Novarock 2009

Murphy - 2009. június 25. csütörtök, 07:00    
Novarock 2009Tavalyhoz képest jócskán felment a jegyár, de aki áldozott rá, tanúja lehetett minden id?k legjobb nickelsdorfi felhozatalának; hogy a re-union csapatok mellett csak a legnagyobb neveket említsem: Metallica, Slipknot, Faith No More, Nine Inch Nails, Limp Bizkit, Guano Apes, Dimmu Borgir, Static-X, Placebo
Reklám:
Tom Slayer cimborámmal immáron negyedik alkalommal pattantunk kocsiba, hogy ismételten megjárjuk ezt a búzamez?n elterül?, háromnapos, osztrák Kánaánt. A tavalyi - valljuk be, nem túl er?s - felhozatalhoz képest idén igencsak brutális, világhír? nevekben b?velked? névsort sikerült összehozni. Igaz, emiatt drágább is lett. Azon tanakodtunk, hogy ha így folytatódik tovább, lassan már nem lesz olyan, általunk kedvelt nevesebb banda, akit meg ne néztünk volna ezen a helyen, a négy év alatt, haha!
 
Persze, nem olcsó mulatság egy ilyen - 35 rugó volt el?vételben, a legutolsókat meg még durvább áron kínálták. Még ha els?re soknak is t?nhet, aki igazán igényes metál/rock arcnak vallja magát, és szinte fanatikus koncertre járó - és itt most nem arra a hazai 30 haknizó fesztivál zenekarra gondolok -, akkor megéri neki eljönni egy helyre, ahol olyan bandákkal találkozhat, akinek kb. a fele soha a büdös életbe nem fog hozzánk jönni, add kett?, sokkal kulturáltabb, mint egy átlag magyar feszt. Az más tészta, hogy a pusztában van, nincs árnyék, száll a por, satöbbi – azonban valamit valamiért…
 
Ja, és itt az el?szó végén említem meg azokat a kedves kollégákat, akik az utolsó pillanatokban lemondták a fesztivált – szóval kb. mind bekaphatják, mert nem tudják mit veszítettek…
 
 
DAY 0 (CSÜTÖRTÖK)
 
Nulladik napra, vagyis csütörtök este nyolcra beszéltünk meg találkozót egy másik, modern metálos oldal fórumosaival a kemping bejáratánál, ami nem egészen jött össze, pedig raszta frizurámmal, TESCO gazdaságos alkoholista pólóba, teszkós szatyrokkal csak nem lehet eltéveszteni, haha! Idei fesztiválra jellemz?, hogy a „magyarok!” felkiáltásra legalább öt irányból érkezett mindig válasz, szóval ebb?l is látszott hogy jóval többen látogattak ki hazánkfiai, mint akármelyik évben.
 
Tavalyi fesztiválon nem kicsit ittam magam vállalhatatlanra, néha már a vegetáció legalsó szintjét is megközelítve, úgyhogy idén nem akartam hasonló baklövést, vagyis majd’ egész napon át tartó, folyamatosan megújuló, alkoholos bódultságot el?idézni, miközben bandákat mulasztok el, meg bizonyos dolgok esnek ki, hogy mit csináltam ekkor meg ekkor, úgyhogy némileg visszafogottan láttam neki a sörözésnek. Persze, ha megkínáltak, az más - nem utasítottam vissza…
 
Éjfél körül gy?ri arcokkal meglátogattuk a rockdiszkót, ahova ugye tavaly csúnyán bezártak, tomboltunk vagy háromig-négyig. Megtudtuk, hogy ezen az estén valami fura okból kifolyólag csupán 1 euróba került a dobozos Ottakringer… Miután hajnalban mindenki elment szunyálni, jó szokásomhoz híven elmentem magyarokra vadászni, úgyhogy reggel hatra értem haza, mondjuk úgy: nem túl beszámítható állapotban…
 
 
DAY 1 (PÉNTEK)
 
Délre beszéltük meg a találkozót a sátrunknál a magyarokkal - meg néhány osztrák kollégával, akikkel a tegnap este egy részét töltöttük – és együtt mentünk volna az elvetemült Rolo Tomassi-ra. ?rült énekes csajszi sikongatásaival és brutál szintis témákkal megtámasztott matekmetálos cucc, Angliából. Bökken? csak az volt, hogy délután négykor tértem magamhoz…. Így utólag marhára sajnálom, hogy kihagytam, de az elfogyasztott alkohol mennyiségéb?l fakadóan egyszer?en képtelen voltam felkelni megmozdulni…
 
