Cyparis esete a twins metallal - 2009.04.04. - Révkomárom

És ehhez még logaritmus sem kell.
 
Igazából a 4.-ei duhajkodást is csak egyetlen egy elmulaszthatatlan dolog miatt szeretném Nektek megemlíteni. Lehet, hogy Ti nem fogtok annyira valagra ülni téole, de nekünk betette a kulcsot a Last Chance nev? dunaszerdahelyi (SK) formáció. Ha úgy vélitek, hogy eléggé hülyén hangzik a „twins metal“ megnevezés, már helyben is vagyunk. Vegyél két 30-as csókát, növeszd meg fenékig ér?re a hajukat, dobj hozzá egy jó nagy adag akcentust, majd vedd el a maradék énekest és basszusgitárost –az X vegyszer meg az, hogy ikrek is ráadásul.
 
Szóval a banda már 2000 óta futtatja magát, trendek jöttek-mentek, meg f?leg a tagok is, de az ikrek maradtak. Anno még lefülelhettél néhány Pantera tételt is a repertoárjukban, mára ez kikopott, maradt a thrash-metalcore bolondéria, olyan ?srégi számokkal, mint az Ikarus, amit már az is megjegyzett, aki nem akart. Manapság igencsak divatos jelenség, hogy egy zenekar akár 10 tagot is felvonultat a színpadra, ezért igencsak kopárnak t?nhetett els?re a modern szemnek, hogy két fószer tolja a metált – a dobos fickó úgy ütötte a b?rt, hogy majdnem kirepült a cucc mögül, ráadásul eszetlen jó témákkal tarolt, hatalmas lendülettel és még némi vokálozás is belefért nála. A tesó meg közben nyüstölte a húrokat és fitoktatta a nyakában rejl? centrifugális er?ket. Bizony vannak zenekarok, akik még öt taggal sem tudják ezt a hangzást produkálni, mert érdekesmód, a karcos gitártémák mögül egyáltalán nem hiányzott a b?g? bugyborékolása, sokkal nyersebb, thrash-esebb képet kaphattunk így. Na err?l ennyit, dehát tényleg nem mindennapi egy két tagú zenekar koncertje.
 
Megemlítend? még a székesfehérvári Doghitters, akik aztán jól a földbe döngölték ezt a puhány társaságot. Huszonötször elmondtam már, hogy ott az a rohadt kordon a hangszeresek meg a közönség között, de komolyan mondom, örül az ember törékeny lelke, ha kimerészkednek mögüle a metálfejek. Itt meg az volt. Teljes mellszélességgel küldték ránk a hardcoret, az énekes fószer, nem tudom milyen oknál fogva, olyasmit juttatott eszembe, mint amit Phil Anselmo szokott produkálni fénykorában, úgyhogy enerdzsájzerb?l itt sem volt hiány, bár a hangzás kicsit behasalt, még így is zsír volt a ritmusszekció alakítása, karöltve a színesít? vokálokkal.
 
Bár az utóbbi id?ben telepancsolják az összes programot hardcore cucokkal (na most ezt valaki vagy csípi vagy nem), a hangulat meg a humor marad a régiben, panaszra semmi ok, mi mindig ott leszünk, ha kell, ha nem – úgyhogy tartsatok velünk!
 
holth