Brutal Assault 2015 - Jaromer, 2015.08.05-08.

Murphy - 2015. augusztus 23. vasárnap, 08:40    

Újra ellátogattunk a Prágától mintegy 180 km-re fekv? cseh Jaromer városába, ahol a már megszokott környezetben, vagyis a II. világháborús Jozefov er?d falai között immáron 20. alkalommal tombolhattunk szét magunkat a világ különféle országaiból érkezett brutális thrash/death/black/grind bandákra

Reklám:

szerda

Délel?tt indultunk Gy?rb?l két kocsival, és keddel hét f?vel (többek között a konkurens Fémforgács egyik újságírójával), hogy aztán - számos POZOR táblával jelzett útlezárás és egyéb akadályozó tényez?k miatt – csak délután hat felé támadjuk be a fesztivál területét. Idén három napról négyre nyújtották a rendezvény id?tartamát, ezért már az eddigi „nulladik” nap is teljes érték?nek számított – vagyis délután háromtól kezd?dtek a koncertek.

Brutal Assault

Lejt?n való els? osztályú sátrazás, és a hazai vegyes ízlelgetése után annak rendje és módja szerint becsekkoltunk a sajtós résznél, majd pedig belekezdtünk a huszadik BA zenei felhozatalának ízlelgetésébe. Miközben zsetont váltottunk, szórványosan hallhattuk az angol Monuments irtó trendiként hangzó djent-metálja, ami nem különösebben ragadt meg a fülünkben, lévén hogy ez inkább egy másik korosztálynak szóló, és szerintem amúgy is másik (jóval mainstreamebb) fesztiválra való muzsika lenne.

BA

Így els?ként az eredetileg Jeruzsálemb?l származó, manapság viszont Amszterdamban tevékenyked? Melechesh-t vettük szemügyre. Közel-keleti folk elemekkel átsz?tt, nem mindennapi hangzású black-metálja üdít? színfoltként hatott, és ezt a tényt er?sítette, hogy a négy tag közül kett? teljesen autentikus módon fekete kend?be csavarta fejét. Jelzem, még negyven fok lehetett. Sorra tekerték a slágereket és köszöntötték Mr. Max Cavalerát születésnapja alkalmából (err?l még fogtok a kés?bbiekben hallani!), szóval kezdésként soha rosszabb produkciót, haha!

BA

A new york-i thrash-veteránnak számító Nuclear Assault muzsikája nem igazán jött be vájt füleimnek, így aztán inkább a welcome sörözés mellett döntöttünk. A barna szín? folyadékok bels? felhasználása olyan jól sikerült, hogy az amerikai deathcore-nagyágyút, a Carnifex-et simán átittuk. Pedig annyit hallottam már róla, hogy megnéztem volna.

BA

Legközelebb csak a svájci Triptykon-ra merészkedtünk el? a h?vös várkocsmából - ahol érdekes módon a fesztivál egész területén használatos m?anyag re-korsó helyett rendes üvegesbe adták a ned?t.  Visszatérve a bandára: produkciójukat valahol a doom-death/black keresztezéseként lehetne jellemezni, ami els?re elég hihetetlen kombinációnak t?nhet, nekem viszont roppan kellemes meglepetést okozott. Egyszer belassuló, már-már vánszorgós dallamaival késztette az embert a bels? merengésre, máskor pedig er?teljes, zsigeri death-metáljával töltötte tele a hallójáratokat. Nem egyszer? banda, viszont én csak ajánlom tudom!

BA

Mivel a Katatonia melankolikus bánat-metálja egyáltalán nem vonzotta metálos lelkemet (és ekkor még finoman fejeztem ki magamat!), ezért legközelebb csak tizenegy óra magasságában merészkedtünk újra el?. Akkor is csak azért, hogy megnézzük a Soulfly-t – amit utólag mérlegelve, joggal illetnék a BA történetének legszégyentelenebb produkciójaként! Amit a kiöregedett és totálisan elhízott Max Cavalera m?velt a színpadon, az maga volt a nagybet?s Botrány! Én konkrétan majdnem elsírtam magam!

