Napalm Death @ Dürer kert, 2018.03.01.
Bárki bármit mond, egy ilyen több mint harmincéves grindcore-legendát látni mindig élményszámba megy. Még akkor is, ha a nevezett formáció fülkagylókat leromboló brutális hangversenye egy mínuszokkal teli, zimankós csütörtöki napra esik, amikor az ember leginkább ki se mozdulna este az otthonából.
Bár a Dürer aznap hétkor nyitotta kapuit, én sajnos - rendszergazdász tevékenységemnek köszönhetően - nem sokkal kilenc előtt értem csak a helyszíre. Így pedig sajnos lemaradtam a két honi előzenekarról, a d-beatben utazó, kiváló hardcore-punk acsarkodásokkal büntető Blackmail, illetve a (szerintem mindenki által ismert) kiskunhalasi Jack legénységének minden bizonnyal brutális és pusztító repertoárjáról.
A brit legenda a 2015-ös Apex Predator – Easy Meat kántálásos bevezető dallamaival nyitotta a bulit, hogy aztán olyan remekművek sorjázzanak, mint a Silence Is Deafening, When All Is Said and Done (személyes kedvenc!), Unchallange Hate vagy a Suffer the Children. Bár a sellist standard részét képezték az Apex-ről játszott nóták (pl. Smash a Single Digit, Stubborn Stains, How the Years Condemn (mekkora dal!!), Stunt Your Growth, Dear Slum Landlord), azért olyan általam kevésbé ismert tételeket is előszedtek, mint a Christening Of The Blind-ot az Utopia Banished lemezről, a Twist The Knife-ot a Fear, Emptiness, Despair-ről, vagy az Order of the Leech-es Continuing War On Spupidity-t. De a svéd hardcore-punk legenda, az Anti Cimex Victims of a Bomb Raid című nótáját is hallottuk, természetesen a Nazi Punks Fuck Off Dead Kennedys klassziker mellett, haha!
Személy szerint én mondjuk még el bírtam volna viselni egy-egy potenciális újdonságot a nemsokára (március végén) megjelenő, ritkaságokat és B-oldalas szerzeményeket tartalmazó gyűjteményes lemezről pl. Oh So Pseudo, de igazából megkaptam, amiért jöttem. Akárcsak a majdnem teltházas közönség, aki egy emberként szinte itta a dalok közötti szünetekben Barney Greenway politikai/társadalmi egyenlőtlenségeket feltáró és az igazságért folytatott harcát hirdető szavait. Egyébként pedig zseniális, hogy itt van ez az majdnem ötvenéves faszi, és úgy nyomja a színpadon, hogy beszarás! Minden egyes mozdulatában őszinte, és mint egy (néha szégyenlősen mosolygó) nagyra nőtt tomboló gyerek élvezi azt az alig több mint egy órát, amit a színpadon töltenek.
Bár a hosszabb szünetet beiktató Mitch Harris helyettesítő raszta gitáros, John Cooke (Corrupt Moral Altar, illetve Venomous Concept) játékban semmi kivetnivalót nem találtam, azért a koncert elején igencsak érződött a ritmusszekció túlzott előtérbe-keverése. De amúgy egy újabb fergeteges koncertnek lehettünk tanúi!
Murphy
