Sonata Arctica - Pariah’s Child

Atilla - 2014. március 31. hétfő, 07:00    

Sonata Arctica - Pariah’s ChildSzeretném már az elején leszögezni, hogy a Sonata Arctica számomra a legkedvesebb zenekar. 1999 óta, hogy kiadták az alapm? Ecliptica-t, egészen végig követtem a pályafutásukat. Azt tartottam mindig a legnagyobb erényüknek, hogy lemezr?l lemezre tudtak fejl?dni, színesedni, új érzéseket, új elemeket hozni a zenéjükbe, miközben végig felismerhet?ek maradtak.

Reklám:

Ugyan volt néhány olyan pont a történetükben, ami els? körben csalódást okozott (ezek közül a legmeghatározóbb Jani elvesztése volt, akit szerintem Elias nem tudott teljesen pótolni, el?bbit sokkal karakteresebb hangszeresnek tartom, játéka zsigeribb, érzelemdúsabb, ha úgy tetszik feelingesebb, ráadásul dögösebb is). Ezen túlléptem, mert a Days of Greys zseniális lemez lett, jobban tetszett már els?re is, mint a Unia, amit ugyan szintén hibátlannak tartok, mégis túl éles váltás volt a Reckoning Night után. Tonyt a színtér legjobb énekesének tartom, zseniális el?adó, magabiztosan mozog a sokszín? érzelmi skálán, amit dalaik vévigzongoráznak, mindenütt száz százalékosan áll helyt. Tommy jó dobos, lemezr?l lemezre egyre jobb, habár nyilván nem Mike Portnoy-jal kell összemérni, de amit a Sonata megkövetel, azt ? lemezen és él?ben is maradéktalanul teljesíti. Billenty?s poszton is volt az elején rögtön több váltás, de Henrik már öt lemez óta velük van, és igencsak beilleszkedett, beépült a bandába. Színes, és érzelmes a játéka. S eljutottunk oda, ahol most tartunk, vagyis hogy az elejét?l jelen lév? Marko helyét egy új srác, Pasi vette át. Meghallgatva az új lemezt, mondhatom, izgalmasabb játékos, mint Marko volt, az alap futamok eljátszása mellett nem gond neki egy kis színesítés sem. (Hallgasd fülessel!) Kíváncsi vagyok, hogy él?ben, a színpadon milyen egyéniség, hiszen el?dje sosem volt az a nagy színpadfelszántós hangszeres. Mindezt azért írtam le, mert nem szeretném, ha az a vád érne, hogy elfogult vagyok, habár elismerem, hogy van bennem ilyesmi, mégis, az Unia és a Stones lemezek nem els?re gy?ztek meg, tehát nem vagyok feltétlenül annak a híve, hogy egy zenekart akkor is szeretni kell, ha sz...t csinál. (Mondjuk tény, hogy a Sonata sosem csinált!) Olvastam számos véleményt, ilyet is, olyat is a lemezr?l... Ezeket nem szeretném kommentálni, (egyet kivéve, de azt majd a végén,) inkább leírom mit gondolok én a lemezr?l.

Nos, az els? észrevételem, hogy a Reckoning Night óta ez a lemezük, ami els?re levett a lábamról. A második, hogy aki abból indul ki, amit Tony mondott a lemezr?l, jelesül, hogy visszakanyarodás a korai világhoz, az talán csalódni fog. (Hozzá tenném, hogy több zenekar nyilatkozataiból, és lemezeib?l tanulva, én magam eleve kétkedéássel fogadom az ilyen kommenteket.) A Wolves Die Young-ot, és a Cloud Factory-t hallva ugyan úgy éreztem, van erre valami remény, de azért még mindig voltak fenntartásaim, és jól tettem, hogy nem izgultam be egyb?l egy második Ecliptica-ra. A Pariah annyiban visszakanyarodás, hogy ha ezt a lemezt hozták volna ki az Unia helyett, talán kevésbé sokkolódott volna a rajongótábor. A Pariah sokkal innkább a jelen Sonata, és a korai egy egészséges keveréke. Ha ezt szem el?tt tartod, nem csalódhatsz. Szerintem.