BA

Azt eddig is tudtuk, hogy megöregedett, így él?ben már egy ideje nincs bekapcsolva a gitárja - és Marc Rizzo (amúgy ? is egyre inkább kezd gömbölyödni!) zúz helyette is a színpadon -, de most már hangja se nagyon, így folyton-folyvást a közönségben bízva, és ?ket énekeltetve próbálta abszolválni a legnagyobb Sepu slágereket (Arise / Dead Embryonic Cells, Refuse/Resist stb.) Mondanom sem kellett, hogy csúfos bukásra ítéltetett az egész setlist, olyan nóták harmatgyenge megidézésével, mint: Frontlines, Fire, Prophecy, Seek N Strike, Blood Fire War Hate, Carved Inside, No, No Hope = No Fear, Back To The Primitive stb., de az egyetlen új track, a We Sold Our Souls To Metal sem hozott semmi pozitívat. Miért is hozott volna?!

BA

Maga a zenekar eljutott odáig, hogy manapság bátran hívhatnánk Max Cavalera Family Band-nek - ugyanis nem elég, hogy a dobok mögött Zyon fia ült és kezelte lagymatag módon a cájgot, most már a basszusgitárosi posztot is családon belülre osztotta: másik fia, Igor Jr. pengetett. Ha rajtam múlt volna, egyedül Rizzo úr kapott volna ma fizetést! Az egész m?sorukat nem volt más, mint a Cavalera család elcseszett haknija, ami ráadásul végig szinte csak medley-ben b?velkedett. Vagyis elkezdtek egy dalt, de nem fejezték be - mert jött valami technikásabb rész, vagy Max egész egyszer?en nem bírta kiénekelni -, elkezdtek gyorsan egy újabb töredéket, majd megint egy rész-nóta következett.  Falunapon igényesebb dolgokat lehet hallani, basszus!

Egyszer?en értékelhetetlen volt, amit m?veltek. Milyen már, hogy a Territory-hoz felhívták a színpadra az ?t el?z?leg megköszönt? Melechesh-frontembert, és gyakorlatilag vele énekeltette el a dalt, mert Max bácsi annyira nem bírta már?! De nem kell aggódni, van ennél még b?ven lejjebb! Bohóckodásuk (direkt nem koncertet írtam!) kétségtelenül legfájóbb pontjának éreztem, amikor egy vokális szünetben Max rákezdte: „Oooollé ollé ollé ooollé / Soooolfly, Sooolfly!” – na ennél lejjebb már talán nincs is. Végezetül még csak annyit, hogy imádtam Max Cavalerát és az egész munkásságát, mert egy kiszabott metálisten számomra, de van az pont, amikor szembe kéne nézni a dolgokkal, és befejezni ezt a szánalmas próbálkozásnak t?n? cirkuszt, amit jelenleg m?vel! Nem bántásként, de már vagy öt éve nyugdíjban lenne a helye…

Éjfél után, részint protokollból, részint kíváncsiságból még belenéztünk a Csihar Attila-féle Mayhem produkciójába - nem semmi audiovizuális látványt nyújtott a fenti terasz-részr?l -, majd holtfáradtan eltettük magunkat aludni.

csütörtök

Ha már Csehországban jár az ember, kihagyhatatlan ugye a legendás cseh kocsma-kultúra. Délel?tt mi is így tettünk, belevetettük magunkat a jóba! Többek között ezért késtük le az (állítólag vagány) brazil csaj thrash trió Nervosa-t, illetve a polák Squash Bowels goregrind produkcióját. De sebaj, hosszú a nap, van még mire b?ven izgulni!

Az ausztrál Be’lakor avantgarde búsulós m?sora után ismét a zúzásé volt a f?szerep: a svéd Dr. Living Dead hozta el nekünk az old-skool thrashes darálásokat, némi crossover-es hardcore ízzel spékelve! Non-stop rohangáló, koponyamaszkos kvartettünk ugyan semmi újdonságot nem mutatott fel, de amit magára vállalt, azt bizony maradéktalanul teljesítette! Mi pedig a retro-feelingt?l felajzva, örömmámban bólogattunk rá a tömegben - vagy éppen a moshpit-ben futottuk felszabadultan köreinket…

Amennyire szórakoztatónak bizonyult az él?halott svédek koncertje, annyira unalomba torkollott számomra a svéd Vildhjarta szigorúan és ridegen el?adott, pincemélyre torzított dzs?-dzs?je. Elnézést, djent-je. 10-110-101-00-100-011 és ezen binális riff végtelen kombinációja váltakozott a hét-nyolchúros hangszereken. Lehet, hogy profin el?adták meg agyleszaggató a hangzás, de DÖGUNALOM!!

