Piramis koncerten jártunk - 2015.03.14. Kiskunfélegyháza, Rocktár
Ha valaki úgy két hete megkérdezett volna, hogy magamtól ellátogatnék-e egy Piramis koncertre, röhögve mondok nemet. Valahogy nekem a magyar rock eme fejezete kimaradt, nem is hallgattam soha ?ket. Nemrég azonban mégis megtörtént, egészen pontosan úgy, hogy az egyik kedves, rég nem látott és messzir?l jöv? barátn?m hívott el, aki egyébként az anyám lehetne a korából adódóan. ?t érdekelte a program és szépen elrángatott, hogy „gyere, nem bánod meg!”. És azt kell hogy mondjam, valóban nem bántam meg, csak ez éppen nem a Piramis érdeme volt, hanem a vendégzenekaré.
Este nyolc helyett közel háromnegyed kilencre értünk a Rocktárhoz, folyamatosan attól félve, hogy lekésünk mindenkit. Bea a Piramis, én pedig az ismeretlen vendégzenekar miatt izgultam, akikr?l Árpi (a Rocktár ikonikus alakja és f?szervez? zsenije) még a koncert el?tt, telefonon áradozott, hogy „de muszáj ?ket megnézned, fantasztikusak!”. Na már most, én Árpinak feltétel nélkül hiszek, úgyhogy volt némi feszültség a kocsiban Kiskunfélegyháza felé. Én azt hittem, hogy a Heep Freedom kezd, és ?ket késsük le, a barátn?m meg a Piramist szerette volna els? hangtól az utolsóig meghallgatni. De végül az történt, hogy a mi háromnegyed kilences érkezésünkkor még el sem kezd?dött a m?sor, úgyhogy feszültségoldó cigi mellett hamar kifújtuk magunkat, és beszereztünk némi seritalt meg üdít?t is.
Pontban kilenckor viszont felgyúltak a fények, és beszállingóztak az öreg rockerek a színpadra. Eléggé nagy meglepetés volt, hiszen hol az el?zenekar? Nyilván elnéztünk valamit, nem baj. Kb. 2006 óta járok a Rocktárba különböz? koncertekre, de ekkora tömeget nagyon rég nem láttam itt. Lépni sem lehetett, annyira megtelt a nagyterem, persze javarészt a 40-50-60-as korosztály képviseltette magát, de láttunk szép számmal huszonéveseket is. Közben mi kimentünk egyet füstölni. El?nyére vált a klubnak a nagy átalakítás is, hiszen lett nagyterem és kisterem, a praktikus átrendezésnek köszönhet?en pedig a régi dohányzó helyén kulturált és szépen berendezett társalgót alakítottak ki a füstmentes látogatóknak. A dohányzó kikerült az bejárat mellé, az udvarra, úgyhogy végre nem kellett megfulladni a zárt térben gomolygó füstt?l sem, mint pár éve.
Amikor visszatértünk és bepozícionáltuk magunkat középtájra, már javában rokiztak és csápoltak a sokadik tinikorukat él? rockpapák és mamák. El?került a Kóbor angyal, a Ha volna két életem, és a többi megasláger. Én a magam részér?l mosolyogva fotóztam végig az els? pár dalt, mert a színpad szélén ülve nézni, ahogy a nagypapa korú rockerek a fiatalokat is meghazudtoló energiával csápolnak, az több mint felemel?.
Aztán a következ? pillanatban egy könnygázgránát erejével csapott orrba valami rettenetes, tömény illat. Ekkor jöttem rá, hogy ez bizony a legendás Pitralon arcszesz. Valószín?leg a mellettem álló, és rám nagyon huncutul kacsintgató bácsi árasztotta maga körül, de elég volt bel?le két slukk, hogy hanyatt-homlok meneküljek. Most már ezt is kipipálhatom. Messzebbr?l azért kellemesebb volt nézni (és szagolni) a koncertet.
Maga a buli elég laposka volt, inkább a mulatós jellegre koncentráltak, de a közönségnek láthatóan nem is kellett több. Csoki és zenésztársai próbáltak becsülettel helytállni, de sajnos a színpadképnek eléggé rosszat tett, hogy látszott, nem nagyon bírják már a koncertezést. Csoki duracell nyusziként ugrált és tapsoltatott az els? pár dal alatt, de aztán elfogyott a lendület, és csak komótosan sétálgatott a színpadon.
Számomra az igazi koncertélmény azonban ezután következett.
Furcsálltuk, hogy két teremben két színpad is fel van állítva, és teljesen úgy t?nt, hogy még részünk lesz valami izgalomban. Ekkor esett le, hogy bizony még nem láttuk a vendégzenekart… Akikr?l akkor (szégyenletes módon) még azt sem tudtam, hogy kicsodák…
A tapasztalt koncertjárók rutinjával ismét épp akkor tértünk vissza cigizés végeztével, amikor a Heep Freedom legénysége belecsapott az els? dalba. Els? sor, katarzis, simogató dallamok, és basszus, Hammond orgona! Id?közben egyre többen lettünk, még az is meggondolta magát, aki már haza akart menni. Nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar Uriah Heep tribute zenekart hallgatjuk éppen, és nagyon kellemes csalódás volt. Tudniillik, nem köt?dnek szép emlékeim ehhez a zenekarhoz, apám jóvoltából viszont én is ronggyá hallgattam az albumaikat kisgyerekként. Nagyjából olyan volt, mintha most hallottam volna el?ször Uriah Heep-et egy nagyon tehetséges csapat el?adásában, mintha nem ismertem volna az anyazenekart. És meg kell mondjam, a feldolgozás jobban tetszett, mint az eredeti. Nem tudnám megmondani, mi váltotta ki az érzést, de nagy szerepe volt benne Körmendi Rolinak, aki képes minden nótát a nulláról felépíteni és szívvel-lélekkel el?adni. Nem egy hakni sztár, vagy unatkozó szépfiú, aki csak kacérkodik az énekléssel; hanem az a nagybet?s, hiteles, képzett hangú rockénekes, amilyenb?l elkeserít?en kevés van ma Magyarországon. De a többiek is jócskán tettek érte, hogy elnyerjék a közönség szeretetét. Én például órákig el tudnám hallgatni, ahogy a gitáros Gábor szólózik, egyszer?en zseniális volt, ahogy élte a zenét.
Azt gondolom, ezért kell(ene) koncertre járnia mindenkinek, hogy ilyen pozitív élményekkel tölt?djön fel. Most kifejezetten jól esett belekóstolni egy t?lem ennyire távol álló zenei világba. Továbbá áldom Bea barátn?m nevét, mert hiába, hogy a Piramis nem tett rám semmilyen különösebb hatást, ha ? nem cibál el a koncertre, nem biztos hogy megismerkedem a Heep Freedom-os srácokkal. Azért pedig borzasztó nagy kár lett volna.
Továbbá köszönet Árpinak és a Rocktárnak, hogy ott lehettem!
Írta: Kárhozottak Királyn?je
