BRUTAL ASSAULT 2019 @ Jaromer, Josefov Erőd (2. NAP)

Murphy - 2019. augusztus 22. csütörtök, 12:54    

Négy évvel ezelőtt voltam utoljára ezen a Prágától másfél óra autóútra található kis városkában, ahol a világháborús Josefov erődöt minden évben megszállja a durvább metálért rajongó közönség! Most sem volt ez másképpen: idén 130 fellépővel, öt színpadon, négy teljes nap keresztült tombolhattunk a legextrémebb módozatokban!

Reklám:

(Megjegyzés: a mostanság mindenhonnan felénk áradó politikai korrektség jegyében úgy döntöttünk, hogy mi is beadjuk a derekunkat; vagyis minden tőlünk telhetőt megteszünk annak érdekében, hogy a külföldiül nem tudó Kedves Olvasóink se kerüljenek hátrányos helyzetbe, miközben teljes erődobással próbálják meg fejben átélni eme brutalitásban gazdag fesztivál beszámolójának élmény-cunamiját!)

2.NAP (AUGUSZTUS 8, CSÜTÖRTÖK)

Patakban való instant reggeli felfrissülés után nyakunkba vettük a várost egy jó reggeli reményében, illetve ha már a tegnapról sáros bakancsunk talpával Jaromer óvárosának utcaköveit koptattuk, beültünk egy-két sörre (és persze mobil-töltésre) a fesztivál látogatói között már szinte fogalommá vált YouTube-zenegéppel üzemelő vendéglátóipari egységbe.

Onnan csak kicsivel a hazánkat is nemrég megjárt Esőerdő Rothadás (JUNGLE ROT) bulija előtt távoztunk. Éppen csak delelt a nap, amikor ez amerikai kvartett belekezdett iszonyatosan vehemens szemét-halál fémjének nagybani csiholásába. Nem vegytiszta produkcióként éppúgy részesei lehettünk a szupervad és halálos cséplésnek, mint a szemét érzéketlen, brutális csattogásának, remek öblös torokhanggal és kiváló szólókkal adagolva. Koncert-teljesítményüket látva, azt hiszem egy újabb kedvencemre leltem.

A szemét műfajánál maradva, utána egyből következett az új-zélandi Idegen Fegyverzet (ALIEN WEAPONRY), melyben szemtelenül fiatal, kb. húszéves forma félmeztelen srácok próbálták nekünk bemutatni a maori-szemét névre keresztelt egzotikumot. Óceánia ide vagy oda, egy-két klipes slágerük kivételével nem túl jellegzetes (sőt tovább megyek: kiforratlan) dalokból álló repertoárjukból maximum a maori-nyelvű éneket lehetett érdekesnek, izgalmasnak vagy némiképpen formabontónak nevezni. Ezért aztán gondolkodás nélkül elraktam őket az Indokolatlanul Túlértékelt Feltörekvő Bandák mappába.

Szerencsére azonban lelkünk sötétebb részei hamar helyrerázódtak, hiszen brazil halál-gépezet KRISHIUN megállás nélkül ontotta magából a brutálisabbnál-brutálisabb technikás darabokat. Legújabb Scourge of the Enthroned című lemezük borítóját és még két másik démonikus szörnyedvényt ábrázoló színpadi díszletük előtt pusztították el az agyunk minden egyes életképes sejtjét a világ összes dühét és frusztrációját ránk szabadítva. Mindezt szinte egyhelybe betonozva, rezzenéstelen arccal, és különösebb megerőltetés nélkül. Bár akkor azért mi is meglepődtünk, amikor a leköszönés előtt tőlük szokatlanul jópofán odafért (ebben a régióban eléggé népszerű) „KÚÚÚRVÁÁ” szócska zárásnak, haha!

Ezután egy kissé másfajta vizekre vezetünk, ugyanis a svéd Blizzard-HackNSlash-Jéték Sving Zenekar (DIABLO SWING ORCHESTRA) hihetetlen lazasága, fesztelensége és egyben önfeledt kikapcsolódást okozó kollektív táncolhatósága még a legszőrösebb sátáni szíveket is meglágyította. Náluk gyakorlatilag az avantgárd és kísérleti metálkodás keveredik a fúziós jazz jegyeivel, és ebből egy igencsak érdekes, izgalmas és vidám kavalkád áll össze az örömzene jegyében, amit egyik cimborám találóan úgy jellemzett, hogy „PASO, csak metálban”.

