Szepesi Richárd - Remélem sikerül majd elültetni a fejekben egy-két magot

- Köszöntelek a Viharock.hu-n! Miel?tt belevágnánk a közepébe, szögezzük le, hogy régi motorosnak számítasz a szakmában, mégsem ugrik be azonnal mindenkinek a neved. Pontosan mióta is zenélsz, és hogyan kapott el a „gépszíj”, a rockzene?

- Rég volt, tán igaz se volt. Tulajdonképpen a zene szeretete már kicsi gyerekkorom óta az enyém. KB. 6 éves voltam, amikor már tudtam, zenével szeretnék foglalkozni.

Akkor még az volt az álmom, hogy dobos legyek. De sajnos arra nem volt pénzünk.  Valójában azonban engem is a tini-korban kapott el a gépszíj. Nyolcadikos voltam, amikor egy Vizit nev? zenekar fellépett a suliban. Igazi, veretes magyar hard-rockot játszottak, sajátot és feldolgozást egyaránt. A billenty?sük az a Beke Márk volt, aki idén –ha jól tudom- Gidót helyettesítette a Lordban, amikor id?pontegyezések voltak a Karthagoval. igazából már kicsi gyerekként hallgattam a fater bakelitlemezeit, Eddát, Piramist, P. Boxot, volt, ami még tetszett is. Kiskamaszként az volt a vágyam, hogy író, majd az, hogy szinkron-hangmérnök legyek. Miután kiderült, hogy a szinkronos álmaim nem válhatnak valóra, viszont a zenében soha senki nem kérd?jelezte meg, hogy jó amit csinálok, soha senki nem mondta, hogy hagyjam abba, ennek a zenekarnak a hatására úgy döntöttünk néhány cimborával, hogy zenekart alapítunk. Ez egy akusztikus formáció volt, egy akusztikus gitár, egy szinti, és két énekes, akik közül az egyik én voltam. Néha, ha kellett, kezembe vettem a furulyát is. Aztán amikor középiskolába kerültem, elsodródtunk egymástól a Szerjózsa minden irányába. Igaz, egyikükkel ismét összehozott az élet pár éve, ? Vaskó Marcsi, aki a másik énekese volt ennek a kis bandának. Vele most munkahelyemen, a Nemadomfel együttesben zenélek együtt. Szóval ismét el?kerültek a bakelit-lemezek, többek közt az István a király is, amibe azonnal beleszerettem. Annak a m?nek, és egyáltalán Szörényi akkoriban írt zenéinek –egészen a 97-es Kiátkozottig, olyan atmoszférája volt, ami sodorta magával az embert. Vikidál Gyulát, Varga Mikit, Wictor Mátét, stb. azonnal megszerettem. Itt döntöttem el, hogy ez lesz az életem. Azután már jött a többi. A teljesség igénye nélkül: Edda, P. Mobil, Dinamit, Karthago, Prognózis, East, Kormorán, Bikini, korál, stb. Amíg a kortársaim a tuc-tuc zenét hallgatták, vagy esetleg Actiont, Tankcsapdát, stb. hallgattak, én inkább beleástam magam a régebbi magyar rock-zenébe.

- Hol n?ttél fel?

- Budapesten születtem, itt is n?ttem fel. Születésemkor egy inkubátorban felejtettem a látásomat, amit elfelejtettek utánam hozni. Az elemit a Vakok Iskolájában végeztem, de a középiskolát hálistennek már látók közt. Engem valahogy soha nem vonzott, és a mai napig nem vonz a vakos életvitel, vakos életszemlélet.

Sok látássérültet ismerek, aki belesüpped a depresszióba, önsajnálatba, és err?l szól az élete. Nem nyit a látók felé, csak irigykedik azokra, akiknek sikerült. De gyáva ahhoz, hogy megpróbálja. Gyáva, vagy türelmetlen. Tudom, mert én is türelmetlen voltam, nagyon sokáig. A vak ember életének van egy áldása, és van egy átka. Az áldás, hogy a vizualitás semmilyen szinten nem korlátoz minket. Nyilván nekünk is van valamilyenfajta esztétikai érzékünk, de más, mint a látó embereké. Az átka viszont az, hogy míg egy látó ember pontosan látja, ha valami közeledik hozzá, akár egy párkapcsolat, akár egy másfajta lehet?ség, látás hiányában az embernek meg kell várnia, míg az élet elé hozza a lehet?séget, ezt pedig vagy megadja a sors, vagy nem.  Én is átéltem a poklok poklát, gimnázium után a F?kefe Ipari KFT-nél dolgoztam egy évig. A szemetesb?l összeszedett üdít?s/konyakos kupakokból kellett egy csipesz segítségével kiszedni a m?anyag betétet, és a fémet újra hasznosítás céljából külön válogatni. A használt óvszert?l a kutyaszarig minden volt benne, én mégis ki tudtam törni. Világ életemben az volt a célom, hogy az embereknek ne az jusson eszébe rólam el?ször, hogy nem látok, hanem az, amire képes vagyok. Ez jórészt sikerült is.