Disturbed kapta tehát a megtiszteltetést, hogy az idei fesztivál debütáló bandája legyen számomra. Hasonlóan mozgalmas hangulatban telt amúgy a koncert, mint tavaly. David Draiman rendesen tartotta a kapcsolatot a közönséggel; folyton arra kért bennünket, hogy öklöket mutassunk a leveg?be (ugye a Ten Thousand Fist miatt) meg nyomatta mekkora jó arcok vagyunk mi, vagyis „my brothas, ma sisters, ma blood”. Régi, új dalok mind-mind akadtak, frankón zúzták le ?ket, de persze mindenki egy emberként a jó öreg Sickness-t várta…
 
Anno, amikor még Slayer koncert zajlott egyszer a PeCsa szabadtéri színpadán - nyitásként meg a Neck Sprain tolta a zsíros southern riffeket - jött volna velük a Mastodon, de valamiért lemondták a fellépést, így annyiban maradt a dolog. Ezért aztán jó néhány évnek kellett eltelnie, hogy találkozzak a bandával; közben elkezdtem róluk pozitív dolgokat hallani, úgyhogy már emiatt is duplán fontosnak tartottam a pótlást. Sajnos, pár szám után kiderült, hogy ez mégsem az én zeném. Stílusuk ez a bólogatós, gondolkozós, matekosabb megoldásokkal tömött, elszállós metálkodás. Mintha már-már helyenként durván pszichedelikusba csapna át, mindenesetre els?re rohadt nehezen befogadható, egyáltalán nem hallgatóbarát. F?leg nem vidám fesztiválzene. Osztrák közönség sem igazán tudta átérezni a helyzetet, füttyögtek, fújjogtak, meg elküldték ?ket a színpadról, hogy a Slipknot-ot akarják már látni, satöbbi. Okosabb húzás lett volna a szervez?kt?l, hogy ?ket és a Disturbed-et kicserélik.
 
Említettem, hogy mennyire nem jött be – se nekem, se a többségnek – Mastodon zenéje, mégis a tömeg egyre csak dagadt, merthogy mindenki lázasan Slipknot-ra készült, vadászták maguknak a fasza helyeket. Az iowa-i Kilenceket, vagyis az extrém metál fogalmát maszkokkal tökélyre fejleszt? Slipknot társulatát volt szerencsém látni, anno még a Sportszigeten, Hatebreed után, ingyért, úgyhogy nagyjából tudtam, mire készüljek. Próbálkoztunk balra legelöl, hogy bejussunk az arénába, de jó húszperces sorban állás, lökdös?dés meg heringeskedés után szó nélkül mindenkit kitereltek - szóval ugyanoda visszajutottunk, ahol voltunk! WTF?! Alig álltak emberek az aréna elején, ahova be szándékoztunk jutni, minket mégis visszaküldték; egyszer?en nem értem! Hogy ez most mire volt jó, vagy csak simán hülyítik a népet?! Annyit értek el vele, hogy jól felhúzták az agyunkat…
 
742617000027 jött els?ként, majd következett két régi hatalmas überfavorit: (sic) és az Eyeless. Beindult tömeg, kész mosh-orgiává fejl?dött a látóhatár, gyilok, amerre csak néztem. Már ekkor sokan menekül?re fogták – fiatalabb gyerekek meg csajok, többségben – gondolom, annyira végük volt, vagy egyszer?en nem bírták azt a hatalmas mennyiség? port, ami már Disturbed / Mastodon fellépésénél is igencsak szálldosott. Wait and Bleed-nál sikerült egy kisebbfajta circle pitet alakítani, pár, a témában jártas egyénnel, akikkel aztán kés?bb is össze-összerúgtuk a port (szó szerint), vagy éppen egymást, ahogy esett. Egyébként csomó mindenki esett, haha! Before I Forget, Sulfur, a The Blister Exists-ben kicsit kifújhattuk magunkat a dobos kiállásokban, majd megint beindult a banzai. Dallamosodási folyamatuk egyik új terméke, az általam kevésbé favorizált Dead Memories jött, melyen össznépi éneklés dominált, viszont a Psychosocial-nek és igencsak mosh-gyanús részeinek fülig ér? szájjal indultam neki. Mondjuk folyamatosan megmutatkozott ?rült mozgáskultúrám, haha! Iowa-s gonoszkodás a Disasterpiece formájában, ezen elszabadult indulatok a Duality-ben folytatódtak - tudod, ez az a szemkinyomós nóta -, és hogy azok az arcok is örüljenek, akik általában nem tudják a szöveget, azok most kiörülhetik magukat, miközben azt üvöltik, hogy „People – Equal - Shit”. Másik klasszikus, überzsírarckirály cuccuk, a Surfacing után jött a Spit It Out. Nah, a sógorok se tudták, hogy le kell guggolni, így hát néhány perc kellett, hogy elmagyarázzon hogyan tovább, addig nyújtották a dalt, majd egyszerre felugrás! Egy kevésbé ismert szerzeménnyel fejezték be, Til We Die. Teljesen leamortizálódva következett még csak az est fémpontja!
 
