Slipknot - .5.: The Grey Chapter
Nem kishit?ség azt állítani, hogy az utóbbi id?k egyik legtürelmetlenebbül várt korongja egyértelm?en ehhez az egykoron még standard nu-metál jelz?vel illetett, és sokak szemében kérészélet? fellángolásnak gondolt, kilenctagú, iowai, maszkos brigádhoz kapcsolódik, mely öt passzív év után, társulatában némileg megfogyatkozva, de megmutatta, hogy még mindig tud eszeveszettül klassz és megzabolázhatatlanul vad nótákat írni!
Emelkedjünk most felül azon, hogy a kábítószerrel él? basszusgitáros, Paul Grey halálával a kissé megtorpant társaság egy jó darabig nem találta helyét, és nem is adott konkrét életjelet magáról, illetve hogy ezen id? alatt a Scar The Martyr formációt megalapító gitáros-dobos-dalszerz? minizseni, bizonyos Joey Jordison a mai napig tisztázatlan körülmények között szintén eltávozott a bandából.
Továbbá Corey Taylor és Jim Root, Stone Sour nev?, másik zenekarának aktivitása, népszer?ségével együtt az utóbbi id?ben hihetetlenül megn?tt, ezzel szemben a korrekt metál m?faját egy elkorcsosult stadionrockra váltotta, s tagadhatatlanul pénzcsináló slágergyárrá alakult, aminek így utolsó értékelhet? lemeze a Come What(ever) May lett.
Persze az iowai kilencek (most már csak ugye hetek) szappanoperába ill?, ide-oda csapongó, az új tagok maszkon túli személyazonosságát illet? nyilatkozatainak semmitmondóan gyermeteg báját is nyugodtan elfelejthetjük, mert azok is teljesen felesleges karaktereket foglaltak el a metál(világ)sajtó globális hasábjain. Egyszóval: koncentráljunk most csak a zenére, mert másnak nem igen látom az értelmét.
***
A Slipknot ötödik lemezét egyértelm?en elhunyt társuknak dedikálta, ez azonban nem csak a küls?ségekben (mint például a címben) érhet? tetten, hanem egyes konkrét dalokban, dalszövegekben. Els? tételük, a XIX akár egy ünnepélyesnek mondható zenei kísérettel támogatott tiszteletadásszer? nekrológ is lehetne, bár szerintem inkább a Paullal eltöltött 19 évnyi zenekari tagsághoz lehet köze. Mindenesetre ez tölti be az eddig, nagyrészt instrumentálisan el?adott bevezet? helyét.
Legalább egy percet kell várni, míg az el?z? szám foszlányai elhalkulnak, elt?nnek az éterben, és a Sarcastrophe pattogós ütemeivel igazán beindulnak. Nem ragozom, pöpec kis nóta kerekedik bel?le. Soron következ? AOV cím? szerzeményt szintén elég agresszíven viselkedik, bár refrénjében inkább a Dead Memories-féle überdallamosság érvényesül.
Nem vitás, hogy a lemez egyik legextrább (vagy mondjuk úgy: legsokoldalúbb, legtöbbet tudó) nótája a The Devil in I. Szimpla, egyszer használatos kis dalocskának t?nik, de hihetetlen mennyire bele tud vés?dni a fülbe, aztán meg csak hetekig kísért és kísért! Szörnyen érzelmes tud lenni, talán még el is ringatna, aztán meg groteszk módon vicsorog a pofádba, hogy megsz*ptad, öreg! Nem véletlenül ezt tették meg a lemezt egyik beharangozójának, hisz telitalálat!
A Killpop nem több mint kellemes tölteléknóta, azonban senkit sem zavarna, ha nem lenne. Aztán a Skeptic személyében megint egy piszok nagy zúzást kapunk: szaggatott riffeléssel bomlasztó verzét egy Paul-ról szóló („crazy motherfucker like you”) klassz refrén követi, majd a track második felében kapunk olyan zseniálisan összeálló részeket, hogy fülünk is kettéáll, haha!
Az utána következ? Lech, fajtáját tekintve leginkább egy nyersebb jelleg? fenevad, aki ráadásul mindezzel tökéletesen tisztában is van; egy hirtelen támadó, brutális bestiára gondoljatok, akinek egyetlen célja, hogy miel?bb kicsináljon, de kínzásból még apró szüneteket iktat be, hogy még tovább tartson. Ugye mennyire megátalkodott?!
A szentimentálisan kezd?d?, majd a végére egészen felzaklatott állapotba kerül? Goodbye cím? tételt sem érzem annyira er?teljesnek vagy egyedülállóan markánsnak, szóval szintén a felejthet? kategória. De az utána jöv? Nomadic se lenne sehol zseniális refrénbeli dallamai nélkül! A The One That Kills the Least meg egész egyszer?en gyenge és teljesen hatástalan.
A Custer valamennyire felráz bennünket az imént vázolt érdektelenségb?l, mert dühösnek dühös, de ha igazán ?szinte akarok lenni, akármennyire élvezhet?, valami mégis hiányzik bel?le. A tizenkettedik sorszámot visel? Be Prepared for Hell c. átköt? track viszont senkinek sem, teljesen felesleges.
Utolsó el?ttiként aztán végre felbukkan a lemezt felvezet? megasláger, a magából ízig-vérig els? anyagos, totál puritán, old-skool hangulatot árasztó The Negative One. És ez nagy szerencse, mert amilyen egyszer?, olyan nagyszer?! Mintha csak a Surfacing egy eddig eltitkolt mostohatesóját hallanám vagy, hogy ne menjünk olyan messzire, hasonlóan menetel?s ritmikával ?rjít meg, mint az el?z? korongon lév? Psychosocial! Iszonyatosan eltalált darab, na.
Záródarabnak betett, magából enyhe szentimentálist sugárzó If Rain Is What You What-nak sem tulajdonítok túl nagy jelent?séget, bár jobban örültem volna mondjuk valami zsír indusztriális cuccnak levezet?ként.
Ahogy láthatjuk ez a Des Moines-b?l származó, küls?leg és bels?leg is meglehet?sen extrém formáció még mindig él és m?ködik. A két segít?jük (Alessandro Venturella – basszusgitár, illetve Jay Weinberg – dobok) nyilván nem mérhet? az eredeti tagok nagyságához, de szerintem megállják a helyüket ebben a múltbeli anyagok sajátosságait (pl. indusztriális megoldások er?teljesebb alkalmazása) újra felelevenít? produkcióban. Id?be telt, mire a zenekar újra összeszedte magát, és lehet, hogy nem lesz már újra ugyanaz, mint aki volt (s?t, ez szinte biztos), de semmiképpen nem leírhatók a modern extrém zenei palettáról!
SLIPKNOT diszkográfia:
Mate.Feed.Kill.Repeat (demo) – 1996
Slipknot – 1999
Iowa – 2001
Vol.3: The Subliminal Verses – 2004
All Hope is Gone – 2008
.5.: The Grey Chapter - 2014
Murphy