A legtöbb zenekaromban ezt átélem. Sajnos a Nemadomfel-nél nem ez a helyzet, mert ott a közönség els? sorban a fogyatékost látja bennünk, nem azt, amire képesek vagyunk. Személy szerint az a véleményem, hogy az lenne jó, ha nem lenne szükség ilyen alapítványokra. Egyrészt azért, mert úgy gondolom, nincs kollektív fejl?dés, egyéni eredmények vannak, azért pedig mindenkinek magának kell megküzdenie. Nos, ez az az ok, ami miatt sajnos kevés fogyatékos kollégával jövök ki normálisan. Legtöbben nehezményezik, hogy én nem tetováltatom magamra, hogy „sérült” vagyok, nem err?l szól az életem, hanem a valódi világban próbálom megállni a helyem kisebb-nagyobb sikerrel. Szerintem ez az egyetlen helyes út, az összes többi csak illúzió. Hiába csinálnak különböz? „sérült”-kolóniákat, közösségeket, a fogyatékkal él? emberben mindig benne lesz a vágy, hogy az úgynevezett „ép”-ek világában elfogadják. A vágy mindig benne lesz, csak legtöbben sajnos olyan önbizalomhiányban szenvednek, hogy meg se adják maguknak az esélyt, mert félnek a csalódástól. Egyik barátom volt így a párkapcsolataival, folyton azt mondta: „jobb így egyedül, mert így legalább nem sérülhetek még jobban.” Persze ett?l függetlenül boldogtalanok ezek az emberek, és sajnos többnyire irigység, és rosszindulat is párosul ehhez a boldogtalansághoz. Hálás vagyok az apámnak, aki t?zzel-vassal kinevelte bel?lem ezt a szemléletet! Mindig azt mondta, hogy el?ször nekem kell megtenni az els? lépést ahhoz, hogy elfogadjanak, mert a vakok vannak kevesebben.

Zefi énekli az egyik Rockband nótában: „Nekem más, nekik más, és nem én vagyok többen!...” Én azon a véleményen voltam mindig, mert így neveltek a szüleim, hogy ha azt akarom, hogy elfogadjanak a látó emberek, tennem kell érte. És sajnos van, hogy 2-szer, 3-szor, 10-szer annyit. Mert ilyen a világ. De a munka mindig kifizet?d?.

Ide szúrnék egy apró kis történetet:

2007-ben kerültem a Nemadomfel Együttesbe, hivatásos zenészként. Azóta ott dolgozom. Május végén a millenáris Parkban játszottunk, valami gyereknapi rendezvényen. Utána odajött egy 50-es évei elején járó jeltolmács hölgy, és elkezdte gügyögve simogatni az énekes srácok fejét. Megkérdeztem t?le, hogy miért alázza így meg a kollégáimat, amit nem értett. Ekkor azt mondtam neki: ha elmész egy Edda-koncertre, Pataki Attis fejét is megsimized, hogy milyen aranyos? Vagy Kormoránon a Koltay Gerg?ét? Karthago-n a Gidóét? Meg kell mondjam, mai napig nem érti szerintem, hogy mit akartam ezzel. Én magam ugyanúgy megdicsérem, vagy lecseszem ?ket, mint bárki mást, tekintet nélkül arra, hogy „sérült”, ebb?l rengeteg vitám is van a melóhelyen a f?nökeimmel. Pedig szerintem ?k pont ezért szeretnek engem, mert valószín?leg azon kevesek közé tartozom, akik tényleg komolyan egyenrangú félként beszélek velük.

- Civilben mivel is foglalkozol?

- Van egy, sérültekkel foglalkozó alapítvány, a Nemadomfel. Nos ennek a szervezetnek van egy zenekara, amelyben hivatásos kísér?zenészként dolgozom. Átlagban az énekesek ilyen-olyan fogyatékkal él? kollégák, és van egy kísér?-zenekar, amelyben billenty?n, népi furulyákon, és nagy ritkán akusztikus gitáron játszom. A Nemadomfel Alapítvány célja az, hogy az emberek elé úgymond egy tükröt tartson. Sajnos az átlagember, amikor belesüpped egy adott problémába, mindig elfelejti, hogy lehet rosszabb is. Ez egy olyan alapítvány, ahol –nyilván némi segítséggel- sérült (bár rosszul vagyok ett?l a szótól) emberek segítenek másokon. Több jótékonysági rendezvényt bonyolítottunk le a Papp László Sportarénában, ismert zenészek, zenekarok közrem?ködésével. Nos, itt dolgozom. Emellett intenzíven foglalkozom spiritualitással.

- Jelenleg hány zenekarban tevékenykedsz, és pontosan melyek is azok?

