korai Death-tagokat magába foglaló Massacre-hez.

A Schuldiner-m?helyben viszont lassacskán elkezdtek formálódni az újabb nóták, melyek felvételéhez Chuck a szintén floridai Cynic-b?l hívta át két cimboráját: Paul Masvidal gitárost és Sean Reinert dobost, akikkel a kezdeti id?kben már együtt zenélgetett. A b?g?s posztjára pedig a m?fajban már akkor ásznak számító Sadus basszerost, Steve DiGiorgio-t szemelte ki.

Az 1991-ben, mint stílushoz, mint a lemez címéhez tökéletesen illeszked? borítójú Human új dimenziókba emelte a zenekart. A korongot az eddig bevált módszer szerint Floridában vették fel, Scott Burnst producer vezényletével, a Morissound stúdióban, mely akkorra a death metal lemezek felvételének melegágya lett.

A nyolc tétel mindegyike érezhet?en magán viseli Chuck keze nyomát, de itt is beépül az új tagok egyedi, markáns stílusa, mint az el?z? anyagon is. Viszont több mindenben is különbözik a Human a Spiritual Healing-t?l. Itt nincsenek 5-7perces darabok. A leghosszabb tétel is négy és fél perces, míg a lemez hossza is alig lépi át a 30percet. A zenészek teljesítménye pedig felette áll minden eddig hallottnál. De a leglényegibb különbség az, hogy erre a korongra a nyilvánvaló hörgés és zúzós tempózás ellenére sem lehet rámondani, hogy death metal. A szövegek továbbra is az emberi lélek/viselkedés mélységeit taglalják. A legjobb példa erre a Suicide Machine. A csapat kilépett egy olyan területre a rockzenén belül, ahol még el?ttük senki sem járt.

Lehengerl? dob- és basszustémák uralják a Human-t, amit már a nyitó Flattening of Emotions-ban is megtapasztalhatunk. Az eddigieknél sokkal dallamosabb szólók szintén a csúcskategóriába emelik a lemezt.

Van még két mindenképpen megemlítést érdeml? tény a koronggal kapcsolatban. Ehhez az anyaghoz készült el a banda els? videoklipje a Lack of Comprehension nótához, valamint egy instrumentális tétel is felkerült a lemezre Cosmic Sea címmel. Ez utóbbi dal tényleg olyan hangulatot áraszt, mintha valahol az ?rban lebegnénk. Elszállás a javából, mely Chuck kísérletez? kedvét dícséri.

A lemezt záró Vacant Planet egy igazi zúzós energiabomba és méltó lezárása a csapat egyik korszakalkotó és mindenképpen vízválasztónak nevezhet? alkotásának.

A Human megjelenését követ? turné után – mivel a Cynic-es srácok saját útjukat járták – új tagság  után kellett nézni, hogy formálódó lemezét elkészíthesse.

1992-1993. A Metallica és a Guns ’n’ Roses átvette a régebbi stadionzenekarok szerepét. Együtt turnéznak és mindenhol teltházas koncerteket adnak. A 80-as éveket jellemz? glam metal összeomló-félben, a thrash elérte korlátait és már csak önismétlésre képes. A death metal színtér telítve van az újabb és újabb kópiazenekarral. A Nirvana, a Pearl Jam és más Seattle-i bandák új zenei hullámot szabadítanak a világra grunge néven.

Ebben közegben készül el a Death újabb alkotása Individual Thought Patterns címmel. Schuldiner a gitárosi posztra nem kisebb nevet szerez meg magának, mint a King Diamond zenekarában f? dalszerz? Andy LaRocque-t. A basszusgitár most is Steve DiGeorgio kezeli. A dobok mögé az ex-Dark Angel perkás, Gene Hoglan ül. A produceri munkákat újból Scott Burnst látja el, aki addigra már majd mindegyik els?ligás death metal bandával együtt dolgozott (Cannibal Corpse, Cancer, Atheist, Cynic).

