Napalm Death, Born From Pain, Mendeed, Nadir

Kelenföldi érkezés, két villamos, és megannyi gyaloglás után végre elértem a Kultiplexbe. Éppen terelték ki a népet az utcára, kezdõdött a jegyszedés. Bent negyed óráig semmi extra nem történt, illetve de - egy hatvan körüli roppant jófej öregapó, önjelölt dumagép minõségében szórakoztatta környezetét; röhögve történõ nyerítése meg csak úgy visszahangzott…

Fél nyolckor egy emberként tódult mindenki be az egy iskolai teremnél alig valamivel nagyobb helyiségbe. Azt hittem, a Kulti ennél valamivel tágasabb; nem baj, majd annál durvább klubbuli lesz! Bár egyenlõre még csak a terem széleinél döglöttünk, és akárhányadik rostos malátajuice-unkat kortyolgattuk.

Egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy szép csendben bevonul a Nadir gárdája, és brutálmetált hoznak magukkal. Pár évvel ezelõtt még az Ifiházban, Moby Dick elõtt láttam õket, akkoriban még leánykori nevükön Dark Clouds nyomták. Azóta átalakulgattak, és ezzel egy idõben még durvábbra váltottak; hangzóanyagaikat sem lehetett kikerülni, legutóbbi Step On It-tal közösen alkotott ingyenes Split-jükbe érdemes belekóstolni, hmm!

Olyan erõvel jött át a zenéjük, hogy majd’ kikészültem. Többnyire death és doom-os hatások; valami ótvarmocskosul szólt a sound, yeah! Ahogy énekesük – mondjuk úgy inkább ordibátoruk – ott áll a dobnál egy bizonyos lábfeltevõs pózban, egybõl bevillant a Pantera I’m Broken klip. És valóban, mintha csak az igazi Phil Anselmo-t láttam volna, old-skool tüsihajú korszakából, ahogy megpróbálja izomból szétsüvölteni a helyet. Nadirék iszonyatos brutalitásra késztették a népeket; ez alól a fentebb említett öregapó sem volt kivétel. Jócskán kitett magáért, mikor az elsõ sorban nyomta villázva, hol meg szatyrát lóbálva… J

Utána újabb komlóízû üdítõitalért indultam a pulthoz, aztán hátramenetbe kapcsoltam a kerthelyiségbe. Pont jókor, ugyanis kedvenc Sepulturám kezdett dübörögni a böszme hangfalakból - kezdésként a Roots, majd az Attitude, aztán rsorra nyomták le a gyökeres album dalait. Miközben ott ültem az egyik félreesõ helyen, és a jungle-trash adta örömöknek hódoltam, egy váratlan „ken áj hev a szít?” kérdés elhangzása után valami vadidegen fazon csüccsent le mellém. Beszédbe elegyedtünk, kiderült, hogy Adamnak hívják és Ausztráliából érkezett. Huszonhat éves, whitecollar worker (szellemi melós, valami unalmas irodai jobbal él), és pár héttel ezelõtt úgy gondolta, hogy turistaként végigjárja Európa országait, így vetõdött Pestre. Valószínûleg még egy hétig marad, aztán indul is Olaszországba, ahol szintén ausztrál haverjával találkozik. Sajnálatos aktuál-politikánktól kezdve a nemrég lezajlott Nadir koncertig bezáróan szinte mindent kiveséztünk, amit csak jött…

A Skóciából érkezõ Mendeed-et ezért aztán nagyrészt átbeszélgettük, bár a kiszûrõdõ foszlányok azt sejtették, nem mulasztottunk sokat. A mûsor vége fele a ’nem vesztünk semmit alapon’ azért benéztük rájuk. Egyrészt fotózni, másrészt meg kíváncsiságból. A Nadir zenei teljesítménye után nálam a skótok alaposan lebõgtek. Az emoközeli hangulatvilágot idézõ metálkóros egyvelegük cseppet sem fogott meg.