- A kérdés inkább az lehetne, hogy hol nem! Nézzük csak: ott a Nemadomfel, amely a f?állásom. Ott a Szkítia és az Avatar, melyeknek alapítója vagyok. A Nyugtalan, amely tulajdonképpen a leginkább rendszeresen m?köd? zenekarom. És ott van még a Karcolat, meg a Long Road is. Ez utóbbi kett? jelenleg elég csekély szinten m?ködik, akárcsak az Avatar. Mondjuk, ott most egy kis szünet van, mivel Krisztiánt, a dobosunkat nemrég m?tötték vese-daganattal, Szaszkónak pedig kislánya született. Jöv?re lesz tízéves az Avatar, akkor viszont nagy meglepetésekkel készülünk. A Szkítia tavaly ünnepelte tizedik szülinapját a Club202-ben, ez a koncert egy DVD formájában meg is lett örökítve, amely kapható. A Nyugtalanban két éve vagyok, idén készítettük el az els?, „Fehér sólyom” cím? nagylemezünket.  Nagyon szeretem ezt a csapatot, mert olyan, mint egy család.

És a végére hagytam eddigi életem szerintem legnagyobb durranását, a Vazul Vérét, amibe meghívást kaptam. A darab elején az Avatar „Holdvilág Árok” cím? dalát éneklem sámán-reg?sként, aztán elvisznek a keresztények. A nótát egyébként teljes egészében én írtam, és erre a dalra nagyon büszke vagyok, akárcsak arra, hogy tagja lehetek ennek a társulatnak. Nem tudom ugyan, hosszú távon mi sül ki bel?le a folytatásnál, de bízom benne, hogy ?k is hosszú távon számítanak rám, és dolgozni akarnak velem.

- Ezek közül melyik a szíved csücske, úgy igazán? Gondolom mindegyik egy külön történet, de a legkedvesebbet megosztanád most az olvasóinkkal?

- Erre nem tudok válaszolni. Picit olyan ez a kérdés, mintha egy sokgyerekes apát, vagy anyát megkérdeznél, melyik a kedvenc gyereke. Mindegyiket másért szeretem, mindegyik zenekarhoz más emlékek köt?dnek. Ha valamelyiket kihagynám, azzal megbántanék olyan embereket, akiket kedvelek, ezért nem szeretnék erre konkrétabb választ adni.

Mindegyiket másért szeretem. Az Avatarnak és a Szkítiának alapítója voltam, és jelenleg is tagja vagyok. A Nyugtalanban egyfajta férfi-testvériség „uralkodik”, azt a zenekart egyértelm?en egyfajta család-életérzés miatt szeretem, mindamellett, hogy egyt?l egyig kit?n? zenészek. Szóval mindennek meg van a miértje.

- Stílusilag te hova tennéd magad? Mit szeretsz hallgatni, mit szeretsz játszani? Mindig egyértelm? volt ez a hard rock/heavy metal vonal? Sosem foglalkoztatott pl. az extrém metal?

- Látod, ez is egy érdekes kérdés. Sokfélét csináltam már életemben, a kezdet kezdetén még a szinti-popot is megpróbáltam, mert az volt a legpraktikusabbnak t?n?. Amikor bekerültem a látó emberek világába 16 évesen, senki nem vett komolyan. Kiröhögtek, kigúnyoltak, összesúgtak a hátam mögött. „Minek képzeled magad? Stevie Wonder-Nek? Vagy Ray Charles-nak?” –kérdezték. Volt olyan zenekar, ahonnan azért küldtek el, miután összeszedtem ?ket, mert kitalálták, hogy mégse kell nekik billenty?s, egy vaksi meg pláne nem. A rock mellett én nagyon szeretem Ákos világát is, ekkor kitaláltam, hogy keresek magam mellé egy billenty?s cimborát, és meg is találtam Durgonics Tomi barátomat, akivel hosszú évekig zenéltünk együtt. Egy id? után rájöttem arra, hogy jópofa dolog ez, de egyrészt már nincs rá igény, másrészt hiányzik az él? hangszeres zenélés. Amíg ezt a szintis zenélést csináltuk Tomival, addig is rockos alapú dalokat írtam, ugyanúgy Mobilt, Eddát, Bikinit, stb. hallgattam, mint azel?tt. 2002 óta töretlenül él? zenekarokban játszom, és ezen már nem vagyok hajlandó változtatni. Volt olyan zenész a közelmúltban is, aki „probléma-forrás”nak nevezett, mert nem látok, és kijelentette, hogy ? ezért nem szívesen zenélne velem. Amikor megkérdeztem t?le, honnan ilyen tájékozott és okos, hol is zenéltünk együtt, ? csak hebegett-habogott, nem tudott értelmes választ adni. Ismert zenész, legalábbis az utóbbi években azzá lett, így, élete derekán. Ma már eljutottam oda, hogy nem tud meghatni az ilyesmi. Akinek tetszik a zeném, a gondolkodásom, stb., az megtalál, aki pedig nem tud ezzel azonosulni, azzal nincs dolgom. Extrém metal? Az az igazság, hogy ez soha nem vonzott. Sajnos én eléggé a harmóniára törekv? ember vagyok, és hosszú távon nehezen viselem a hörgést, és az embertelen károgást. Nem mondom, hogy az extrém metal-nak nincs helye, szerepe, létjogosultsága ebben a világban, mert rengeteg ember van, akinek ez a m?faj segít abban, hogy a benne lév? brutális erej? elfojtott haraggal kezdeni tudjon valamit. Rövid távon én is meg tudok hallgatni egy-egy nótát, amiben van egy kis hörgi-mörgi (pl. Ayreon, Amaranthe, Nightwish, Dalriada, Virrasztók, stb.) de én egy másik utat képviselek. Olyan ez, mint a Vazul Vérében a két táltos, Torda és Zerind közti különbség.