Nos, akkor a dalok: A Wolves Die Young egy igazi sláger, engem kicsit a Don’t Say A Word-re emlékeztet, nyakon öntve a Last Amazing Greys-szel, tempójában és hangulatában is. Igazi koncertkedvenc lehet, bár nem ennek a refrénje üt a legnagyobbat A dalt nyilván már mindki lecsekkolta a Császár új ruhájának sztorijára felf?zött, farkasokkal turbózott klippel. A Running Lights hinti el leginkább a korai éra visszatértének létjogosultságát, speedes, duplázós száguldás, s a szöveg is ehhez illeszkedik, hiszen egy talán F&F széria ihlette sztori pereg a szemeink el?tt. Persze mindenz Tony szemüvegén keresztül. A bridgre ugyan kicsit visszaesik a tempó, de a refrénnél újra gázra lépnek a fiúk. Ez a dal talán a Flag In The Ground-dal lehet rokon, de a refrén miatt kicsit a Victoria’s Secret sodrását érzem benne. Zseinális, tipikus Sonata-féle power, jóféle szólóval Eliastól. Nem akarok minden dalról litániát írni, de azért nagy vonalakban a Take One Breath egy új vonalas szerzemény, amolyan kissé zaklatott dal. A Cloud Factory-val már szintén találkozhattunk, újabb slágertéma, énekelhet?, tele jó kis kórusokkal, és egy fura kórusrésszel, akusztikus kiállással, amir?l a részeg fociszurkolók danolászsása jut eszembe, nem tudom miért. Fülbemászó. Ennek kéne rádiókban pörögnie. A Blood újra a farkasokkal táncol, amolyan Last Amazing...-módon. Zongorás-szintis felvezetés, feszültségkeltés, majd torzított ének. A tördelt, zaklatott verzerész után a bridge már el?re jelzi a zseniális, speed-es refrént, ami teljes g?zzel húz. Olyan ez a dal, mint egy rövidebb White Pearl, Juliet ízekkel... A következ? dal, a What did You Do In The War, Dad egy igazi csúcspont. Ha úgy hallgatod, hogy figyeled a szöveget is, és nem kell a könnyeidet visszanyelni, akkor nincsenek érzéseid. A háborút megjárt veterán apa szenvedésit a gyereke szemszögéb?l kiveséz? sztorit tökéletesen alátámasztja a zene. „A hideg ráz, ha zenédet hallgatom“ , hogy egy klasszikust idézzek. A legtalálóbb a felzaklató jelz?. A verzék lasan folydogálnak, a bridge töredezett ritmusú, zaklatott, a refrének viszont duplázóval alátámasztott csodák, de mind fájdalmasak. A Half a Marathon Man a felvezetés után egy igazi hard rock himnusszá válik, akkora refrénnel, amekkorát mostanában nem hallottam Tony-tól. Itt fel is bukkan némi hammond-os szintihangzás. Újabb sláger, amit a koncerten egyként kell, hogy énekeljen minden Sonata fan! Kicsit olyan, mint a Stones-ról a Shitload Of Money, csak jobb. X Marks The Spot, a Running Lights után talán a leggyorsabb szám. A monológokkal megt?zdelve els?re ugyan szemöldökvonogatásra késztetett, de aztán megbarátkoztam a szokatlanságával, amiben nagy segítségemre volt a jó kis slágeres refrén. Az Edguy-nak vannak hasonló, lendületes, vicces dalai. A Love egy tipikus, gyönyör? csoda. Nyugodtan odaállítható bármelyik hasonló mellé, az életm?b?l, különösebb kommentet nem kíván, meg kell hallgatni. És akkor a lemez utolsó dala... Larger Than Life. A hasonlóan hosszú, epikus, sokszín? szerzemények véleményem szerint Tony er?sségei. (The Power Of One, White Pearl..., Deathaura). S ahogy eddig volt, most is így van! A másik csúcspont a lemezen. Mint egy mini musical. Tony visszafogott dallamokkal kezd, majd jön a bombasztikus férfikórus, ami után egy hisztérikus verze veszi kezdetét, hátborzongató, s ezt remekül oldja a dallamos-középtempós bridge, végül a kicsit gyorsabb, fülbemászó refrén. Ez a tempóbeli, és érzelmi hullámzás végig jellemz? a dalra, egy percre sem válik unalmassá, az instrumentális részeknél sem. Hollywood-metal ez, jó értelemben véve. Gyönyör?, változatos, utaztatós zene, nagyív?. Csak a zenére koncentrálva is lepereg el?tted a történet, ebben nyilván nagy segítség Tony ezer hangja, de Henkka billenty?i is rengeteg érzelemmel vannak töltve.

Egy pár sor a hangzásról: sokan fájlalják a gitárszegény megszólalást. Ezzel nem tudok egyet érteni. Ahol kell a gitár ott van, és harap is, ahol pedig nem kell, ott nincs el?tértben. Hogy sokszor a billenty?s hanszereken van a hangsúly? Lehet, de ez még nem hiba, és szerintem egyáltalán nem baj. Egy zenekarnak joga van, hogy azt a zenét, és úgy játssza, ahogy akarja. Végül is ?k a m?vészek, mi pedig ezt vagy elfogadjuk, vagy nem. Nemrég olvastam egy interjút, ahol egy zenész véleményének a lényege a következ? volt: akinek nem tetszik, ne fikázzon, hanam ragadjon hangszert, és csináljon jobbat!

Nos, ezzel azt hiszem mindent el is mondtam. A Sonata Arctica számomra továbbra is a legjobb a stílusában. Hogy ez végülis metal vagy nem, teljesen mindegy. Ez kérem ZENE!

Atilla



    Megosztás:
Címkék: Sonata Arctica
Szólj hozzá a cikkhez