Nem úgy, ahogy a következõ istencsapása, a Born From Pain. Nem véletlenül illettem ezzel a disszonáns jelzõvel a Napalm Death elõzenekarát, ugyanis õket hallva minden eddigi dolog egybõl a felejtõbe került. Talán a legutóbb DevilDriver lemez (Fury of our makers hand) hozott ennyire lázba egyszeri hallgatás után, pedig az csak otthon a gépen szólt, ez meg itt egy világraszóló koncert! Mégis ha hasonlítgatnom kéne, Dez-ékhez tudnám legjobban, ott van ennyi és ilyen színvonalú briliáns, mesteri váltás, téma, riff-arzenál és mindezt olyan egyedien szervírozták, hogy az embernek a könnye-nyála is kicsordul! A hollandok valami isteneset alkottak; végig úgy tolták az arcunkba, hogy nem volt egy unalmas pillanat.

Azonnali és akut pihenést írtam fel a tennivalóimat tartalmazó lista tetejére, s újfent kikecmeregtem a hátsó traktusba levegõzni. Kifele menet belebotlottam Serj Tanakian System énekesbe, akivel izibe le is fotózkodtunk, sörömre várva pedig Új Péterrel akadtam össze, s értekeztünk is egy rövidet az új Slayer albumról. Befelé cammogva Körmibe jött szembe, majd rá pár percre a Superbutt-os Vörös Andris. Kapkodtam a fejem bizony, ugyanis nem ehhez vagyok hozzászokva…

Napalm Death-re várakozva már jó elõre beálltam a külsõ, fotós szekcióba, hogy tudjak majd frankó képeket csinálni. Ez persze tök felesleges bizonyult; a tömegtorlódásnak köszönhetõen egy másodpercig nem álltam egyhelyben. Alighogy belekezdtek elsõ ütemeikbe, Petõfi is csak úgy tudná leírni, hogy feltámadott a népek tengere. Hullámzott, összecsapott, szétszéledt és így tovább. A tombolók meg csak hullottak ebben az embert próbáló gyilkos pogóban.

A koncert elsõ részében inkább az öregebb, death-esebb nóták domináltak, ámbár egy csomó új is (Fatalist, Identity Crisis, Eyes Right Out stb.) elõkerült a tarsolyukból, ha már itt a Leégetõ Kampányuk. Egyszerûen lehengereltek, más nem tudok mondani. Az énekesük - akinek eszelõs hangja alapján már mindent elgondoltam, hogy biztos agyontetovált, és piercingezett vadállat lesz – egy tök konszolidált családapa képét festette. Disztingváció ide meg oda, azért benne is rendesen dolgozott az adrenalin alig kétperces számok alatt.

Általában elõrébb oldalt tartózkodtam kicsiny kis életemet féltve, de mikor az új korongról kedvenc Well All Is Said And Done kitörölhetetlenül zseniális dallamai következtek, én is beférkõztem a középsõ kemény magba butulni egyet. Meg is jártam… L Produkciójuk második harmadától kezdve már minden második fan átment stagedivingoló üzemmódba; egy darabig úsztak, de aztán olyanokat potyogtak, hogy nekem volt rossz nézni! Zárásként a banda grindolt még egy keveset, két ráadásszám, aztán megköszönték a szép estét, és levonultak.

Közben ausztrál haverom is elõkerült harmadmagával. Éppen honi és külföldi koncertélményeikrõl folytattak diskurzust; csatlakoztam. A színpadot ezalatt lepakolták, majd pár lézengõ, feltehetõleg eléggé ittas egyénnel megindult az értelmét vesztett hajnali elektronikus diszkó. Mielõtt elhagytam a helyet, még egy Subscribe énekest realizáltam a közelben, közvetlen közelünkben pedig a megfáradt Watch My Dying gitárosa pihente ki túlzott italfogyasztását. Hát igen, ilyen egy igazi BPRNR rendezvény…