- Hallottam már több dalodat is, hiszen az Avatar révén elismert zeneszerz? és szövegíró vagy (Ricsosz írta az Avatar lemezek legnagyobb részét – a szerk.), de az érdekelne, hogy honnan jön ez a mélyen érz?, mélyen spirituális szövegvilág? Az angyalok például több nótában is el?fordulnak…

- Egyszer?. Ha az ember elveszti a szeme világát, kénytelen egy bels? fényt keresni. Kénytelen a saját érzéseire, tapasztalásaira támaszkodni, hogy írni tudjon. Volt egy id?szak, amikor egy baromi nagy mély-repülést éltem meg. Mind munkában, mind a magánéletben egy cs?dtömegnek tartottam magam. Akkoriban még én is inkább a harag kifejezésével operáltam. Elképeszt?en rossz természet?, megkeseredett, cinikus, és sokszor irigy, és rosszindulatú ember voltam. Volt egy pont, amikor azt éreztem, minden, és mindenki ellenem van. Nem vallottam soha mást, csak még nem találkoztam komolyan a spiritualitással. Voltak élményeim, volt egy megszerzett tudásom, volt egy nemzeti öntudatom, volt egy képességem a dalszerzésre, de mégsem éreztem, hogy a helyemen vagyok. Valahogy mindig elégedetlen voltam mindennel, soha nem volt bennem harmónia. Tóth Enik? színészn? mondta az egyik interjújában, amikor kérdezték t?le, nem akart-e szabadúszó lenni, színházat váltani, stb., hogy alapvet? emberi vonás az elégedetlenség. Ha valaki vékony, föl akar szedni pár kilót. Ha göndör a haja, simát akar, és fordítva. Én is így voltam, aztán 2009-ben történt valami. Rég óta motoszkált már bennem a tudat, hogy esetleg átok ül rajtam. Elmentem hát egy párhoz, akik azt hirdették magukról az interneten, hogy foglalkoznak ilyesmivel. Az eredmény fölülmúlta a várakozásaimat. Ennek a párnak mindkét tagja Villás Béla spirituális mester tanítványa, és nagyon jó barátaim a mai napig. ?k lettek hát az els? mestereim. Elmondták, hogy az átok többnyire belülr?l, önmagunkból fakad, amikor nem hiszünk magunkban, stb. Elkezdtem hát intenzíven járni ezt az utat, és magam is Béla tanítványa lettem. Az ? nevével fémjelzett spirituális közösségnek magam is avatott, felszentelt papja, sámánja vagyok. Megtanultam a dolgokat elfogadni olyannak, amilyenek. Megtanultam elengedni, megbocsájtani. Nem állítom, hogy nincs olyan nap, hogy ne lenne bennem békétlenség, mert sokszor van, de mostanra megtanultam ezt kezelni. 10-11 évvel ezel?tt még az önuralmat gyávaságnak tartottam, ma már a bölcsesség egyik formájának.

- A hangodról se feledkezzünk meg, hiszen hallottalak a Vazul Vére legutóbbi el?adásán is, és (jó értelemben) a hideg rázott, annyira er?s volt a produkciód. Mióta énekelsz?

- Köszönöm szépen. Sokan mondják, de valahogy én zenét szerezni, billenty?zni mindig jobban szerettem, mint énekelni. Hiába ismerte el mindenki a hangomat, valahogy túl sok negatív emlék köt?dik az énekléshez. Volt, hogy azt mondták, nincs színpadi jelenlétem, volt, hogy azt mondták, hogy nem tudnám eladni a produkciót. Tini és kora feln?tt koromban, amikor –jobb híján- a szintis korszakomat éltem, még sokkal vékonyabb volt a hangom. Volt egy énekesn?nk a már említett Tomi-féle zenekarban, aki folyamatosan ezzel cikizett, hogy túlteng bennem a n?i hormon, és olyan a hangom, mint egy buzinak. Ezért egy id? után el is ment t?le a kedvem, mostanra ezeket is sikerült valamelyest a helyére tennem. Megjegyzem, fentebb említett ex-kollegina –habár a hangja fényéveket fejl?dött- pontosan az egoizmusa, a megbocsájtásra való képtelensége, és az arroganciája miatt még mindig ugyanott tart, ahol akkor, 15 évvel ezel?tt.

- Szerinted az éneklés és a zeneszerzés szervesen összetartozik, vagy aki nem tud énekelni, az ne is írjon zenét?

