SUM 41 - 13 Voices
Fiatalkoromba imádtam, de tényleg. A SUM 41 három baromi élvezhető anyagot tett le az asztalra: Half Hour of Power EP (2000), All Killer No Filler (2001), Does This Look Infected? (2002), de még az olykor az önismétlés hibájába tévedő Chuck (2004) sem volt rossz – és bevallom, ezeket még néha a manapság is előveszem, ha rám tör a nosztalgia.
Aztán kezdődtek a gondok, amikor az indiai származású gitáros, Dave Baksh gondolom a kifáradás okán, másfajta zenei élményeket keresve elhagyta a bandát – később egyébként a dobos is kiszállt, egy másik gitárost meg bevettek -, ők pedig megpróbálták ugyanazon az úton folytatni. De csak két erőltetett, alternatív (punk)rock címkével ellátott lemezre tellett - Underclass Hero (2007) és a Screaming Bloody Murder (2011) –, ami persze csak kétségbeesett próbálkozás volt a régi szép idők fényében. Teljesen érdektelen, unalmas és közhelyes.
Aztán 2015-ben Dave ismét visszatalált a bandához, és mivel kíváncsi lettem, hát adtam nekik egy esélyt, hátha változik valami - de azért legbelül elég szkeptikus maradtam. Lássuk, igazam lett-e?!
A kezdésként elsütött Murder Of Crows (You’re All Dead to Me) engem konkrétan annyira hidegen hagy, hogy az már fájdalmas. Az utána következő Goddamn I’m Dead Again felpörgetett tempójával már jócskán visszaidézi a zenekar energiától duzzadó, fiatalos és dinamikus punk/rockban eltöltött fénykorát – ebben mondjuk sokat segítenek a szólók, valamint a hangulatos csordavokálok.
Aztán mintha a fogamat húznák – jön a Breaking the Chain kesergése, Deryck rekedtes (de inkább hamiskás!) nyöszörgésével, amit még Dave gitárjai sem tudnak érdemben feldobni, hogy legalább élvezzek valamennyit a dal négy percéből.
A 13 Voices-t beharangozó Fake My Own Death (mókásan infantilis videójával) egyértelműen a lemez csúcspontjának minősül. Megfelelően bánik a dinamikus verze és a dallamos refrén arányaival, nem megy át túl érzelgőssé, de azért túlmutat az egysíkúságon is. Szóval pont korrekt.
Még talán a God Save Us All (Death to POP) című tételt tudnám kiemelni a sorból, mert abban még látok némileg élvezhető SUM-os potenciált, de a többi nóta komolyan mondom, úgy húz el mellettem, mintha ott se lett volna. Nem tudom, hogy pontosan mi tehető felelőssé – gyenge dalok, béna hangszer-használat vagy úgy az egész lemez anti-hangulata -, de olyan szinte érdektelenség fogott el a dalok hallgatása közben, hogy muszáj volt bele-belepörgetnem.
És akkor még nem is beszéltem arról, hogy minek az egész lemez végére másik két (alapból is élvezhetetlen) nóta (Breaking the Chain, illetve War) akusztikus változata?! Ettől nem lesz meghittebb vagy esetlegesen jobb egyik sem, csak bónusz időhúzó haszontalanság.
Nem változott semmi legutolsó album óta, és bár Dave zeneileg megpróbálta kicsit feltunningolni a dolgokat, sajnos kevés volt hozzá. Lehet, hogy ezt Deryck-ék élvezik, de mint hallgató mondom, teljesen unalmas és gyászos lett ez a produktum.
Murphy
