Anathema - Weather Systems

Dani - 2012. június 22. péntek, 07:00    

Anathema - Weather SystemsA liverpooli legenda, az Anathema, kihagyva most a több évnyi várakoztatást és év?dést, csupán két évvel legutolsó teljes érték? albumuk, a We're here because we're here megjelenése után egy újabb zseniális albummal rukkolt el?, szinte a semmib?l!

Reklám:

A legenda szerint – melynek persze lehet, hogy egy szava sem igaz, de majd kijavít valaki – sok-sok évvel ezel?tt, mikor az Anathema már régen nem az az old school death-doom banda volt, mint pályafutása elején, egy hölgy, aki levelez? viszonyban volt a gitáros, vokalista, dalszerz? Danny Cavanagh-val, arra kérte Dannyt, hogy látogassa meg ?t kicsiny hazánkban. A fiatalember bár – anyagi okokra hivatkozva – vissza akarta utasítani az invitálást, egy hirtelen jött ötletnek köszönhet?en nem csak a személyes találkozás, de egy világhír? metal banda pálfordulása is megtörtént. Ugyanis a hölgy felkeresett egy akkoriban igencsak aktív és befolyásos koncertszervez?t, aki jóvoltából Danny egy szál maga két koncertet is adott nálunk, egy gitárral és zongorával kisegítve. Ezek az estek nem csak a közönség, de a zenész számára is életre szóló élménynek bizonyultak, olyannyira, hogy nem sokra rá már a testvérét, Vince-t és egy kedves csellista barátjukat is magával hozta. Az így adott koncertek egyikén – amit Békéscsabán tartottak – jómagam is ott voltam. Bár el?tte csak felületesen ismertem az Anathema munkásságát, a két gitárra, zongorára, csellóra és két énekhangra áthangszerelt olyan alapvetések, mint az Angelica vagy a One last goodbye, örökre megváltoztatták a zenei ízlésemet.

Ahogy mondtam, a történet eleje legenda, mely talán nem is igaz, az viszont biztos, hogy ezen az estén én is tanúja voltam a varázsnak, és a Cavanagh tesók ebben az id?ben mentek el abba a zenei irányba, amelynek a végén olyan tökélyre fejlesztették a saját kis világukba sz?tt prog-rockot, hogy érz? lény legyen a talpán az, akit ezek a dalok nem hatnak meg azon nyomban.

Az el?z? tényleges albumra, ami nem már kiadott dalok újrázása volt, majd’ egy évtizedet kellett várni, és emlékszem, hogy a 2003-as Natural disaster és a 2008-as akusztikus Hindsight után (ami minden bizonnyal a fent említett esteknek a hangulatát hivatott albumba foglalni) fogalmam nem volt, hogy mit várhatok a We are here-t?l. Nem is nagyon értettem meg sokáig azt az albumot, mert túlságosan egyben volt, de nekem soha nem volt alkalmam, érkezésem arra, hogy igazán megismerjem. (Kés?bb, amikor legutoljára hazánkban játszottak, hál’ Istennek korrigáltam ezt a hibát.) A Weather systems-nél, bár nem is lehetett évekig mindenféle titokzatos félmondatokat, nyilatkozatokat hallani róla, sokkal egyszer?bb volt a kép, hiszen a nem sokkal el?tte megjelen? Falling deeper egy elég konkrét irányt mutatott. És ha a fenti logikát, utat végigkövetem, rá is jövök, hogy a zenekarnak ma itt kell tartania pontosan, ahol van.

Az új dalok hangszerelése és szerkezete nagyban megegyezik a Natural és a We are here albumokon hallható irányvonallal: dobmentes intrók vezetik fel a dalokat, vonósokkal és akusztikus hangszerekkel. Ezekre épülve csodálatos, többszólamú énekmegoldások jönnek, majd rendre belép a szám harmadánál, felénél a ritmusszekció, esetleg Dannyék a torzító pedált is megtalálják egyszer csak, s így szinte minden dalnak van egy eufórikus íve. Ha nem ?k lennének, azt mondanám, hogy már unalmas ez a megoldás, de ennek a zenekarnak még mindig valahogy jól áll, és még mindig tényleg fel tud emelni minden dal, ahogy kiteljesedik.

Ezen kívül rendre megjelennek a már-már védjegyszer? dolgok is: monológok, hosszú magányos szinti sz?nyegek, és persze Lee Douglas gyönyör? hangja.

De persze tartogat egy-két új dolgot is a zene. A The storm before the calm például egy egyedülállóan monumentális kompozícióra sikeredett, aminek az els? fele nem hogy a pop-rock határait is áthágja, de inkább nevezhet? elektronikus zenének, mint rocknak. Ám hangulatilag mégsem lóg ki a képb?l, s?t, f?leg, ahogy a vége – egy kis apró szünet után – egy utolsó, hihetetlenül gyönyör? énekdallamokkal operáló, verze/outróba csap át.

Emellett valószín?leg, mikor Danny kitalálta, hogy hogyan is lehetne el?adni egy szál gitárral az Are You There? cím? dalt, rájött, hogy nagyon gyorsan tud akkordot bontani, ha akar, és ezt most többször ki is használja – az egész album is így kezd?dik, nem véletlenül. Ugyanis már ez a kezdés, illetve megoldás is tartalmaz valamit, ami egészen friss és már-már fura az Anathema esetében: mérhetetlen örömöt, mondhatni jókedvet. Tudom, hogy anno mennyit áradoztak azon, hogy míg a We are here dalait írták, szinte eggyé váltak a zenével, és ez milyen hatalmas élmény volt, de hogy ?szinte legyek, nekem ez leginkább ezeknél a daloknál lenne hihet?. Azt persze nem mondom, hogy minden melankólia elt?nt ebb?l a zenéb?l, mert persze „a bels? fájdalom tesz bennünket széppé” – de az biztos, hogy nyoma sincs itt egy-egy Suicide Veilnek vagy Lost Controlnak. Ez persze nem gond, hiszen ha valakik, hát ?k biztosan igazi m?vészek, akik mindenegyes dalba beleírják a teljes lényüket. És ha most ezek ?k, akkor ezek ?k.

Örülök, hogy van egy olyan zenekar, akiknek, ha nem is követhettem végig – életkoromból adódóan – a teljes pályafutását, mégis úgy vélem, hogy akkor léptek be az életembe, amikor nem csak nekem, de nekik is igazán szükségük volt a változásra. Együtt n?ttük, fejl?dtünk, s váltunk azzá, amik ma vagyunk. Bár ezt sosem fogom tudni nekik megköszönni, legalább annyit megteszek értük, hogy mindenkinek azt ajánlom, hallgassa ?ket sok-sok szeretettel és odafigyeléssel, és októberben jöjjön el a koncertjükre Pestre, hogy együtt ünnepelhessük velük nem csak eme gyönyör? zene, de a puszta létezés minden örömét!


Dani

További infók:

http://www.anathema.ws
http://www.facebook.com/weareanathema



    Megosztás:
Címkék: Anathema, Doom
Szólj hozzá a cikkhez