- Nyilván jó, ha egy zeneszerz? legalább valamennyire el tudja vinnyogni, mit is akar hallani az énekest?l. Nekem eddig szerencsém volt ezen a téren. Vegyük akár Kovacsics Imit a Karcolatból, Durgonics Tomit az Invázióból (szintipopos csapat, amelynek kés?bb Démosz-Kabinet lett a neve), Gulyás-Szabó Lacit a Szkítiából, Gellér Tomit vagy Szaszkót az Avatarból, Kissw Barnát a Nemadomfel-b?l, stb., mindenkinek volt minimum annyi énekhangja, hogy legalább meg tudta mutatni a saját ötleteit, ha épp nem másod-énekesként m?ködtek az adott zenekarban. Persze, van ellenpélda is, ilyen volt például az Oligarchia. Ez egy, a metalon belül besorolhatatlan zenekar, fülbe mászó dallamokkal, trashes, és néhol progresszív riffekkel. Ott én írtam meg a zenei alapokra az énekdallamot, és a basszer, Ge?cze Olivér által megírt szöveget én illesztettem rá a zenére. Ugyanilyen példa Kenyó Gabi, a Nyugtalan zenekar gitárosa. Énekelni saját bevallása szerint ? se tud, nem is hallottam a két év alatt, de ha megnézed a Nyugtalan lemezborítóját, a dalok 85%ánál ott szerepel a neve zeneszerz?ként.

- Ha már zeneszerzés: mit gondolsz a mai magyar színtérr?l igényesség, szakmaiság terén? Sajnos sok a kókler, illetve én azt hiányolom, hogy a szöveg nem, vagy csak nagyon kevéssé kapcsolódik a dalhoz. Sok zenekar egyszer?en nem tud szöveget írni, mert a végeredmény üres és semmitmondó, így a dal sem tesz rám mélyebb benyomást, még ha a zene – tegyük fel – jó is.

- Hát, el?fordul az ilyesmi. Hallottam már olyan tézist, hogy a szöveg nem számít, csak az, hogy jó legyen a dallam, meg a gitár-riffek. Nos, ez egy tipikus zenész-betegség, mert a közönség els? sorban a szövegekre figyel! Lehetsz bármilyen virtuóz a hangszereden, egy átlag néz? mindig az énekest fogja figyelni! De sajnos el?fordul ennek a fordítottja is. Volt már olyan lemez, amit pont azért vettem meg, mert az adott banda el?z? albumai annyira egységesek voltak, hogy úgy éreztem, tanulni lehet t?lük. Az új album azonban csalódás volt. Remek szövegek, de sajnos a zene nem igazán tudott megfogni. Nem éreztem benne azt az ízt, amit az el?z? albumokon. Olyan volt, mint amikor f?zöl egy levest, és kifelejted bel?le a f?szereket. Zeneszerzés terén? Megpróbálom finoman fogalmazni, bár valószín?leg egy jó pár zenész kolléga meg akar majd kövezni. Sajnos a rock/metal m?faj, és ezek alfajai annyira elnyomottá váltak, hogy szinte már csak a zenészek járnak egymás koncertjeire. Ez vezetett oda, hogy a legtöbb rockzenész ma már nem a közönségnek, hanem a szakmának akar zenélni/megfelelni. Én személy szerint rosszul vagyok attól, amikor valaki lehoz egy jó kis fülbe mászó ötletet, és a többiek átmennek trollkodásba, és lehúzzák a nótát, mondván, „ezt már 85-ben megírta az X, vagy az Y zenekar, vagy hogy „sablonos, klisés a dal”.

Koncepcióvá vált, hogy ritmikailag bele kell tenni valami bonyolítást, vagy öncélúan túl-technikázott szólót/riffet, hogy az adott zenekar megfeleljen a szakma „elvárásának”. Eljutottunk oda, hogy mindenki John Petruccinak, Malmsteennek, stb. képzeli magát. Ha valaki ízesen játszik a gitáron, már nem számít értéknek. Hallottam egyik kortárs zenész kollégámtól, ahogy fikázza a régieket, Bencsik, Radics, Závodi, Gallai Peti, stb. Holott ha ezek az arcok nem tették volna le az asztalra azt, amit letettek, nem lenne honnan tovább fejl?dni. Nyilván a zene is fejl?dik, mozog, ahogy az egész világ. Fanka Delinek mondták egyszer, hogy már nem olyanok a dalai, mint régen. ? erre annyit válaszolt, hogy elég ciki is lenne, ha még mindig ott tartana, mint 10 évvel ezel?tt. Viszont az el?döket tisztelni kell, és amit meg lehet t?lük tanulni, azt tanuljuk meg. Billenty?sként egy kihalóban lév? állatfajtának tartom magam. Én inkább a klasszikus, Hammondos/Moogos, dallamos rockot/metalt –és ezek alfajait- szeretem. A mai rockzenekarok többségében azonban a billenty?t mell?zik. Valahogy a techno megjelenésével a rockerek kiöntötték a fürd?vízzel együtt a gyereket is. Mintha a szintetizátor tehetne arról, hogy milyen zenét játszanak rajta. Ez olyan, mintha egy állásinterjú el?tt éjszaka a kicsit hosszúra n?tt körmöddel megkarcolnád az arcodat, és amikor meglátod a karcolást, levágnád a fészerben lév? baltával a kisujjadat, amin az a hosszú köröm van. Sok rockert?l hallottam, hogy a billenty?s nem is zenész, csak a gitár számít, mert a szinti csak magától játszik. Nos, ez igencsak ostoba felfogás! Sajnos a billenty?s kollégák közül sokan vannak, akik megveszik a legdrágább hangszereket, és koncerten a legótvarabb hangszíneket használják, mert lusták ahhoz, hogy kitapasztalják a saját szintijüket. Volt már olyan szintis kolléga, aki t?lem, a vakegért?l kért tanácsot, hogy ehhez- és ehhez a zenéhez milyen szintit vegyen, milyen hangszínt érdemes használni. Én, ha megveszek egy szintit, addig buzerálom, amíg rá nem jövök a m?ködésére, meg nem fejtem. Sajnos a hangszínekbe menüvel nem tudok belenyúlni, mert ahhoz látni kell, általában a gyári minták közül választom ki azt a 9-10 hangzást, amit aztán kés?bb a koncerteken/lemezeken használok. Régi módi billenty?s vagyok, nem szeretem a midit. Persze, nyilván ez azért van, mert jobbára ehhez is látni kell, bár van egy-két vak kolléga, aki jól tud egy-két zeneszerkeszt? programot használni, de sajna ezek többnyire akadálymentesítése nem fejl?dik olyan ütemben, ahogy szükség lenne rá.