Az amerikai nintendo-core Horse The Band hülyegyerekei csak és kizárólag az elektronika miatt érdekeltek – mert ugye e sorok írója imádja a beteg elektro-metál bandákat -, de igazából az egész produkció hallgathatatlanul disszonáns egyvelege egy fabatkát nem ért, így lazán ott is hagytuk két szám után.

Némi jól megérdemelt ivószünet után a norvég Arcturus avantgarde metálja varázsolt el minket, de valami eszméletlenül! Én speciel nem ismertem ?ket, de alighogy belekezdtek, egyb?l az jutott eszembe, olyan mintha az atmoszférikus dark hangulatot megidéz? Dimmu Borgir egy jóval továbbfejlesztett változatához lenne szerencsém, csak ez sokkal igényesebb, m?vészibb, és mindenekel?tt operásabb jelleg?! Meglehet?sen komplex hangszerelés? dalaik között egyszerre éreztem magam metálfesztiválon és színházba, mivel énekesük olyan extrém magas hangokat szabadított ránk, hogy néha már nekem volt kínos, haha! Mindent összevetve egy félelmetesen professzionális hangverseny-élményt nyújtottak, habár a végét nem vártam meg, ugyanis egy egészen más típusú elfoglaltságom akadt...

Excrementory Grindfuckers volt a neve, és mulatós grindban jeleskedtek! Ezek a humoros kedv? németek aztán nem bíztak semmit a véletlenre: koncertjüket Hasselhoff bácsi kissé felturbózott I’m looking for grindcore c. sikerszerzeményének sajátos átdolgozásával kezdték, hogy aztán sorjázzanak a különféle, billenty?vel megtámogatott, hülyeségben roppant gazdag, hol német, hol angol nyelven elkövetett, sramli-dalok fergeteges hangulatához hasonló brutális darálások, majd a vége felé Europe zenekar himnikus slágerét szintén bedarásítva (Final grinddown) értek a tet?pontra! A színpadon lév? bohóckodásban két vokálos is besegített, miközben a közönség soraiban Oszama Bin Laden pogózott Panda Amerika Kapitánnyal, mellette low-budget Batman Óriáscsirkével és egyéb gázmaszkos egyénekkel ugrálta szét a belét, de különféle gumikalapácsok és strandlabdák is helyet kaptak a tombolás jegyében, haha! Ha értékelni kéne, ez volt az idei BA egyik legkomolytalanabb koncertje, mégis hihetetlenül élvezni lehetett a sok, darálásra kiélezett marháskodást!

Az Enslaved black-viking-metálja nem különösebben lopta be magát a szívembe, inkább egy magaslati ponton ülve pihentük ki a nap eddigi fáradalmait, valamint készültünk el? a következ? eseményekre, ugyanis az este elég er?snek ígérkezett! El?bb a Bloodbath irtózatosan masszív death-metáljába füleltünk bele kicsit, aztán a kisszínpadra iszkoltunk a legendás berlini Atari Teenage Riot koncertjére. Nyilván a digital-hardcore német úttör?i voltak az egész fesztivál legm?faj-idegenebb csapata, de aki egy kicsit is nyitott erre a masszívabb, gépekkel keltett zajdömpingre, az értékelni tudta a jelenleg trióként m?köd? formáció fellépését!

Sajnos ezt a show-t sem álltuk végig, ugyanis léptünk vissza Biohazardra. Ez is amolyan protokoll-eseménynek t?nt a szememben, ugyanis a brooklyn-hardcore fenegyerekek visszatérésük óta elkövetett egyetlen lemeze több mint gyengére sikerült, és bár a további zenélés helyett inkább pornót választó Even Seinfeld basszusgitáros/vokalistát helyettesít? Scott képességeivel nincs gond, azért ez az egész mégiscsak egy baromi nagy múltidézés, és nem több. Nyilván ezzel ?k is ugyanúgy tisztába vannak, viszont szemmel láthatóan élvezték az egészet! F?leg Billy, aki a színpadon rótt köreit a közönségben gitározva fejezte be. Mi pedig szettjük közben olyan old-skool alapvetésekre tombolhattunk, mint az Urban Discipline, Tales from the Hard Side, Down for Life, How It Is, Love Denied, na meg persze a Victory és a Punishment.

