Slipknot, Behemoth @Papp László Sportaréna, 2020.02.04.

Amikor kiértem a metróból, nem hittem a szememnek, olyan elképesztően hosszúra nyúló sor kígyózott a stadion körül, hogy muszáj volt valamit innom a nagy ijedségre. A viccet félretéve, már a jegyeladásokból tudni lehetett, hogy majdnem maximálisan meg fog telni a Pap László Sportaréna, de ezt azért közvetlen közelről látni mégis más élmény. Amikor beérkeztünk, már javában ment a lengyel black/death legenda Behemoth műsora. Mivel nem igazán az én stílusom ez a gdanski formáció, így csak röviden és lopva pillantottam bele.

A lengyelek produkciója után kb. egy órát kellett várnunk, mire az AC DC For Those About to Rock dallamai után végre felcsendült az új lemez Insert Coin című intrója, majd belekezdtek a slágeresen zúzós Unsainted-be. Mivel a mostani turnéjuk legfőbb okát a tavaly nyáron megjelent lemez szolgáltatta, setlist-be bőven pakoltak újdonságot; megszólalt a zseniális Nero Forte, az őrülten zakatoló Solway Firth, a szintén fifikás Birth of the Cruel, illetve az albumra fel nem került, de mégis bivalyerősen zengő All Out Life. Egyedül az ultrabrutál Orphant-t sajnálom, hogy kimaradt, bár a hibátlan Spiders is meghallgattam volna élőben. Igazából mindegyik érából próbáltak szemezgetni – nekem külön örömet jelentettek például az utóbbi időben kevésbé játszott tételek, mint a New Abortion vagy a Disasterpiece -, de például a Gray Chapterről semmi sem szólt. Nyilván az egy jóval gyengébben sikerült anyag (legalábbis a szememben), de azért egy Custer-t még így is el bírtam volna viselni, haha.

Setlist:

Unsainted
Disasterpiece
Eeyore
Nero Forte
Before I Forget
New Abortion
Psychosocial
Solway Firth
Vermilion
Birth of the Cruel
Wait and Bleed
Eyeless
All Out Life
Duality
Ráadás:
(sic)
People = Shit
Surfacing

Nagyjából három dalos etapokat nyomtak, és mikor a zenei szekció kicsit megpihent, és Corey ragadta magához a mikrofont a szokásos örülünk hogy itt lehetünk, mi egy nagy család vagyunk stb. dumákkal. Többek között azt is elmondta, hogy pár napja megfázással küzd, és ennek hatásait néhány helyen tetten is érhettük vokális teljesítmény, ennek ellenére mégis korrektül helyt állt. Ami a zenész kollégáit illeti, ők úgyszintén. Patent módon hozták a dalokat, de azért már rajtuk is látszott, hogy öregszenek - és hogy úgy egyáltalán sokadik állomás volt ez a budapesti megálló. Régi színpadi őrültködéseikből teljesen visszavettek - talán egyedül a legfrissebb szerzemény, a Chris Fehn perkás helyére jött Tortilla Man (Michael Pfaff) tolta teljesen elvetemült majomszerű mutatványait a cájg tetején, néha pedig előjött vokálozni Corey mellé, amikor V-man éppen fent sétálgatott. A Legindokolatlan Mellékszereplő díja azonban még így is a bizarr embermaszkba és piros köpenyben pózolgató Sid Wilson-nak jár, aki ha éppen nem az emelvényen lévő futópadjával volt elfoglalva, akkor teljesen véletlenszerű módon kis gonosz gnómként ide-oda teleportált a zenészek mellé.

Maga a színpadkép is hihetetlenül igényes volt; többfelé osztott led-csíkokkal, megfelelő helyeken égbe szökő lángcsóvákkal, ráadásként a két perkás dobcuccán is viszontláthattuk a dalközi szünetekben prezentált többnyire nyugtalanítónak ható vizuális átvezetőket. Egyszóval masszív felépítményként társult a zenei show mellé.

Ennyi pozitívum mellett, akkor hát miért is nem lehetett száz százalékig élvezni egy ilyen kaliberű banda magyarországi fellépését?! (Azt most hagyjuk, hogy a sok barom Z-generációsnak tényleg az a szórakozás, hogy eljön a koncertre és küzdőtér közepén feltartott kézzel végig a mobiljával veszi az egészet, és emiatt rohadtul nem lát tőle az ember…) Szóval a válaszom: az ELCSESZEETT HANGOSÍTÁS miatt. Már az első daloknál hallani lehetett, hogy valami nem klappol, főleg az ének terén, de aztán később egyre jobban az volt az ember érzése, hogy nem igazán akarnak összeállni a dalok, és darabos az egész. Konkrétan volt olyan tétel, amihez idő kellett, hogy fejben össze tudjam tenni, mert egyszerűen nem ismertem fel, holott legalább már százszor meghallgattam otthon. A koncert végére már egészen hallgathatóvá vált a dolog, de egy olyan precizitással összerakott, brutalitásáról híres csapat fellépésén, mint a SlipKnot ez egész egyszerűen nem engedhető meg. Akármennyire hatalmas fan vagyok, és örültem, mint majom a farkának, hogy Sportsziget és NovaRock után harmadszor is élőben hallhatom a kedvenc dalaimat, sajnos keserű szájízt hagyott maga után a dolog, mert ilyen profizmussal a hátuk mögött nem ezt várná az ember. És még dühítőbb, hogy ez nem tényleg NEM a zenészeken múlott.

Murphy