A legtöbb zenekar nagyrészt két gitárból, egy b?g?b?l, egy dobból, meg egy énekb?l áll, és tucat-minimalista metalt, vagy rockot játszik. Nyilván ez is jobb, mint a tuc-tuc, de egy id? után a dzsidzsidzsi-b?l is sok, ha egész este ezt kell hallgatni, és sajnos kevés a jó énekes.

Megemlíteném, hogy a Szkítia gitárosától, aki alapító- és szerz?társam is rengeteg Szkítia-nótát illet?en, rengeteget tanultam. Igazából t?le sajátítottam el a hangszerelés legtöbb csínját-bínját, amit azóta is használok. Rajta kívül még egy pár név, akiket nagyra tartok a mai palettáról, mint zeneszerz?t: Vörösmarty imre, a Vazul vére zeneszerz?je. Leczó Szilveszter, az Ismer?s Arcok billenty?se. Koltay Gerg?, a Kormoránból, Jeney Szilveszter, Nagy Zsolt „Liszi” a ZBB-b?l, és Pad Ricsit se felejtsük ki, aki a Szkítia egyik legszebb dalának, a „Lágy-csönd? szavakkal …”-nak és az „Azt éreztem, nagy szél támadt …” cím? dalnak a zenéjét írta.

- Koncertek terén hogy álltok? Hívnak, vagy úgy kell kilincselni a lehet?ségekért?

- Általában hívnak minket, nem kell kilincselni. De az igazság az, hogy elég nehéz kenyér a zenész-élet. Sajnos az átkosban elterjedt az a néz?pont, hogy a zenélés egy úgynevezett „úri huncutság”, egyfajta kis hobbi, amit a „hülye gyerek lelkület? feln?ttek” unalom?zésb?l csinálnak. Ezért sajnos a klubok –tisztelet a kivételnek- nem nagyon szeretnek fizetni.

A benzin, a dobver?, a gitárhúrok, az er?sít?k, a szintik, az állványok, hangszerek, és egyéb kellékek, effektek, pedálok, mikrofonok, kever?k, végfokok, kábelek nekünk ugyanúgy pénzbe kerülnek, nem mondhatjuk a hangszerboltban, vagy egy-egy javíttatásnál, hogy majd ha kapunk pénzt, mert lesz koncert, elszámolunk. Zenészek, zenekarok, koncertszervez?k, klub-tulajok nagy ívben tojnak egymás fejére, holott össze kéne dolgozni. Volt egy id?szak, amikor Komlóra jártam le billenty?zni a Cs.I.T nev? zenekarba. Fantasztikus hangú énekese volt a zenekarnak, aki ha nem ide születik, szerintem világhír?. Az egyik legjobb torkú hard-rockénekes, akivel valaha is együtt dolgoztam. Volt pl. egy szekszárdi fellépésünk, ahol 3 ember volt. A buli belép?s volt –természetesen-, a hely tulaja cseszte az általunk kinyomtatott plakátokat kirakni, tehát nem tett semmit azért, hogy a saját csehóját megtöltse. A hely a zenekaroktól várja, hogy hozzák a közönséget. A zenekar pedig hiába tesz meg minden t?le telhet?t, sokszor nem hogy nem fizetik meg, mondván: „más ingyen jön, van még 500 másik zenekar, aki szívesen jönne ide”, de még egy italra se hívják meg a zenészeket. Nem egyszer, nem kétszer futottam bele abba a problémába, hogy a bels? helységben játszott a zenekar, míg a küls? helységben háromszoros hanger?n szólt az Iron Maiden a zenegépb?l. Egyik hangosító/stúdiós barátom, Miks Csabi mesélte, hogy egy helyre hívták hangosítani, és amikor rákérdezett az árra, gyakorlatilag megsért?dött a tulaj. Közölte, hogy ez a baj ezzel az országgal, … senki nem mer kockázatot vállalni, se a zenészek, se a hangosítók, mind pénzéhes népm?vészeti cserépedény. Csabi erre megkérdezte a pofát:

- „Miért? Áruld már el, te milyen kockázatot vállalsz? Kinyitni így is, úgy is kinyitnál, nem?! Az áramszolgáltatásnak így is, úgy is mennie kell, mert a h?t?nek is m?ködnie kell, hacsak nem húgy-meleg sörrel akarod itatni a népet.”

