Cane Hill - Smile

Murphy - 2017. szeptember 25. hétfő, 07:00    

Cane Hill - SmileA külföldi rock-szaksajtóban egy újabb (lehetséges) műfajnév kezdett el terjedni, aminek jobb híján a nu-metálcore nevet adták. Gyakorlatilag arról van szó, hogy egyesek elkezdtek visszanyúlni a kétezres évek nu-korszakához, és az akkori bandák jellegzetességeit keverik össze a mostanság futó core-hullám kedvelt jegyeivel.

Reklám:

Úgy tűnik, ezen kialakulóban lévő stílus egyik üdvöskéje szeretne lenne ez a 2011-ben startoló new orleans-i csapat, mely nevét egy angol pszichiátriai intézettől kölcsönözte - csakhogy megfelelően frusztráló, és betegesen legyen a külső, ahogy az már a nu-metálnál szokás, haha! Egy 2015-ben kiadott ötszámos bemutatkozó kislemezt követően pedig elkészítették az első teljes anyagjukat, amely aztán kellemes csalódást váltott ki belőlem.

Merthogy egyáltalán nem eredeti módon, de mégis kiválóan sikerült összemixelniük a két, kétezres évekbeli banda – számomra is meghatározó, és hatalmas favorit KoRn, és SlipKnot –leghatásosabb fogásait, legemlékezetesebb momentumait. Bárhogy próbáltam őket utálni a lopkodásért, túlontúl jól sikerült a végeredmény - de egyben ez a produkció hátulütője is, vagyis képtelen a kölcsönzött fogásain túl valami ténylegesen egyedit előállítani.

Többek között ott a True Love Jonathan Davis-féle vokálja a maga elnyújtottságával, vagy a St. Veronica már-már kísértetiesen KoRn-ra emlékeztető bridge-jével, és emelkedett refrénjét hallva sem kell elgondolkoznunk, hol hallottunk már. De számtalan helyen felbukkan még gitár-prüttyögtetés vagy zárt szájjal elkövetett, idegbeteg szómorzsolás á lá Davis.

Instant zúzásaikban többször találkozhatunk a SlipKnot-ra jellemző megoldásokkal, ámbár az sem ritka, hogy az énekes Elijah Witt úgy másolja Corey Taylor orgánumát, mintha az élete múlna rajta! Ezenkívül, akad elektronikus szöszmötölés a háttérben - amolyan kötelezően nu-metálos recept szerint -, és néhány kósza dallamos rész is feltűnik, no meg egy totálisan felejthető (talán lazulásra szánt?) alternatív bólogatást (Strange Candy) a végén.

Persze, ha valaki alaposan végighallgatja a tíz számot, egyes részletekről még egy tucat nu-banda beugorhat, úgymint Mudvayne, Dope, Dry Kill Logic, Mushroomhead, Disturbed, Static-X stb. Maga a banda shock-rock stílusú kinézete és „betegnek” látszó attitűdjében pedig had ne mondjam, hogy kit akar másolni. De mégis mondom: Rob Zombie és Marilyn Mason a cél.

Szóval zeneileg egy profin összeszedett - pontosabban lopkodott - produkcióról beszélhetünk, amely bármennyire szórakoztató, manapság maximum egy közepes múltidézőként állja meg a helyét, de ha mondjuk tizenöt éve készült volna, szerintem tutira oda lettek volna érte népek!

Murphy



    Megosztás:
Címkék: Cane Hill
Szólj hozzá a cikkhez