Marilyn Manson – Eat Me, Drink Me

Murphy - 2007. szeptember 04. kedd, 12:09    
Marilyn Manson – Eat Me, Drink Me
Brian Warner mélyponton. Házasságának vége, most éppen tombol a depressziója, gondolta nincs is jobb id? elkészíteni az új albumot…
Reklám:
Manson sosem titkolta vagy leplezte magánéletét, ahogy mást sem; minden a kamerák el?tt zajlott. Nem véletlenül kapta a roppantul találó sokk-rocker kifejezést – megcsinált, bevállalt ? mindent, mi adatott neki - show volt az egész élete. Elvileg most is az, bár szénája nem áll valami jól: feleségével (Dita Von Teese) rövid házasságuk után szétmentek, s most agyon-vissza kínozza a depresszió…

Fogyasszuk el – hirdeti az albumcím. Tényleg önmagát nyújtja át nekünk ezen a korongon, mármint a bels? gondolatait, érzéseit, és összességében mindenféle hangulatát, amit egy ilyenfajta depresszió csak kihozott bel?le. Az már más kérdés, hogy mekkora üzletet jelent eladni ezt a fajta szomorúságot és megkeseredettséget az ?t istenként tisztel?, kipingált arcú, érfelvágós, kis gót tizenéves álvámpír bugrisoknak. Akik mellesleg szerintem csak erre ácsingóznak…

Zene nagyon minimál, borongós, kesernyés atmoszférával átitatva, de hát mi mást is várjunk egy nagybani szakítás után. If I Was Your Vampire bevezet? taktusai nagyjából korrektül tükrözik a korong egészét. Tudvalev?, hogy Mr. Brian Warner a szakítás után nem sokkal, szinte rekordid? alatt írta meg a nótákat, miképpen a hangszerelés is az ? munkája. Ezúttal inkább egy fájdalmas, személyes élményekb?l táplálkozó korong jött létre, mint egy banda konfúziójaként elkövetett egység. Putting Holes In Happiness zenéje szépen kidolgozott, némiképpen hízelg?bben szól hozzánk, finom szólójátékkal spékelve, ami szintén ritkaságszámba megy, bár hangulata újfent lehúz a mélybe. The Red Carpet Grave és They Said Hell's Not Hot dalok átlagosnak mondhatók, szomorú és közepes, akárcsak a Just A Car Crash Away szívfacsaró balladája. Els?ként a Heart-Shapped Glasses (When The Heart Guides The Hand) hallottam promoként az albumról, nem véletlenül - ez az egyik csúcspont, mind zeneileg, mind hangulatban. A búslakodós Evidence-ben csak egy mesteri riff, ami viszi a pálmát, de ez még mindig messze van attól a rábólintós kategóriától, amit az Are You The Rabbit? Kiérdemelt. Mutilation Is The Most Sincere Form Of Flattery sem rossz, kerek egész, a You And Me And The Devil Makes 3-ben pedig szintén egy potenciális sláger szaga érz?dik. Zárszóként jön el a címben említett konzumáció – tele a hasam, de ezt már nem eszem és iszom meg.

Ki tudja, mi lett volna ebb?l az albumból, ha mások a körülmények; nincsen semmi válás, meg depresszió. Ezenkívül gondolok arra, ha valóban a banda csinálja, nem pedig csak ? fájdalommal teli Sokkrockersége. Legjobban persze John 5 briliáns játéka, ami ?rt kelt bennem, ahogy egyike volt a régi vágású MM védjegyeinek, akárcsak Daisy Berkowitz csodálatosan aberrált riffjei, a kezdetek kezdetén. És maga a hangulat, ami szintén tovafoszlott! Ja, és most már Madonna Wayne Gacy szintis sincs a bandában - valami Hitleres táska meg kínai gyerekcsontváz szolgáltatta az elválást, ahogy olvastam. Egyedül már csak Ginger Fish virít a b?rök mögött régi tagként, ki tudja meddig? Igazi MM, mint banda már szétesett, nincs mese – én a Golden Age-dzsel leírtam magamnak ?ket. Ez már csak egy Brian Warner-f?nöksége alatt futó agonizáló glamrock, ahogy látom…

Zárszóként csak annyit, hogy ez alkalommal megtudhattuk, hogy lehet a depressziónkból nagyon ügyesen jófajta üzletet csinálni. Remélem következ? albumon (már ha lesz egyáltalán) éppen boldog és mosolygós hangulata lesz, haha…

MARILYN MANSON Diszkográfia:

Portrait of an American Family – 1994
Smells Like Children (EP) – 1995
Antichrist Superstar - 1996
Remix & Repent (EP) - 1997
Mechanical Animals - 1998
The Last Tour On Earth (live) - 1999
Holy Wood (in the Shadow of the Valley of Death) - 2000
The Golden Age of Grotesque - 2003
Lest We Forget (The Best Of) - 2004
Eat me, Drink me - 2007

 

Murphy



    Megosztás:
Szólj hozzá a cikkhez