Bár Péntek volt, de nem 13., hanem csak 9., a Kristály Tó (CRYSTAL LAKE) mégis durva gyilkosságokat követett el hallójárataink ellen, persze kizárólag jó értelemben. A bejáratnál kapott kísérőfüzetben szimpla metalmagként definiálják a japán csapatot, kezdetben talán ez is lehetett a helyzet, azonban a színpadi produkciója alapján nem ennyire egyértelmű a kategorizálás. Nagyrészt ugyanis inkább progresszív irányba mutató, főként vastagon szőtt halálmagos és néha djent-esebb elemek keverednek az üvöltéses hőbörgés helyett esetenként dallamos-éneklős és elektronikus részekkel. Színpadon művelt mozgásos tevékenységük pedig maga volt a megőrülés; betegek ezek a japánok!

Phil Rind klasszikus szemét-csapatát, a kilencvenes évek elején aktív, aztán az idei évben hirtelen visszatért Szent Birodalmát (SACRED REICH) már csak protokollból is illet megnézni. Semmiféle világmegváltás nem történik koncertjük alkalmával, aki viszont szereti az ezredforduló előtti régi-iskolás cséplést, az bírni fogja őket (is). Egy kellemes, kiadós bólogatásra érdemes B-oldalas szemét-acél, amely valahogy nem tudott magának akkora rajongótábort összegyűjteni, mint a többiek. Egynek azonban teljesen oké.

Bár tavaly novemberben már láttam őket a Dürerben, azért mégis ott motoszkált bennem a kíváncsiság, hogy egy fesztivál keretein belül mit is tud nyújtani a lengyel Lefejezettek (DECAPITATED) társasága. Halálos hatásokból táplálkozó barázda-orientált fémje kiváló fejrázó-alapanyagnak bizonyult, annak ellenére, hogy dalaik helyenként egy kissé már-már unalmasnak tűntek a „játsszunk mindenből négy kört” féle iskolát követve. Brutálisan durván szóló programjukban nagyrészt a közelmúltban megjelent Anticult dalai kaptak helyet (Kill the cult, Never, Earth Scar), de szinte mindegyik tételükre elmondható, hogy maximális intenzitással pusztították a hallójáratainkat! Egyedül csak azt sajnálom, hogy miért nincs benne még egy gitár a vastagabb hangzás érdekében…

Az ausztrál Te Művészeted Gyilkosság (THY ART IS MURDER) azzal kezdte, hogy elmondta, hogy nem összekeverni, ők a koaláktól jöttek, nem a szomszédból, majd úgy odab*sztak, hogy az erőd fala adta a másikat. Megmondom őszintén, hirtelen nem is tudom, hogy mihez lehetne hasonlítani a halálmagban fogant zenéjüket, de minőségi hallójárat-gyilkolást tettek le az asztalra, az biztos. Felpüffedt fejű alkoholistákra hasonlító, viszont legalább gonosz nézésű énekesük volt akkora paraszt, hogy mindenkit gyáva puncinak nevezett, aki nem a küzdőtéren állt és mozgott; konkrétan addig szapulta a kiemelt erkélyeken és dombokon állókat, amíg a fellépés végére ott is egy önfeledt kör-gödör kerekedett. Mindenki élvezte a zúzdát, főleg az az egyén, akit nem viccelek egy hálózsákba bugyolálva (!) úsztatott feje felett a közönség úgy, hogy abból csak a lába lógott ki. Egyedüliként a banda jóllakott óvodásokra hasonlító basszerosa unta annyira a show-t, hogy az még a kisebb pocakot növesztett énekesük leopárdos strici-ingjénél is gázabb volt.

Néhány éves leállás és tagcserék után újraindult metál-keménymag Jerikó Falait (WALLS OF JERICHO) sem láttam még élőben, szóval mondhatni ez is ilyen bakancslistás tételnek számított, mint néhány másik koncert a négy nap alatt. A meggyőző (csata)kiáltásokat karcos hangon hallattó, egyébként pedig hihetetlenül vagányan kinéző, tetőtől-talpig tetovált énekesnőjük serényen rótta a színpadot a fellépés alatt. Ahogyan durván izmos karjaival hadonászott, biztos nem ülnék le szkanderozni vele, haha!

Estefelé aztán egy újabb klasszikus tette tiszteletét a fesztivál, méghozzá a germán Szodoma (SODOM). Néhány évvel ezelőtt már láttam itt őket a BA-n, de akkor valami lehetetlen hajnali időpontot kaptak, most meg azért hét felé elég közönségbarát sávban tudták kifejezésre juttatni szélvészgyorsaságú szemét-acélos csépléseiket. Angyalhasító Tamás nemrég kirúgta maga mellől az egész bandát (gy.k.: gitáros és dobos kollégát), így most egy új felállással, plusz egy gitárossal csaptak a lovak közé. Viszont legalább csak a közönségkedvenc nóták kerültek terítékre, úgymint: Narancsügynök, Partizán, Fűrész a törvény, Gonosz kitörése, Istenkáromló vagy éppen a Bombenhagel.

