Rockkoncert Leninék árnyékában

Ez így magában akár durvának is t?nhet, de ha elhatárolódunk az ideológiától és a múlttól, akkor egy remek kis rockkocsmával szembesülhetünk.

Ebben a közegben immár második alkalommal került megrendezésre a Rock Day in Soyuz névre keresztelt esemény. A mostani bulin kimondottan csak Beregszász zenekarai kaptak fellépési lehet?séget. Négy csapat szolgáltatta a talpalávalót ezen a kellemes, tavaszi péntek estén.

Némi késéssel érkeztünk barátaink társaságában, így az els? Black Summer Cloud-ból már csak egy fél Seasons in The Abyss-t és egy saját szerzeményt sikerült elcsípni, melyeket egész jól vezettek el? az ukrán ajkú srácok. Annyit tudok rólunk, hogy 1-2 koncert már van mögöttük, de a rutin elsajátításához még szükség lesz jópárra. Ett?l függetlenül ez a durvább megközelítés? zene jól áll a fiataloknak.

Szintén fiatalokat tömörít magába a Black Sun, akiknek eddig majd minden koncertjén ott voltam.

Sajnos azt kell mondjam, hogy a zenekar egy helyben toporog. Korolovics Attilán érz?dik némi fejl?dés, de ez még mind kevés ahhoz, hogy frontemberként tisztest helyt tudjon állni. Leginkább az „élet” hiányzik bel?le – nem számolva, hogy hangi adottságai is er?sen korlátoltak. De körülbelül ennyire zavaró Veres Gábor sokszor szétes? dobolása is. Párszor magát a csapatot is „elvitte”, mint Tisza a gátakat. Fiatal a srác, így még b?ven van mit tanulnia. A zene alapvet?en a ’80-as évek magyar rockzenéjében gyökerezik, de a setlist tartalmazott egy Paranoid, egy Highway To Hell és egy Depeche Mode átiratot is. Ezek közül a DM és a Paranoid volt a legjobban el?vezetve, de a három eljátszott saját dalon még lenne mit csiszolni (leginkább harmóniákkal és finom basszusfutamokkal színesíteni az összhatást).

Az Aftermath-ot is már vagy negyedik alkalommal látom egy éven belül, de még mindig nem unalmas amit csinálnak. A mostani koncertjükr?l egy dolgot hiányoltam – a saját szerzeményeket. Sajnos nagyon nekifeküdtek ?k is a feldolgozásoknak. Igaz, egyet ell?ttek már a buli legelején – Új Világ címmel – de utána, a legutóbbi koncertjükkel ellentétben már csak átiratokat kaptunk. Ezekkel sincs baj, hiszen a Refuse/Resist (Sepultura), az As I Die (Paradise Lost), vagy a Symphony of Desctrucion (Megadeth) tipikus koncertnóták. De én a három Tankcsapda dalt kicsit sokalltam és nem is igen illeszkednek a repertoárba.

Az énektémákon a két gityós: Szása és Norbi osztozik. Míg Szása a hörg?sebb, üvöltöz?sebb vonalat viszi, addig Norbi a némileg dallamosabb témákkal jön.  Szóval! Tankcsapda ide, vagy oda, a jelenlév? fiatalok nagy zöme a Rock and Roll Rugójára, vagy a Rock a nevemre mozdult be. De szerintem leginkább a másodikként elhangzó Paradise Lost nóta, a Pity The Sadness szakított nagyot. Ezt kurva jól tolják a fiúk, csak úgy zakatol az az ?s-Sabbathos riff.

A hangzás az els? 2-3 nóta alatt még eléggé kásás volt, de kés?bb helyre állt a rend etéren. Ellenben én még elbírtam volna még egy kis hanger?t. És ezt úgy általánosságban az összes el?adóra kivetítve értem.

A három éve alakult The Judas Priest Tribute Band-et is sokadjára látom már (ebben a felállásban másodízben). A tavalyi év folyamán szakítás történt a csapaton belül, így Szmozsi, dobos; Isti, énekes és Illés Andris, gitáros más tagokkal kiegészülve folytatták az addig elkezdett munkát. A második bárdista posztjára a beregszászi Whiplash gitárosát, Dracskó Bécit vették be, míg az új b?g?s, Ricsi Magyarországról érkezett a bandába.

A program mondhatni ugyanaz volt, mint az általam korábban hallott (ugye, az anyazenekar sem tesz be nagy meglepetéseket a setlist-jébe?), így aztán csak az általam jobban favorizált JP dalok interpretálása közben maradtam a teremben. Az el?adásról is ugyanazt tudnám mondani, mint korábban. Isti – a jó hangosítás mellett – szépen hozta a kötelez? magasokat is. Hangszíne kissé eltér Halford mesterét?l, de ez semmiképpen sem hátrány. Zeneileg is össze van érve a banda. Az elején beesett 1-2 kisebb baki, de ezt leszámítva korrekt koncertet kapott a nagyérdem?. A pici színpadon alig fért el az öt zenész, de a két fiatal bárdista és a nagydarab b?g?s megjelenése és az id?közben rutinból odapakolt pózok igazi rockzenekar hangulatot varázsoltak elénk.

A legnagyobb klasszikusok szólaltak meg ezen az estén is, de kuriózumnak számított az amúgy nehéz vokáltémákkal rendelkez? Victim of Changes, melyet Isti úgy vezetett el?, hogy le akarták beszélni ?ket err?l a dalról, mondván sosem sikerülhet, míg ?k csakazértis megcsinálták.

Két dalt énekelhetett a zenekar „hatodik” tagja, Fully. ? az az ember aki sok mindenben segít a csapatnak és hazai pályán „övé” a United és a Turbo Lover.

A legnagyobb zúzda természetesen a zárás el?tt el?vezetett Painkiller-re tört ki. Nem hiába. Nekem is egyik els?számú kedvencem a JP-t?l. A koncert természetesen a Living After Midnight-al zárult.

Azt kell mondjam, hogy kissé szkeptikusan voltam a buli el?tt, mondván ezeket a zenekarokat már többször láttam, így már valószín?leg sok újat, vagy érdekest nem fogok hallani/látni t?lük, de abszolúte jó hangulatban távoztam. Nem állítom, hogy örök emlék marad, beívódba mélyen a lelkembe, de szórakozásnak kimondottan jó volt ez a kellemes, tavaszi péntek este.

Fotók a koncertr?l itt!

-feca-