A 2015-ös fesztivál kétségtelenül legnépszer?bb fellép?je Jim Carrey kedvenc zenekara, a Cannibal Corpse volt, de akármennyire is technikás a death metálja, engem valahogy sosem sikerült lekötniük egy egész koncerten keresztül. Corpsegrinder (született: Halász Gyuri) favastagságú nyakával történ? headbangelése meg öblös hangja emblematikussá vált az id?k folyamán, mi mégis inkább baráti távolságból (értsd: képerny?r?l) néztük végig ?ket egy jó sör mellett - Kalapáccsal szétvert arc ide, Férgekkel teli koponya oda.

Mikor fél éjfél felé már kicsit elült a kannibál hullák halálkodása, német thrash-legendák vonták uralmuk alá a színpadot. Nem a Sodom, és nem is a Destruction – így már könnyebb, ugye?! Ugyan a Kreator visszatérése óta komótos tempóban, csak három-négyévente ad ki lemezt, azért  koncertezni mindig készen áll! Repertoárjuk szerves részét képezték a visszatérésük után lemezek dalai – úgymint: Violent Revolution, Patriarch, Enemy Of God, Hordes of Chaos, Phantom Antichrist, Warcurse -, de elvétve akadt egy-egy Phobia, Endless Pain vagy Pleasure to Kill. Id? nem csorbított rajtuk semmit, Mille Petrozza még mindig az a vehemensen és vel?trázóan vokálozó arc, aki ha kiadja a parancsot, hogy most „circle pit”, akkor nincs mese emberek, circle pit van! M?sorukat színpadi kivetít?kkel, fény- és pirotechnikával, valamint az égb?l aláhulló papírszalagokkal tették még élvezetesebbé – a nép pedig kajálták mindezt!

Totálisan befáradva a sátrunk felé haladva még hallottuk az kanadai Annihilator foszlányait, és már majdnem elaludtunk volna, amikor hajnalban a kedves szláv szomszédok „kurva, kurva” óbégatásaira ébredtünk vagy fél órán át. Ugye ez az a ritka szavak egyike, ami a fesztiválra téved? népeknél nagyjából mindenhol azonos…

péntek

Délel?tt ismét csak Jaromer városának vendégszeretetét élveztünk, vagyis finom étkekkel tömtük a bend?nket, illetve malátakészítményekkel a májunkat. Benéztünk egy helyre, ahol fürdést kínáltak potom pénzért – de legnagyobb megrökönyödésünkre csak este hat órától tudtak (!) volna sorszámmal szolgálni. Kedvencem mégis az a templom közeli kisbolt volt, ahol a tulaj nem szarozott olyan apróságokkal, hogy milyen fajta sör, bor vagy éppen rövid kapható, csak ennyit írt az ajtóra: COLD ALCOHOL, haha!!

Ugyan a legendás - egykor szebb napokat is megélt, mára viszont er?sen kétséges hallgatottságú - Pro-Pain metalos hardcore bulija nem jött össze, a Hed PE nevezet? formációra viszont annál inkább eljutottunk.  Bevallom ?szintén, marha kíváncsi voltam az amerikai nu-metál (crossover rapcore, ha úgy tetszik) egyik túlél?jére, amely a KoRn-nal egy id?ben kezdte, és minden jel szerint még mindig nem kapott a fejéhez, mert lemezeket ad ki és koncertezik. Jelzem, nu-metállal, 2015-ben. Már a második szám után elborzasztott, annyira jellegtelenül pocsék volt a produkciójuk. Összegezve tehát: semmi keresnivalójuk nincs; se ezen a brutális muzsikákra szakosodott fesztiválon, se pedig a jelenlegi zenei palettán és pont.

A brazil testvérpárból álló Krisiun brutális és masszív thrash-metáljának valamennyire sikerült visszazökkenteni - kíméletlenül tolták kegyelmet nem ismer? szettjüket -, aztán a programfüzetre pillantva megint csak elkomorodtam, mikor megláttam a közvetlenül utánuk fellép? Ill Nino nevét. Most ?szintén, egy ilyen brutális death/thrash/black/grind bandákkal teli fesztiválon ki a f*szom kíváncsi egy latin dallamokkal f?szerezett nu-metálra - ami már a Hed PE-hez hasonlóan, szintén szavatosságát vesztette néhány éve?! Döbbenet.

Egy nagyobb szünet után – amikor is meglátogattuk a horror mozi el?terében berendezett bio-mechanikus emberi torzók szemkápráztatóan aberrált, groteszk és bizarr egyvelegét, illetve egy másik helyiségben a huszadik Brutal Assault tiszteletére nyitott kiállítást, valamint ezen alkalomra megjelentetett könyvbe is beleolvashattunk – hat óra fele kerültünk újra színpad közelébe, amikor a messzi földön híres mexikói death-grind formáció, a Brujeria lépett a színpadra.