A lemez az Overactive Imagination nótával indul, amihez szélvész tempóját és albumnyitó mivoltát tekintve legfeljebb a Pantera Great Southern Trendkill-je hasonlítható. Már ebben a dalban is tisztán érezhet?  - Andy szólómunkájának köszönhet?en – a King Diamond korongok világa. A dalok felépítése továbbra is a Death jellegzetességeit vonultatják fel. Mégis más ez a lemez, mint a Human. Valahogy kevésbé komplex (bár a Jealousy, mely a korong egyik legüt?sebb dala lett, pont az ellenkez?jét mondatná), mint el?de.

Az Individual utolsó dalához készült el a banda második, és egyben utolsó klipje. A Philosopher b? három percében minden benne van, amir?l ez a zenekar szól.

A korábban említett zenei közegben is nagyot ütött ez az anyag, amivel a Death egy újabb, ha nem is szintre, de lépcs?fokra lépett, mellyel tovább tágította saját határait.

Az elkövetkez? években a death metal gyakorlatilag visszasüllyedt a kezdeti underground szintre. Az addig jó szuperáló bandák zöme elfordult egy másik irány felé, mely után vagy kudarcra ítéltetett (Pestilence), vagy új rajongótábort talált magának (Morgoth). A rockzenét uralta a grunge, de a keményebb m?fajban felbukkantak az újító, frissességet hozó csapatok: Pantera, Machine Head, Fear Factory. Az addig mindenható MTV kerüli ezeket a csapatokat és igyekszik elzárni t?lük minden nyilvánosságot.

A Death pedig új korongot készít, ahol újból felt?nnek eddig a bandában nem m?köd? zenészek. Bobby Koelble és Kelly Conlon els? megmérettetése az 1995-ben megjelen? Symbolic, melyet már nem a Replase Records, hanem a Roadrunner gondoz. A lemez magasról tesz a trendekre. Hosszában igazodik az akkoriban már beindult CD-s megjelenésekhez. Így készül el a Death addigi leghosszabb alkotása, melyen kilenc nóta kap helyet.

A korong egyik érdekessége, hogy két b?g?s tolja fel a basszustémákat, megosztozva a dalokon (Kelly Conlon és a Steve DiGiorgio). A lemez nem sz?kölködik hosszabb nótákban. Elég csak a címadóra, az Empty Words-re, vagy a záró Perennial Quest-re asszociálni. A tételek még komplexebbek, mint eddig bármikor. Az el?z? korongon is játszó Hoglan itt teljesedik ki igazán. ?rületes dolgokat játszik és még ma is a színtér krémjéhez tartozik. Sok, kés?bbre Death-slágerré érett nóta err?l a lemezr?l kerül ki: Symbolic, Chrystal Mountain, Zero Tolerance, 1000eyes.

A hangzás az eddigiekhez képest sokkal letisztultabb, sterilebb, de a hangszerek tisztábban kivehet?k, mint eddig bármikor. Lényegében ezt a hangzást ültette át Schuldiner a három évvel kés?bbi lemezre is, mely sajnos a Death hattyúdalává vált.

1996-1997. Tombol a nu-metal (Korn, Limb Bizkit) és teret kap az indusztriális metal (Nine Inch Nails, Merylin Manson) is. A hirtelen felfutó grunge  hanyatlóban.  A tradicionális metal zenekarok java önmaga paródiájává válik és az eddigi sokfér?helyes helyszínekr?l a kis klubbokba vonul vissza. Sok banda a feloszlást választja.

1998-ban, már a Nuclear Blast égisze alatt, napvilágot lát a The Sound of Perseverance. A megszokott módon megint más felállás rögzíti az albumot. Ez esetben viszont egyedül Chuck marad az el?z? lemezt feljátszó gárdából és hozzá csatlakozik Shannon Hamm gitáros, Scott Clendenin b?g?s és az addig csak rádiós m?sorokból ismert Richard Christy (ma: Chared Walls of the Damned) dobos.

A korongon, a Human után ismét helyt kap egy instrumentális szerzemény, a Voice of the Soul. A dalok még összetettebbek, mint eddig bármikor. Ez már a nyitó Scavenger of human Sorrow-ban megnyilvánul. A Spirit Crusher-el a banda megírja addigi legnagyobb "slágerét".

