II. Tarzanfest

Murphy - 2006. november 21. kedd, 13:31    
Lemezbemutatók a FeZen Klubba
 
A kétnapos székesfehérvári fesztivál alatt összesen tizenegy banda mûködött közre, mindezt két lemezbemutatóval megspékelve. A pénteki napon a Cadaveres és a Watch My Dying új anyagait hallhattuk.
Reklám:
PÉNTEK
 
Jó tudni, hogy Székesfehérvár rendesen kiesik a vonatos közlekedésbõl, fõleg ha az ember fia pont Gyõrbõl vág neki; így jobbnak láttam buszozni. Elvileg csak másfél órát, de Fehérvár elõtt nyolc kilométerre iszonyatos dugóba keveredtünk. A városi jónépektõl érdeklõdve aztán sikeresen eljutottam egy bazinagy, használaton kívüli raktárépülethez a Hadiárva úton.
 
Kapunyitási ceremónia ugyan hatkor volt, én kábé fél nyolcra toppantam be. Mint késõbb megtudtam, az Entrail Collection, amit csúnyán lekéstem, frappáns kis thrash/death formációként üzemelt. Hatások: Sepu, Soulfly, Six Feet…  I.J.
 
Mire beestem a PFL nevezetû rockgroup jóvoltából már zajlottak az események. Regisztrálás, ruhatár miegymás után már az elsõ sorokban ráztam magam. Jól nyomták a rockot a csávók, nem is vitás: fiatalos, lendületes, impulzív muzsika, rá tetszetõs angol szöveg. Mikor bejelentették egy szem feldolgozásukat (Foo Fighters - One) éreztem, már megérte ide eljönni. A felállás ekkor kissé megváltozott, ugyanis Dave Grohl csapatának száma alatt színpadra kérették a Sage gitárosát, így az énekes már csak a szövegre koncentrált. Még vagy öt-hat pergõs szerzemény, ezt nagy taps követte, majd mindenki rövid, tömött sorokban a pult felé igyekezett egy doboz, jól megérdemelt Kozelért.
 
Átpakoláskor szemrevételeztem csak igazán a helyet. A Fezen Klub (régebben The Base Club névre hallgatott) a lepusztultnak ható épület elsõ emeletén helyezkedett el, ízlésesen kialakítva. Lépcsõzések után a bejáratnál egy kis társalgószerû fotelos placc, balra a már-már vadnyugati ivó feelinget nyújtó, faburkolatú koncertraum, jobbra pedig egy kisebb, csocsó és kanapé uralta szoba. Ez utóbbiban arc-, és hennafestést is vállaltak a rendezvény egész ideje alatt.
 
Lights Go Out név alatt futott a harmadik banda, Szabó Mátéval (Cadaveres, perkák) a dobok mögött. Háromszavas, kifejezõs nevükbõl mostanság oly trendi metálkórra vagy legalábbis ahhoz hasonló modernebb dologra tippeltem volna elõször, de miután az öt fõbõl három orrig érõ hajzatot viselt (Máté és az egyik gitáros nem), már nem lehetett kérdés a mûfaj-meghatározás. Az meg már csak hab a tortán, mikor tök spontán kificcent egyikükön egy sárga katicás csuklószorító, LOL! Aláírom, hogy fõleg az elején akadtak tetszetõs, ötletes megmozdulásaik, de az ilyen érzelgõs, nyivákolós emo-t nem nekem találták ki. Becsülettel végigálltam, ha már itt vagyok, de semmi több érzelmi azonosulás részemrõl…
 
Watch My Dying-nál egy nagydarab agyontetovált, kopasz csávót vártam, ahogy Rockmaraton-on is, mire egy majd’ segghosszú hajút kaptam. Kiderült, hogy az akut névzavargásban összetévesztettem a Blind Myself-ékkel; súlyos hiba, tudom. Trash/Death produkciójukat viszont valami felemelõ érzés volt végighallgatni, s utólag jobb is hogy õk jöttek, és nem a BM. Dying-ék szintén albumbemutatójuknak hódoltak, s ahogy a flyerükbõl megtudtam, a Fényérzékeny - vagy másképpen a nagyszerû Klausztrofónia folytatása - 11 súlyosan érzelem gazdag dalát valami finn faszi keverte, aki Clawfinger-éket is; nem rossz referencia. Kapásból kíváncsi lettem az újra (bár még a régieket sem ismertem), a koncerthangulat olyannyira magával ragadott. Érzelmi töltéseik olyan tisztán és õszintén jöttek át, hogy nem bírtam magammal; az elsõ, aki eszembe jutott ennek kapcsán ilyen téren, az a KoRn. Persze szigorúan csak a régi típusú. Ott toporzékoltam, meg rángatóztam az õrület határán a többi fannal az elsõ sorban; irtó veszedelmes volt, amit mûveltünk.
 
Újabb szünet, és egyszer csak, így a semmibõl elém pattant egy kedves gyõri ismerõs, Csöpi. Mint mondta már vagy fél órája kiszúrt engem a tömegben, ahogy a rám jellemzõ egyedi módszerekkel félõrülten élvezkedek a zenére. Cadaveres-ig nagyjából vele és egyik pesti barátosnéje társaságában mulattam az idõt, megosztva egymással a régmúlt és a jelen történésinek széles skáláját.
 
Éjfél múlhatott, mikor Körmi meg a holttest/tetem/csontváz stb. többi része belekezdett pusztító munkásságába. Intrójuk után, a kezdõ számukon jórészt fényképgépem kattintgatásával voltam elfoglalva, a többin már én is a nép közé vergõdve büntettem. Fellépésük nagy részében a jobbnál-jobb új nótákat szállították az aznap megjelent Soul Of A New Breed-rõl, de elõkerültek olyan CDT klasszikerek is, mint a régebbi Castaway, a What We Want vagy a Sleepwalker a Versusrõl. Persze legnagyobb sikere és népmozgató hatása a három már letölthetõ dalnak volt: a címadó, a Blood Stained, és a Atrophy Of The Mind. Korlátok nélküli pogó, összevissza ugrálás, hardcore dancing – kivétel nélkül akadt mindegyik fajta. Cadaveres végére már éreztem, hogy a végsõ stádium határán súrolom - csontig hatoló leamortizálásom egyértelmûen készre vágott. Fõleg ez az utolsó két banda, amin rendesen odatettem magam, mondatni feláldozódtam a zene oltárán, haha J
 
Az est hátralévõ részében rockdiszkó szólt az elsõ vonatig maradó és egyéb lézengõ emberkéknek, bár elég bugyuta párosításban. Vagy csak Nickelback vagy csak AC villám DC. Három körül aztán bezártak, s mi mentünk az orrunk után a hideg és sötét hajnalban. Pestiek egyéneknek és egyéb városból elszármazottaknak viszonylag korán jött a vonat, és meg rostokolhattam egészen hét óra ötvenig, amikor is még húsz perces késést kellett elszenvednem…
 
 
Murphy


    Megosztás:
Szólj hozzá a cikkhez