Ugyan tizenöt éve nem adtak ki lemezt - csak néhány single látott napvilágot -, mégis olyan volt ?ket él?be hallani, mintha visszautaztam volna a Dino Cazares-féle Brujerizmo-érába. M?sor felét az említett lemez brutálisan zakatoló slágerei adták, úgymint: Brujerizmo, El desmadre, Anti-Castro, Le ley de plomo, Vayan Sin Miedo, Side de la Mente, Marcha de Odio stb., m?soruk vége felé pedig el?került az old-skool smash hit-nek számító Matando Gueros, amit egy emberként ordibáltunk velük. A két tömzsi, arcukat kend?vel takaró énekes végig mehikánóul tolta, és egy kurva szót nem szólt angolul, viszont ez egy cseppet sem zavart minket. Olyan komoly(talan) látványelemek, mint a vagány (m?)machete lóbálás meg a csúnyaarcú mehikói jányka ostorral való csapkodása egyszer?en felejthetetlen, priceless momentumokként ragadtak az emlékezetembe. Show-juk végén pedig, hangszereiket letéve együtt skandálhattuk velük a cd-r?l bejátszott levezet? Marihuana-t, haha! Ha megkérdezi valaki, akkor nekem ez volt az idei fesztivál egyik legélvezetesebb show-ja!

Sok leg-jelz?vel ellátott banda lépett fel az idei BA-n, de azt minden kétség nélkül állíthatom, hogy a legenergikusabb produkció díját egyértelm?en a Dilinger Escape Plan legénységének adományozom. Alig negyvenperces show-juk alatt olyan szinten leamortizálták a színpadon, hogy komolyan attól kellett félni, újra kell az egészet építeni, legalábbis kicserélni a legtöbb dolgot, mert egész egyszer?en elhasználták. Greg Puciato és bandája különféle disszonáns érzelmeket el?csalogató, roppant változatos, fejkapkodós váltásokkal spékelt, pörg?s matek-metálja alatt aztán semmi nem maradt kihasználatlan terület a színpadon! Kontrolládákon való non-stop ugrálás már valamilyen szinten megszokott – mi azért titokban gonoszul vártuk, mikor esnek hanyatt egy-egy rapid mutatványuk közben -, de a cinállványok hirtelen helyváltoztató mozgása, vagy az énekes közönségbe való bemerészkedése, mely kés?bb úszássá fajult - mind parádésnak t?nt, de a leggrandiózusabb attrakcióként mégis azt említem, amikor Greg az egyik állványra felmászva énekelt, majd egy hirtelen mozdulattal visszaugrott a színpadra, és folytatta a produkciót! Zseniális bulit nyomtak, még ha zenéjük befogadása els?re nem is t?nik könny? vállalkozásnak!

Alig szuszogtuk ki magunkat a DEP koncert után, máris egy újabb intenzív „fülbemászó” élménynek lehettünk tanúi - kezdett az angol grindcore legenda, a Napalm Death. Tudvalév?, hogy az Apex Predator – Easy Meat lemez után a gitáros Mitch Harris egy id?re kivonta magát a turnézásból, így most egy helyettes arccal léptek fel. Zeneileg ez nem igazán hozott nagy változást, viszont a repertoárban többségben voltak az új lemez dalai (Smash a Single Digit, Metaphorically Screw You, Dear Slum Landlord, Cesspits, How the Years Condamn), de azért persze próbáltak minden korszakból válogatni. Így elhangzott például az Everyday Pox, When All is Said and Done, Scum, Silence is Deafening, Suffer the Children, és persze az elmaradhatatlan You Suffer, valamint a Dead Kennedys id?tálló klasszikusa, a Nazi Punks Fuck Off. A koncert háromnegyedéig minden rendben is ment - tehát: hibátlanul fröcsögtek ránk a dühösebbnél-dühösebb death/grind dalok, miközben Barney a szünetekben különféle szónoklatokat tartott aktuális szociális, globális vagy egyéb problémákról stb. – amikor egy ponton behalt a mikrofonja. Mire nagy nehezen sikerült valahogy kijavítani a hibát, és új dalba fogtak, akkor meg a gitárok szálltak el. Becsületükre legyen mondva, h?en végigjátszották a nótát, annak ellenére, hogy a közönség alig hallott bel?le valamit, majd a technika ördöge által kárhoztatva dühvel kevert szomorúsággal hagyták el a színpadot. Pedig még így is egy überklassz bulit nyomtak!