- Ett?l a hozzáállástól megmondom ?szintén a hajam égnek áll. Elfelejtették az emberek, hogy ez is egy szolgáltatás. Felteszem a kérdést, vajon mit szólna a fodrász, ha közölné vele a kuncsaft, hogy nem tud fizetni, mert nincs elég ember, viszont örüljön, hogy lehet?séget kap arra, hogy hajat vághasson? Mit szólna az éttermes, ha azt mondaná a vendég, örüljön, hogy lehet?séget kap arra, hogy kiszolgálhasson?! Mit szólna a taxis, ha azt mondaná neki az utas, örüljön neki, hogy elhurcolhatja a város másik végébe? És az orvos? Ha azt mondaná a beteg: örüljön, hogy meggyógyíthat? Vagy akár a massz?r? Mit szólna a prosti, ha a kuncsaft nem fizetne?

Ha mással nem, a zenészekkel milyen alapon lehet ezt megcsinálni? mi miért vagyunk kevesebbek? A mi szolgáltatásunk mit?l ér kevesebbet, mint bármi más? A zene elvileg egy közérzetjavító szolgáltatás, ha nem tévedek. A különböz? rockklubok tulajai mégis úgy tesznek, mintha szívességet tennének, hogy megengedik egy egy zenekarnak, hogy nála játsszon.

Feltéve, ha hoz embert, ergo lehozza a saját haverjait.

Egy dolgot felejtenek el: egy zenész/zenekar azért szeretne koncertezni, hogy minél TÖBB emberrel megismertesse a saját zenéjét. Ha a saját haverjainknak akarnánk zenélni, csinálnánk egy berúgással egybekötött nyilvános próbát.

Kérdem én, mikor fog ez változni? Addig nem, amíg vannak olyan bandák, akik elmennek ingyen is, csak játszhassanak. Az ember alapvet?en úgy van kitalálva, hogy ösztönösen a legkisebb ellenállás felé mozdul. Nos, a klubok tulajai is így vannak ezzel. Ha fizetni kell valakinek, valszeg nem fogják hívni az illet? zenekar, ha van egy másik, aki ingyen is eljön. Hiába kutyaüt?, de legalább ingyen van. Elfelejtették a hierarchiát. A zenész/zenekar és ?, aki a helyet adja, 50-50%ban felel?sek azért, hogy a szolgáltatással minden rendben menjen. A cél pedig az, hogy a közönség jól érezze magát! Ezt pedig nem lehet kutyaüt?kkel, hiába vannak ingyen!

De hogy ne érezzék a klubtulajok, hogy csak róluk szedem le a keresztvizet, sajnos a tisztelt nagyérdem? is egyre inkább ellustult. Nem mondom, tényleg kevés a fizu, és sajnos drága a sör némelyik helyen. Lukács Peta már írt err?l a jelenségr?l, hogy hiába ingyenesek a bulik, nem nagyon járnak az emberek koncertre, inkább a Youtube-on nézegetik a kényelmes fotelb?l a kedvenc bandáikat. (Ebb?l származik az úgynevezett „fotel-rocker” elnevezés.) Ha mégis eljönnének, nem egy, nem két alkalommal megjelennek a rocker-hiénák, és kérdezik: „Ricsoszom! Nem vinnél be?” Nyilván egy-egy alkalommal beviszek valakit, aki pl. vidékr?l jött fel csak miattam, vagy rendszeres koncertlátogató, úgynevezett törzsrajongó, és pl. épp szülinapja van, de rendszert nem csinálnék bel?le. A klubosoktól hogy várhatjuk, hogy szolgáltatóként kezeljenek minket, ha a saját közönségünk nem hajlandó azt az egy korsó sör árát odaadni? Pedig állítólag ? hogy szeret minket, micsoda Tesók vagyunk, és mennyire imádja a zenénket!

Hogy várhatjuk el, ha zenekarok nincsenek egymásra tekintettel? Elmennek ingyen játszani, mondván: nekik igazából mindegy. Nem látják át a problémát, ez f?leg a fiatalokra, vagy a kevés koncerttapasztalattal rendelkez? kollégákra jellemz?.   Valahogy elveszett a zene becsülete. És ebben –ahogy már írtam- a liberalizmusnak és a médiának elég nagy szerepe van. Gombamód szaporodnak a tehetségkutatók, akik folyamatosan tenyésztik az újabb és újabb sztárocskákat. Nem állítom, hogy mindegyik tehetségtelen, mert ez így hazugság lenne, azt viszont igen, hogy sokan rocker-mivoltuk miatt nem kerülhetnek a képerny?kre. 2011-ben a f?nököm unszolására magam is jelentkeztem a szex… akarom mondani X-faktorba. Meg is bántam, mint a kutya, aki hetet kölykedzett. Kérték, hogy acapella énekeljek valamit. Én egy klasszikus magyar rock-nótát, a „Zöld, a bíbor, és a fekete” cím? dalt énekeltem. Nos, a dönt? bírák közt egy zeneért? se volt. Nagyjából 20- és 25 közötti kommunikáció-szakos kis hosztesz csajok, akiknek a zenér?l fogalmuk sincs. A következ? választ kaptam: „Figyi! Ez a rock itt nagyon ciki, és ultra gáz! Tudsz valamit még ezen a szaron kívül?!” Énekeltem hát nekik egy Ákos-nótát, természetesen nem kerültem be. Visszatérnék az el?z? kérdésedben kifejtettekhez egy gondolat erejéig, ez nekem a vessz?paripám, és ahol csak lehet, leírom:

