Max & Iggor Cavalera Return to Roots @ Barba Negra, 2016.11.21.
Hihetetlen, hogy az Úr 2016 évében újra részesei lehettünk a csodának, amikor is Max és Iggor kibékülve, együtt játszották el a húszéves mesterművüket!
Úgy döntöttem, hogy most egy kicsit formabontó leszek, és több személyiségre fogok szakadni, hogy ily módon alaposabban, több, különféle aspektusból nézve is meg tudjam osztani a koncerttel kapcsolatos gondolataimat. Tehát, kezdjük az elejétől.
A KONCERTLÁTOGATÓ
Azt mondták, hogy érdemes mielőbb érkezni, nehogy valamiről is lemaradjunk az ’összetett beléptetési procedúra’ során. Kis csapatunk már a hétre hirdetett kapunyitáskor az udvaron toporgott, de a rendkívül komplex külső kapus beléptetés nem tartott tovább, mint amikor megkötöd a cipőfűződ, amikor az épületbe értünk, ott meg szinte semmi nem volt.
Pár fröccs elfogyott, közben szállingóztak a népek, majd úgy nyolc felé kezdett játszani a hamarosan új lemezzel jelentkező pesti The Southern Oracle. Igazából nem tudom őket hova tenni stílusügyileg, mert annyi minden hatásvadász és menő dolgot gyúrtak össze, csak annyit mondhatok, hogy alig húszperces kis zajongásuk rohadtul nem jött be.
Utána újabb ízletes fröccsök következtek, majd kiváltottam a Max Cavalera önéletrajzi könyvét Dudich Ákos & Pityesz standjánál (ezúton is hatalmas riszpekt nektek, srácok!!), majd kezdett a szekszárdi Don Gatto. Chaisaw hardcore névre keresztelt zenéjüket sokan megbólogatták, ugrálták, sőt egyesek már ekkor erőteljesen kivetkőztek magukból – többek között egy pink melltartós lány, valahol az első sorokba pogózva. Ez sem tartott túl sokáig, vagy húsz percig nyomhatta a kvartett. Nem rossz zene, de mondjuk egy Sepu elé én annyi mást tudtam volna elképzelni, leginkább mondjuk valami Cadaveres-féle dolgot.
A MEGA-RAJONGÓ
Több mint fél órás színpad-rendezés következett, ekkora már javában tombolt a heringparti. Aztán nem sokkal tíz óra előtt szétnyílt a függöny, és a Roots lemez némiképpen módosított képe biztosított róla, hogy most 1996-ba fogunk ugrani, amikor is kiadták máig ÖRÖK KEDVENC LEMEZemet. Megszólalt a ROOTS BLOOD ROOTS, és a népek agyát ellepte a vörös köd; megindult a véget nem érő cséplés, ugrálás, fejrázás, kántálás!
Nem árultak zsákmacskát, hiszen már jóval koncert előtt tudni lehetett, hogy egy-az-egyben végig fogják tolni az egész lemezt, ami barátok közt is van egy óra. Alig ment le a himnikus Véres Gyökerek, sorra következtek az olyan legendássá vált, pincemélyre hangolt törzsi groove-thrash opuszok, mint a Max berimbau-jával berobbanó Attitude, az alattomos Cut-Throat, az össznépi kántálást előidéző Ratamahatta, a Breed Apart, a hatalmas pogót előrevetítő Spit és társaik. Setlist végére érve persze esélytelennek tűnt a ráadás nélküli búcsú, így előkerült a Celtic Frost Procreation of the Wicked-je, illetve az örökzöld Ace of Spades - amit Max sugárzó boldogsággal az arcán énekelt végig -, viszont a Roots újból terítékre került, felgyorsított, hardcore-verzióját sajnos nem igazán tudtam értelmezni.
Hihetetlen, hogy egészen 2016-ig kellett várni, hogy részesei lehessünk egy húszéves mestermű feltámasztásának, ha úgy tetszik, mert legyen bármi, a ROOTS a mai napig hibátlanul működik! És a már-már retro-feeling, hogy a Cavalera-bratyók kibékültek, és újra együtt zenélnek – igaz Andreas Kisser és Paulo nélkül -, de mégis ez lenne a mai SEPULTURA!
A ZENEKRITIKUS
Krónikus koncert-, és fesztiválfreak lévén az utóbbi időben elég sok helyen megfordultam, és ilyen vagy olyan formában (Cavalera Conspiracy, Soulfly), de volt szerencsém az egykori, harmadik világból felküzdött Sepultura metálistenségének, bizonyos Massimiliano Antonio Cavalera jelenlegi állapotát – leginkább látványos hanyatlását - megfigyelni. Legutóbb például a cseh Brutal Assault fesztiválon adott olyan vállalhatatlanul csapnivaló koncertet, amire leginkább egy pénzügyi megfontolásból elkövetett családi hakniként tudok emlékezni. Akit érdekel, az ITT elolvashatja miről beszélek
Szóval ott tartottam, hogy szegény Max Cavelera árnyéka önmagának. Képzeljünk el egy pocakos, öregesen totyogó, igénytelen rasztás loboncos, őszülő szakállú fazont, aki előre megtervezett összeállítású zenekaros cuccaiba próbál tömegeket hergelni úgy, hogy gyakorlatilag már évek óta mindenki tudja, hogy a színpadon nincs bedugva a gitárja – egyedüliként Marc Rizzo játszik, ezt a szólók alatt lehet igencsak kihallani -, de manapság már hangja is teljesen elment. Cavalera Conspiracy vagy Soulfly korongokon lehet játszani az ének-sávokkal, de koncerten aligha. Szerencséjére a közönség soraiban található elvakult rajongók tömege elénekli és helyenként hörgi helyette a dalokat - de ez így akkor is gáz!
Kövezzetek meg, de én úgy gondolom, hogy Max már kb. 5-6 éve elérte azt a kort, amikor egykori képességei hiányában illene tisztességgel és becsülettel nyugdíjba vonulni, vagy legalábbis megpihenni. Ezt viszont sajnos felesége (és egyben managere) Gloria nem engedi, és ezért van az például, hogy mindenféle nevetséges felállásban, többek között családtagokkal hakniztatja urát vagy éppen botrányos összegekért enged csak fényképet vagy autogrammot osztani. Jelen esetben 15.000 HUF volt egy aláírás, no komment.
Tehát ha egy produkcióként tekintünk erre, akkor ez egy kissé szánalmas. Maga a zene-szekció ugyan tökéletesen működik; hiszen Marc Rizzo gitárfenomén (aki esetleg még nem ismeri a szólólemezeit, érdemes meghallgatni a srácot!!) egymaga elviszi a hátán, persze ehhez kell Igor tesó durr-bele dobolása és Johny Chow pontos basszusjátéka. De mit sem ér az egész, hogy a ROOTS központi figurája gyakorlatilag csak látványával (vagy még azzal sem) tudja emelni a produkció színvonalát, miközben ő lenne ugye a központi elem.
A FILOZÓFUS
Összességében azt kaptam, amire vártam. Egy zeneileg oldaláról igencsak odabaszós, profi produkció, Max harmatgyenge közreműködésével, amit igazából a legendás SEPULTURA iránti rajongás szépít, de ha egy másik szemszögből nézzük, elég kommersz keretek és keverés mellett ugyan, de végre tényleg élőben hallhattuk a ROOTS-ot!!
Murphy