Nem sokkal a fesztivál el?tt tudtam meg, hogy az engem igencsak érdekl? Killing Joke produkciója elmarad, s helyére a szervez?ség a doom metalkodó Candlemass-t tette, ami viszont hidegen hagyott, így ismét maradt egy üres óránk. Addig bebarangoltuk a MetalMarket-et meg ilyesmik.

Következ? állomásunk – bár már csak protokolláris szinten, de - a Sepultura volt. A Soulfly szerdai botrányos koncertje után szinte már cirógatta a fülünket, pedig Derrick Green hardcore-érdesség? hangját még mindig nem tudtam megszokni, és igazából a jelenlegi produkció Andreas Kisser gitár fenomén nélkül alig érne valamit. (Arról meg már nem is beszélve, hogy rég nem Sepultura néven kéne nyomniuk, annyira középszer?vé süllyedt az egész banda.) Ennek ellenére - illetve Max okádék haknija után - mégis üdít? volt hallani, az olyan korrektül megdörren? Chaos-slágereket, mint a Refuse/Resist, Territory, Propaganda, Biotech is Godzilla stb. A szokásosnak mondható, rozsdás klasszikusokon túl (Arise, Dead Embryonic Cells) el?vették a From the Past comes The Storms c. skizofréniás-tételt is, ami hatalmas meglepetést okozott! Legalább annyira, mint mikor megláttam, hogy Derrick jellegzetes, seggig ér? rasztája elt?nt, és haj nélkül rázza magát, haha! Ratamahatta össznépi dobolása után a fesztiválon másodszor hallhattunk koncertzárásként a Roots Bloody Roots-ot, bár ez összehasonlíthatatlanul vagányabban szólt, mint Max-éknél. Összességében egy korrekt szettet toltak, és habár a Sepu fénye az id?k folyamán jócskán megkopott, múltidéz?nek egyszer-egyszer még kellemes is lehet!

Addigra már jócskán elfáradtunk, így csak egy rövid id?re vállalkoztunk, hogy belenézzünk a Death DTA (vagyis Death To All) m?sorába, mely egyfajta tribute-nak is felfogható. Ugyanis Chuck Schuldiner és bandája legendás dalait két eredeti tag bevonásával, death/thrash m?fajban edzett mesteremeberekkel idézték meg. Amennyit hallottunk bel?le, az mondjuk elég pöpec volt.

szombat

A fesztivál utolsó napjára már olyan szinten végünk volt, hogy fájdalmas. Csak néhány a kiváltó okokból: s?r? program, remek sörök, tikkasztó h?ség, leégés, kimerültség stb. Bajok ide vagy oda, a közeli h?s patakban való kiváló felfrissülést követ?en viszont már ott voltunk a holland Rectal Smegma fél tizenegykor kezd?d? koncertjén, amit joggal neveznék az idei BA legkomolytalanabb és egyben legelmebetegebb, mégis számunkra legélvezetesebb bulijának!

Színes úszógumikkal és strandlabdákkal felkészült, különféle elmebeteg jelmezes rajongók fogadtak minket, akik a kezdés után pár pillanattal már WC-papírt hajigáltak, ha nem éppen budikefével csápoltak vagy nyakukon WC-deszkával bólogatták meg a nagyrészt artikulálatlan röfögésb?l álló, ámde pont ett?l olyan magával ragadó, és egészen kiváló goregrind produkciót, haha! Rózsaszín fürd?gatyás, kigyúrt énekes láthatóan élvezte a show-t, nyilván mert a lakodalmas goregrind-hoz méltóan körbevonatozó (vagy éppen circle pit-ben élvezked?) közönség tele volt sárral bekent (vagyis székletet imitáló) m?t?sköpenyes, gázmaszkos, óriáscsirke álarcban verg?d?, farkát markolászó majom-maszkot visel? fanokkal… tisztára, mintha egy kis szelet Obscene Extreme Festival lenne, haha! És ugye mindez délel?tt tizenegykor, dögleszt? napsütésben! Hibátlan szórakozás!!