A liberalizmus ne állítsa magáról, hogy mindent tolerál és elfogad, mert nem igaz! Azért, mert mi nem nyüszítünk nyakra-f?re, hogy kirekesztenek minket, sajnos magyar honban van magyar-kérdés, és rocker-kérdés. És ezt merem vállalni bárki el?tt!!

- Mib?l merítesz ihletet, ha mondjuk egy megadott témában kell dalt írnod egy énekesnek?

- A dalszerz? nem más, mint egy csatorna. Úgy is mondhatnám, hogy médium, aki üzeneteket közvetít, dal formájában. Kb. egy évvel ezel?tt kaptam egy felkérést egy f?iskolás lánytól, akinek megtetszett a zenei világom. A szakdolgozata témája a családban elkövetett szexuális er?szak volt, és ehhez a diplomamunkához szeretett volna egy videóklipet készíteni. Engem kért meg, hogy írjak egy dalt ebben a témában. Megadott egy alaptörténetet, amire ráhangolódtam, nagyjából fél óra múlva kész volt a szöveg. A zene már nehezebb dió volt, KB. fél év múlva készült el, szerencsére nem kellett sietnem a dallal. Április 3-ára lettünk kész a dallal. A felvételt a már említett Miks Csabi hangmérnök-barátomnál készítettem, ha csak tehetem, mindig vele dolgozom. Az interjú elején kérdezted, volt-e más m?fajban felkérésem. Nos, ez a dal inkább szintipop-os hangszerelés? volt. Legutóbbi ilyen, felkéréses melóm KB egy hónapja volt. A Nemadomfel-nek van egy kórusa, ahol van egy mozgássérült lány, Ivanova Daniela, m?vésznevén Lena, aki a Kimittube nev? tehetségkutatón elindult, és egész a dönt?ig szárnyalt. Azt a feladatot kapta, hogy készíteni kell egy dalt, egy videóklipet, erre KB 3-4 nap volt. Én a felkérést szerda reggel kaptam, és szombat éjfélig fel kellett tölteni a dalt a Kimittube honlapjára. Volt valami dalszöveg-féle, amit mankónak kellett használni mondanivaló tekintetében. Ebb?l aztán megszületett a Tékozló angyal cím? dal. Reggel megkaptam a felkérést, délután fél 3-kor már Lenánál voltam, és tanítottam be neki a dalt. A jó dalszerz?nek kell? empátiával kell rendelkeznie, ugyanúgy, mint a jó színésznek. Ahhoz, hogy meg tudj írni egy dalt, ami nem a te hangszerelés-világod, bele kell bújnod a másik b?rébe, rá kell hangolódnod. Lena például direkt azt kérte, hogy ha lehet, ne legyen túl rockos a dal. Csináltam hát egy szimfonikus hangszerelést, amit sokan dicsérnek azóta is. Röviden: Ráhangolódás, empátia, és szaktudás. Anélkül nem megy. A szöveg megírásához fontos, hogy muszáj jól bánnod a szavakkal, nem árt, ha az ember minél többet olvas, f?leg verseket, regényeket, stb. A m?veletlen ember soha nem fog tudni igényes dalszöveget alkotni, hiába vannak jó gondolatai, meglátásai.

- Mi az, amit még szeretnél elérni? Cél, álom, bármi. Így a végén szeretnél még mondani valamit?

- A Vazul Vére kapcsán sikerült belekóstolnom egy rockopera-társulat életébe/világába. Ez mindig is közel állt hozzám, az említett Cs.I.T. énekessel, Papp „Füles” Attilával és néhány barátommal az elmúlt két évben csináltunk egy „Szent István király nyomában” cím? rendezvényt, ami az István a királyra épült. Torda szerepét én játszottam. Szeretnék még rockoperában játszani, és talán írni is egyet-kett?t. Van is ötletem, a Dózsa-féle 1514-es felkelést, és az utána történt eseményeket szeretném egy kissé spirituális megközelítésben megírni. Ezen kívül szívb?l remélem, hogy ezzel az interjúval sikerült néhány fejben elvetni egy-két magot, és változni fog a helyzet!

- Köszönöm szépen, hogy id?t szakítottál rám!

- Én köszönöm a lehet?séget, máskor is állok rendelkezésetekre.

Írta: Kárhozottak Királyn?je, 2015. október 30.