III. Stagediving Fesztivál

Alig két hete látogattam el elsõ ízben a Kultiba, ez alkalommal ismét oda vezetett utam. A fesztivállal egy idõben egy másik szórakozóhelyen a Wisdom szólt, ennek kapcsán futottam össze egyik régi, Rockmaraton-os spanommal. Egy jó ideig a Kultiplex-park-italbolt mágikusnak nem mondható, de mindenképpen rafinált háromszögét élveztük, aztán irány befele…

Elsõként az Angelus nevû csajszibanda lépett a porondra. Egyszer régen még a szépreményû Torock udvarán találkoztam velük az akárhányadik Full Moon Fesztiválon; még kvartett felállásban, üvöltõs beütésû csapattal. Kollégáktól hallottam, hogy egy krónikus mûfaj-váltás következtében durván hácésre fogták a témát. Nem kell szakértõi szem, mint mondták, hogy megállapítsuk: nem sikerült valami jól. Igazolást keresve a mûsoruk (talán?) pörgõsebbik felénél benéztem, de tényleg szarul szóltak.

Mikor az Avril Lavigne-ra hasonlító pehelykönnyû szöszke bemondta, hogy „The roof, the roof, the roof is on fire, we don’t need to water, let the motherfucker burn…”, sejtettem mi következik. Természetesen Coal Chamber Sway. Sejteni lehetett, hogy semmi esetre sem állt jól ez a dalszerep a csajnak. Fõleg nem egy brutál Dez Fafara-t énekelni… Jah, és a banda, hogy ki ne hagyjam: három aranyos csaj alkotja (talán magyar Kittie készül?) egy nagydarab kan mellett. Ez utóbbi valami eszetlenül röhejesen nézett ki, két copfba kötött hajzatával a bõröket püfölve.

Osztrákiából látogatott el a Bloodfeast. Elsõ ránézésre sisakmetálnak gondoltam volna, mert mindenkin ilyen láncos vackok, bõrök, hótaposószerû bakancsok, az énekesen meg egy hosszú, akármilyen anyagból készült fekete szoknya, meg hozzá festett arc, miegymás. Aztán számról-számra kibontakozott, hogy death/black mûfaj van az ínyükre, abból is ügyesen egyedi fajta. Tetszett, ahogy énekes a hangját használta, van ott még, ahonnét ez jött.  A számok közti szünetekben egészen emberbarátivá változott a tag, pedig alapvetõen horrorisztikusnak hatott. Szegény dobosuk meg, akárhogy is vizet próbált kérni a színpadra, majdhogynem szomjan pusztult…

Míg a szünetben ismerõsökkel diskuráltunk az utcafronton, Replikáék pakoltak be. Közben elõbukkant az Ektomorf-os Farkas Zotya is, így biztosak voltunk, hogy az Elíxir-ben vendégvokalistaként láthatjuk viszont. (Ebben sajnos tévedtünk.)

Csató Peti és csapata nem lacafacázott, nyomta a jól megérdemelt trash-arzenált. Falat (kinézetre a magyar Kerry King, haha!) piros basszerjának hangja néha most is a fülembe cseng; brummogott, mint a rosebb! Míg Gergõ a nagy püfölés közben kiszakadt pergõjét pótolta, Csató Peti buzdította a közönséget iszonyatos zúzásra. A Replika ismételten egy színvonalas mûsort nyújtott (amiket ismertem: A lélek útja, Félj, Tépd szét, Mindent akarok, Az igazi kép), de ehhez már gondolom hozzászokhattunk. Búcsúzóul csak annyit mondtak: január 19-én, A38-on találkozunk. Úgy legyen…

Most intró nélkül, az Atrophy Of a Mind-dal indult a Cadaveres bulija – iszonyatos energiák (és félig teli mûanyagpoharak tömkelege) szabadultak el. A lemezbemutató turnéjuk, Székesfehérvár utáni második állomás ez volt, így ide is természetesen elkísérte õket a fehérvári kemény mag; a rasztakoncentráció fõleg a középsõ régiókban öltött jelentõs méreteket. Soulfly óta nem volt részem ennyi copf-csapkodásban, haha. Elixir (Farkas Zotya nélkül), Seventh Heaven, Drop of Humaneness, a vaskos Blood-Stained hangzottak el, régi korszakból a What We Want, Last Warning és a hajótörött himnusz (Castaway), végül zárásként a címadó energiabomba, a Soul of a New Breed.

Fehérvárhoz képest változott a sorrend. Ezúttal a Watch My Dying lett a fõ-fõbanda, teltházasan, ahogy kell. Csak vérre menõ csatározásban sikerült valamennyire elõrejutnom; a nyaktörõ mutatványokban gazdag, stagediving-be átnyúló pogót nem is említem. Régiek, újak vegyesen; engem még mindig a Fényérzékeny ragadott meg legjobban, bár nem mintha a dalokból kilépõ érzelmek nem itatták volna át bõségesen a termet. Állati hangulat kerekedett. Egyszóval élveztük.

Végezetül a Wolverine Blues Brothers lépett színpadra, amolyan hajnali kis utórezgés-félét produkálva a két fõbanda után. Belehallgattam, de nem igazán tudok róla nyilatkozni. Ám a közönség nagy része már megfáradva hazafelé vette útját…