Marilyn Manson - The Pale Emperor
Amikor meghallottam a Deep Six cím? pazarul sikerült nótát, azt mondtam magamban, hogy adok egy esélyt a lemeznek, habár az egykor szebb napokat látott, mára teljesen kiégett Brian Warner legutóbbi anyagai valami fájdalmasan hallgathatatlanra sikerültek, és nem hittem volna, hogy kicsit is képes összeszedni magát.
Szögezzük le, hogy a Marilyn Manson nev? polgárpukkasztó, indusztrális shock-rock extrém cirkusz aranykora pontosan a Golden Age of Grotesque lemezig tartott – bár én inkább a Holy Wood-nál húznám meg a határt, utána már csak izzadságszagú er?lködésnek t?nt a produkció -, hiszen nagyjából mindent elért a szcénában, amit el lehetett. Az utána kiadott anyagai (Eat me, Drink me; High End of Low; Born Villain) pedig olyan szinten alulmúltak minden rajongói várakozást, hogy arra nincsenek szavak. Ezek már nem azok a pörg?s, energiától duzzadó, figyelemfelkeltésnek szánt (shock)rock dalok, amikre annak idején felkaptuk a fejünket, ellenben egy magányos, öreged? fazon világfájdalommal kevert, szentimentalizmusban tocsogó önvallomásai. Arra meg azt hiszem egy sz?k rétegen kívül nem sok mindenki kíváncsi. Szerény személyem például egy dalt nem tud mondani, ami esetleg túlélte volna a feledés jótékony homályát, és mondjuk többször is el?vettem volna, mert annyira klassz. Ezen helyzet kialakulásába nyilván az a tény is er?sen belejátszhatott, hogy a formáció kreatív zenei magja szinte egyesével hagyta el a porondot (vagy éppen rúgták ki ?ket), valamint hogy Mr. Brian Warner házassága is felbomlott, így a magánéletben is egyedül maradt. Kés?bb Twiggy valamiért visszatért hozzá, de a tényen ez már nem változtat: Manson végérvényesen is szétesett.
A Killing Strangers cím? tétellel nyitó, közel egyórás anyagot legegyszer?bben úgy tudnám jellemezni, mintha egy filmzenei albumot hallgatna az ember. Különösebben nem zavar sok vizet, viszont kellemesen szól a háttérben, miközben mondjuk napi teend?inket végezzük. Amolyan észrevehetetlen atmoszféra-muzsika, mely ártalmatlanul lebeg az éterben. Valahogy úgy érzem, Manson is valami hasonlónak szánhatta ?ket, ha már minden lényeges mondanivalót kiadott magából a csúcson, mostanra pedig már csak ilyen mellékzönge maradt.
De hogy valami pozitív dolgot is mondjak az anyagról, szerintem sokkal elviselhet?bbre sikerült, mint az el?z? két-három, rettenetesen er?ltetett próbálkozás, s?t! Még kés?bb el?vehet? dalok is akadnak rajta, mint amilyen a minden kétséget kizáróan régi id?k visszaidézésében élen járó Deep Six, de megemlíthetem még a Slave Only Dreams To Be King vagy a Cupid Carries A Gun c. tételeket.
Összességében tehát nem zavaró az összkép, csak MM munkásságához képest gyenge. Csakis filmzenék iránt affinitást érz? rajongóknak tudnám ajánlani, hogy tegyenek vele próbát, mert más már az elején tutira kiakadna t?le!
MARILYN MANSON diszkográfia:
Portrait of an American Family – 1994
Smells Like Children (EP) – 1995
Antichrist Superstar - 1996
Remix & Repent (EP) - 1997
Mechanical Animals - 1998
The Last Tour On Earth (live) - 1999
Holy Wood (in the Shadow of the Valley of Death) - 2000
The Golden Age of Grotesque - 2003
Lest We Forget (The Best Of) - 2004
Eat me, Drink me – 2007
The High End of Low – 2009
Born Villain – 2012
The Pale Emperor - 2015
Murphy