Arra mindig is gondosan ügyeltek a BA szervezői, hogy minden súlyosabb műfaj képviselve legyen a fesztiválon, így aztán a kemény-mag zsánere sem maradhatott ki. A lakosságibb hc-punk vonalat idén a több mint harmincéves múltra visszatekintő, és máig töretlenül, ugyanabban a felállásban működő Beteg Vagyok Ettől Mind (SICK OF IT ALL) legénysége hozta el. A Nagyalmából származó kultikus csapat legújabb lemezének (Wake the Sleeping Dragon!) borítóját tette meg háttérként, és programjuk nagyjából fele is erről szólalt meg: That Crazy White Boy Shit, Self Important Shithead, Inner Visions, Bull’s Anthem stb. Persze a táncmulatság nem is volna teljes olyan örökzöld slágerek nélkül, mint az Us vs. Them, Good Lookin’ Out, Scratch the Surface vagy az Injustice System. Hibátlanul tolták, mint mindig, a népek pedig karatéztak rá rendesen.

Utánuk egy újabb súlyos legendát köszönhettünk: ezúttal az előző nap Pesten koncertező, öböl-környéki szemét műfajának hangzatos címkéjével ellátott Szövetség (TESTAMENT) szemetelte össze a nagyszínpad környékét a farmermellényes-felvarrós közönség legnagyobb örömére.

Mivel nem igazán követtem a félhosszú mikrofonállványával folyton léggitározó Chuck Billy már-már őszülő csapatának újabb korongjait, örömmel konstatáltam, hogy programjában olyan általam is ismert és erősen kedvelt tételek hada kapott helyet, mint a DNR, Low, Into the Pit, The New Order, Eyes of Wrath, vagy a Legions of the Dead. Mondhatni indiántáncot jártam örömömben, ha már a gyökereik nekik is oda vezetnek, de leginkább kiadósat zúztam rájuk.

Azonban a kultikus szemét-csapatok sorának ezzel még nem volt vége, ugyanis ha az Őrült (MESHUGGAH) bináris módban elkövetett 111101010101101010 féle djent-sorozatának majd’ egyórásra végtelenített szériáját átugorjuk, máris a közelmúltban világszintű fenyegetést kiváltó Lépfene (ANTHRAX) fellépésénél találtuk magunkat. Tehenészfiúk a pokolból című kiváló Párduc-nóta védjegyszerű gitárjával indult a buli – nyilván az Abbott-tesókra való megemlékezés jegyében.

Több emeletes, lépcsőzetesen elrendezett színpadképen mindenki bőven elfért, ennek ellenére elég gazdaságosan mozgott még a vörös szakállából kiőszült Scott Ian is. Én személy szerint John Bush rekedtebb, karcosabb orgánumát jobban bírom a zenéhez, mint Belladonna tisztán kiéneklős dolgait, de azért klassz volt élőben részese lenni olyan slágereknek, mint a Caught in a Mosh, Got the Time, Madhouse, I Am the Law vagy az Indians, amelyet egyesek már tollas fejfedőben nyomtak végig, akárcsak a Szövetség-koncert esetében.

Mivel az amerikai Istengyilkosság (DEICIDE) repülőgépes átszállásokból eredő problémák miatt elmaradt, az ugyancsak halálban nyomuló cseh Brutálisan Elhunyt (BRUTALLY DECEASED) ugrott be a helyére. Nekem inkább a profán névre hallgató Gépkocsi Bomba (CAR BOMB) keltette fel kíváncsiságomat, hogy mennyire tud durvát robbanni egy ilyen. Ez a három fős amerikai formáció abban utazik, hogy matekos (már-már djzent-közeli) ütemekkel zaklatja fel szerencsétlen közönséget; ordibálnak közben, ahogy a torkukon kifér, néhol meg indusztriális és kísérleti dolgokkal szőnek bele a jóízlés határán egyensúlyozva. Mást nem mondok, minthogy emészteni kellett, bőven.

Hajnalban, utolsónak még belenéztem az 1977-ben alakult, kultikus angol Elbocsátásba (DISCHARGE) a kisszínpadnál, ha másért nem, hát pankulni egyet. A kánon (és egyben a köznyelv) szerint is hozzájuk köthető az a kőegyszerűséggel működő, mégis hatásos ritmusszekció, ami a későbbiekben a D-beat nevet kapta, és amely aztán olyan további műfajok alapjait képezte, vagy éppen szivárgott át beléjük, mint a crust, crustcore, fastcore, thrashcore, power-violence stb. Lényeg, hogy egy kultikus műfaj politikai és társadalomkritikus mondanivalóval bíró alapbandáját tekinthettem meg, keménymag-punkosan tökös és egyszerű zúzással, de mégis ízig-vérig hitelesen előadva, még most is.

Murphy



    Megosztás:
Címkék: Brutal Assault
Szólj hozzá a cikkhez