Hacktivist - Outside the Box

Murphy - 2016. augusztus 01. hétfő, 07:00    

Hacktivist - Outside the BoxAmikor négy évvel ezelőtt ennek az angol csapatnak kijött a bemutatkozó EP-je, igazán ígéretesnek tűnt djent-rap keverékkel pulzáló muzsikájuk, így aztán tűkön ülve vártam a folytatást!

Reklám:

Négy évnek kellett eltelnie, hogy ez a 2011-ben alakult, öt fős brit rap-metál zenekar végre újra stúdióba vonuljon, és elkészítse a self-titled kislemez folytatását. Aki esetleg nem vágná, miről van szó, annak elmondom, hogy zenéjükbe a nu-metál és hardcore zúzások keverednek a djent, fejletépős, groove-centrikus riffelésével, amire a ritmikus és pattogós szövegelés teszi a fel a pontot. Szóval valami hasonlóra számítottam az új lemez kapcsán.

Egy kétperces intrót (Our Time) követően szembe találjuk magukat a Hacktivist erősségének számító recepttel, vagyis a Hate hipnotikus zenei háttere, és a nyers gitárzúzdák mellett szinte süt az energiától duzzadó szöveg(oda)mondogatás. Ez a vonulat a Deceive And Defy-ban ugyan folytatódik, majd pedig a Taken-ben, ahol is Rou (Enter Shikari) segít nekik be egy dallamos refrén keretében.

Ezután a lemez megakad egy pillanatra (The Storm), majd a No Way Back-ben újra útjára indítják a jellegzetesen lehangolt, groove-központú zúzásukat, viszont valami számomra megmagyarázhatatlan módon dallamosan kezdenek el énekelni. Ami egyáltalán nem passzol bele, és ráadásul még csak jól sem csinálják. Aztán a False Idols-ban megint elkapják a gyeplőt, és vagány rapcsata kezdődik durva djentes alapokra – viszont sajnos újra a képbe rondít a dallamos refrén.

A Rotten c. tétel egy olyan szerzemény, amivel megint nem tudok mit kezdeni. Ha önmagában nézzük, ez egy ütős alapokra helyezett, klassz rap-track, de így az album két zúzása között helyet kapva elég jellegtelennek tűnik. Aztán következik az Elevate egy jó adag szövegeléssel és zúzással, majd újabb időhúzás gyanánt az Outside The Box – teljesen felesleges. A Buszy személyében az egyik legslágeresebb és legjobban összerakott dalt kapjuk meg, tisztára fülbemászó refrénnel, majd pedig a The Storm második része zárja a negyven perces nagylemezt.

Összességében csalódott vagyok, mert arányaiban elég kevés olyan fogós nótát kapunk, mint a kislemezen anno, ellenben egy csomó töltelékkel tömték tele, aminek a fele nem több, mint pusztán kísérletezés.

Murphy



    Megosztás:
Címkék:
Szólj hozzá a cikkhez