Még a látottak hatása alatt kezdtük el a norvég Blood Red Throne koncertjét, amihez azért néhány perc átállás szükségeltetett, mert ?k pont a másik végletet képviselték: iszonyú komor, sötétséget árasztó, rohadt súlyosan hömpölyg? death-metált prezentáltak! Ebb?l a precízen kialakított koncepcióból vizuálisan azért kicsit kilógott a Dimebag-et idéz? gitárosuk, viszont mint produkció, engem megvettek.

Üres óráinkban újra a városka h?vös csapoló komplexumaiba vetettük magunkat, közben pedig elég sok magyar underground figura került el?, akikkel ugye kénytelenek voltunk inni. Mintha amúgy nem szeretnénk hörpinteni, haha! Fél négykor aztán iszkoltunk vissza, ugyanis indult a (már régóta vadászott) brazil crossover thrash-legenda, a Ratos De Porao zajongása. Az 1981-ben alakult, mai napig rendületlenül m?köd? kvartett a legalább százhúsz kilós (bár szerintem mostanában ledobott pár kilót, haha!) Joao Gordo vezetésével egymás után tolta az arcunkba a sodró lendület? hardcore-punk energiabombáit, néha meg inkább thrasherkedtek. Ez volt számunkra az ötvenfokos h?ség legelviselhet?bb formája, így igyekeztünk az utolsó pillanatig kihasználni.

Utána kb. estig nyakunkba szakadt a nagy semmi, így megpróbáltuk kihasználni a fesztivál egyéb, nem zenei lehet?ségeit, amik évr?l-évre csak b?vülnek. Többek között megnéztük a meet & greet rész mellett lév? black-metálos kép-kiállítást, valamint feltérképeztük a fesztivál egyéb részeit, amik legutóbbi itt jártam óta (2012) lettek elérhet?ek. Többek között az er?d belsejében található Oriental Stage-t, mely csak és kizárólag a szombati napra nyílt meg két banda számára. A Phurpa nevezet? „formációra” mi is beheringeztük magunkat, de óriási csalódásként éltük meg, amikor a druida kinézet? csuhás alakok még a koncertkezdés után 15 perccel is csak torokkántáltak. Mint kés?bb kiderült, ez nem konkrét (metál) zenekar, hanem ilyen speciális performance jelleg? dolog lett volna. Amit ugye a többség, velünk együtt pár perc után ott is hagyott. Másik produkcióba (Cult of Fire) ebb?l a negatív élményb?l kiindulva viszont már bele se néztünk…

Szombat este nem sok minden keltette fel a figyelmemet, így az At The Gates-ig várakozással telt az id?. A német metalcore-istenségnek tartott Heaven Shall Burn koncertjét lustaságból kifolyólag csak kivetít?n keresztül néztük egy darabig sörözgetés közben, mígnem a mellettünk ül?, igencsak ittasnak t?n? alak egyszer csak permanens szaggal árasztotta el környezetét. Konkrétan befosott a gatyájába…

Kis színpadnál a görög Dead Congregation nyomta totálisan bunkó, brutál death metálját. Nekünk mondjuk annyira nem volt érdekfeszít? folyamatos acsarkodásuk, hogy egy egész koncertet ott töltsünk, szóval inkább leléptünk még egy utolsó fényképes körútra.

Az idei Brutal Assault számomra utolsó koncertjét a göteborgi dallamos death metál, méltán népszer? el?vezet?je, az At The Gates hozta el. Teljesen profi el?adás, iszonyatos zúzások és fifikás dallamok, mindez Tomas Lindberg zseniális hangjával kísérve - egy emlékezetes (headbangelésben roppant gazdag) produkció részesei lehettünk. És ezzel le is zárult nekem az idei fesztivál.

Még elettük-elittuk maradék zsetonjainkat - végigkóstoltuk azok a söröket, amik a széles kínálatból kimaradtak (brutal, original, special, classic, strong, cherry, alcohol free, valamint cryo szerepelt a teljes sörlapon), ettünk rá egy kis cseh bramburákot (vagyis bere, cicege, tócsni, lepcsánka stb.) meg lángost, és újra ittunk egy jót. Majd szép lassan egy jóéjt-pálinka elfogyasztását követ?en nyugovóra tértünk. Hogy másnap délel?tt durván 400 km-es sprint után újra a jó öreg Gy?rbe érjünk…

BRUTAL ASSAULT, TALÁLKOZUNK JÖV?RE!

 

Murphy



    Megosztás:
Szólj hozzá a cikkhez