Green Day - Revolution Radio

Murphy - 2017. március 12. vasárnap, 09:54    

Green Day - Revolution RadioA kimondottan tömegeket célzó, fiatalosan lázadó pop-punk banda utolsó korongja, amellyel valamelyest szorosabb viszonyt ápoltam, az az American Idiot némi frissességet hozó koncepciója volt, de az utána következő (szerintem minden tekintetben túltolt) 21st Century Breakdown punk-operája már kicsit sem mozgatott meg.

Reklám:

Legutóbbi tripla kiadványuk  (Uno, Dos, Tré) pedig olyan szintű érdektelenséget hozott számomra, hogy azt nehéz leírni. Szerintem elég, ha csak annyit mondok, hogy ebből a spanyolcímű lemez-trióból maximum egy darab, viszonylag közepes színvonalú, hallgatható dalokkal teli anyagot lehetne összeszedni, de még így is sántít a dolog.

Szóval ennek tudatában ültem neki a Revolution Radio hallgatásának, amelyre újabb négy évet kellett várni. Elsőre nem tűnt annyira vészesnek, többszöri hallgatás után pedig még adott néhány grátisz emlékezetes momentumot. Viszont a Green Day receptje az idők folyamán mit sem változott: adjunk lázadó gondolatokból fogant dallamos pop-punkot a népnek, de épp csak annyira durvát, hogy a rádió azt még elbírja. Ha konkrétan a címre gondolok, meg kell hogy állapítsam: öniróniából telitalálat!

A Somewhere Now némileg felejthető negédessége után az ízig-vérig pop/rock lendületű Bang Bang rendesen felrázza az embert, aztán az energia áradása a címadó dalban sem marad abba, maximum kap egy könnyen megjegyezhető dallamot. Míg a középtempós Say Goodbye c. tételt is valami hasonló slágeresség jellemzi, addig a kissé elnyújtott Outlaws-on az érzelmesség uralkodik. Bouncing Off The Wall és a Still Breathing kettőse megint csak a kellemes, fotelből hallgatható slágerességre hajaz, de az utána következő nóták (Youngblood, Too Domb to Die, Troubled Time) már inkább csak a szokásosan átlagos kategóriába esnek, vagy még abba se. A majdnem hét perces Forever Now-t például egyáltalán nem értem, hogy miért kellett ennyire elhúzni, mert ettől csak fárasztó és erőtlenné válik. A lemezt az egyszál gitáros, ballada-hangulatú Ordinary World zárja, ami megint csak felejthetőre sikerült.

Összességében kicsit még kellemeset is csalódtam, legalábbis az Uno, Dos, Tré lemez-hármason nyújtott produkciójuk után. Igazából viszont bármennyire is úgy tűnik, hogy itt-ott megpróbálják feszegetni a határaikat - eddig még nem próbált, kevésbé műanyag-megoldásokat keresnek -, azért mégsem olyan bátrak, hogy átlépjenek egy kommerciális sikert biztosító határt. Úgy tűnik tehát, hogy az eddig jól bevált recepten most sem változtattak, csak éppen hogy meggyűrték a szélét.


Murphy



    Megosztás:
Címkék: Green Day
Szólj hozzá a cikkhez