Els? hallásra kevés kapaszkodót kínál a lemez, de aki mélyebben beleássa magát az igazi kincsekre bukkan. Néhol kimondottan játékos a zene, akár a régebbi progrock zenekaroknál. Bár a csomagolás jóval intenzívebb (Bite the Pain). A To Forgive is to Suffer mély érzelmeket hordoz magában (különleges harmóniák sora uralja a dalt).

Az anyag mégis legkülönlegesebb darabja a Judas Priest Painkiller-jének Death-esített változata, mely az album utolsó dalaként kap helyet. A nóta el?zményeihez tartozik, hogy id?közben Chuck, a Death mellett egy hagyományosabb metal csapatot is összehoz Control Denied néven, melyben magasan szárnyaló éneket ígér a hallgatóknak. A Painkiller-nek különleges ízt kölcsönöz Schuldiner ráspolyos hangja.

A lemez megjelenését turné követi, melynek keretein belül a zenekar fellép Einhovenben a Dynamo fesztiválon, melynek anyagát 2001 októberében DVD formátumban meg is jelenteti a Nuclear Blast.

1999 májusában agydaganatot diagnosztizálnak Chuck-nál. Kemoterápiás kezelésen esik át, melynek során javul az állapota. Ez év novemberében megjelenik a Control Denied bemutatkozó anyaga – The Fragile Art of Existence (A létezés törékeny m?vészete) címmel.

A lemez zeneileg nem sokban különbözik a The Sound…tól. Itt is komplex darabok követik egymás. A tagság is lényegében ugyanaz, mint az utolsó Death korongon, annyi különbséggel, hogy újra csatlakozik Chuck-hoz a régi zenésztárs, Steve DiGiorgio és az énekes szerepét addig ismeretlen nev? Tim Aymar veszi át, akinek már csak fel kellett énekelnie a stúdióban a nótákat.

A lemez hangulata érdekes mód némileg komorabb, mint azt a Death-nél megtapasztalhattuk. Elég csak a címadó és egyben lemez-záróra, a majd tíz perces The Fragile Art of Existence-re, vagy a nyitó Consumed-re gondolni. Minden dalt áthat a mester szellemisége, m?vészete. Viszont az énekesnek köszönhet?en valamivel fogósabbak, közérthet?bbek a nóták. Egy kicsit magukon hordoznak az amerikai power metal-ból.

Két évvel az els? diagnózis után Schuldiner-nél újra megjelenik a tumor. M?tétre lenne szüksége, de betegbiztosítás híján nem vállalja egyik kórház sem. Így viszont anyagilag képtelen a család el?keríteni az erre szükséges 70.000 USD-t.

2001 nyarán a rockzene hírességei (Korn, Kid Rock, Trivium, Red Hot Chili Peppers) fognak össze, hogy összegy?jtsék a pénzt az életment? m?tétre. Ehhez személyes tárgyaikat bocsájtják aukcióba. A sok és er?s gyógyszert?l Chuck szervezete er?sen legyengül, majd október-novemberben tüd?gyulladást kap.

2001. december 13-án, délután négy órakor, mindössze 34 évesen szervezete feladja a rákkal folytatott küzdelmet és a death metal alapítója, a valaha élt egyik legközvetlenebb, legkülönlegesebb és óriási hatású gitárosa elhagyja a földi létet. Utolsó útjára olyan hírességek kísérik, mint Dimebag Darrell, Glen Benton, Mike Patton, King Diamond, Trey Azagthoth, Max Cavalera, vagy Ville Vallo.

Halála el?tt, októberben az említett Live in Eindhoven DVD mellett megjelenik egy Live in L.A. DVD is.

Halála után még megjelenik egy két CD-s válogatás, Zero Tolerance címmel szemezgetve a korai demokról és különböz? bootleg felvételekb?l. Az anyag különlegessége annak a négy dalnak a stúdiós, demós változata, melyek a kettes Control Denied albumhoz készültek. Idén felröppent a hír, hogy a régi kollégák összerakják ezt a félig kész lemezt, de a megjelenés egyel?re várat magára.

A kérdés mindezek után, hogy mit vesztett a rockvilág ennek a zseninek a halálával? A jóég tudja, hogy hány jobbnál-jobb koronggal gazdagodhatott volna még szeretett m?fajunk.

-feca-