Slipknot után nagyjából maradtunk a helyünkön, és vártuk Metallica m?sorát, akik fél óra múlva színpadra is léptek. Alighogy belekezdtek az els? számba (Blackened) elkezdett esni. El?ször még csak óvatosan szemerkélt, lassan csöpögött, majd kb. a koncert felénél rendesen zuhogni kezdett. Ügyesebbek kabátba jöttek, vagy legalábbis a bejáratnál kapott ingyen széldzsekibe próbálták átvészelni az id?t, de rengeteges egy szál pólós, rövidgatyás rajongó volt kénytelen feladni, mert egyszer?en szarrá ázott. Blackened után jött Fuel, fasza színpadi pirotechnikával felspécizve, szóval duplán ütött! Old-skool thrasher No Remorse szintén rendesen megmozgatta a népet. Mikor Hetfield-ék legutoljára itt jártak, és a Master Of Puppets húszadik évfordulóját ünnepelték két és fél órás m?sorral, pontban éjfélkor t?zijátékot kezd?dött. Akárcsak akkor, a rakétákat most is ell?tték, haha! Mire befejez?dött az égi mutatvány, már megindult a géppuskák ütemes ropogása - pár percig csak álltunk némán az es?ben és hallgattunk a lövöldözést -, következett a One. Láthatóan mind a négyen élvezték a m?sort, bíztattak minket, és dicsértek, hogy dacolunk az id?járás viszontagságaival. Jobb lett volna es? nélkül, de így is rendesen odab*szott! Reméltem, hogy a legújabb albumuk, a zseniális Death Magnetic is képviselteti majd magát, hiszen iszonyat húzós thrash dalokkal van tele. Nem csalódtam: Broken, Beat And Scarred, My Apocalypse, az újkori One-nak is beill? The Day That Never Comes, valamint a The Judas Kiss szólalt meg róla. Persze olyan rozsdás remekm?vek sem maradhattak ki, mint a Sad But True, Master Of Puppets, Enter Sandman, vagy kötelez? jelleggel a Nothing Else Matters, persze csakis csajos sikolyok mellett, haha! Ráadásban játszottak egy punk/rock feldolgozást, gondolom Misfits lehetett, mert hasonlított a Die My Darling-ra, majd a zseniális Seek & Destroy-jal zárták ezt a fantasztikus estét. Legvégét sajnos már én is a sátramból kellett, hogy élvezzem, ugyanis úgy eláztam, hogyha kifacsartam volna a ruháimat, egy hétig simán elélek bel?le a Szaharában. És ekkor még naivan azt hittük, hogy holnapra eláll… Persze nem.
 
 
DAY 2 (SZOMBAT)
 
Másnap els? bandaként tervbe volt véve a Dir En Grey, mely egy japán visual key banda, és az ilyesfélék nem teremnek csak úgy ott minden fesztiválon, az el?bbiekben említett szar id? viszont frankón bekavart. Péntek éjfélt?l szombat délután négyig szinte folyamatosan esett – néha záporozott, néha visszament szemerkélésbe -, és gondoljátok el, hogy az egész fesztivál egy rohadt nagy mocsárhoz vált hasonlóvá. Utak már tegnap este is elég kockázatosnak t?ntek – f?leg cip?ben, amiben a fesztiválozók háromnegyedét érintette – Metallica-ról hazafele jövet, de most olyan szinten annyira katasztrofálissá váltak, hogy na!
 
Legtöbben persze fittyet hánytak az id?járásra, félmeztelenül, fürd?ruhában vagy ahogy éppen voltak, sárpankrációt bonyolítottak le, belekényszerítve ártatlan gyaloglókat hülye játékukba, ami azért annyira nem vicces. Ahogy a sárdobálás sem. Páran zacskót kötöztek lábbelijükre, úgy próbálták átvészelni, mások gumicsizmában vagy éppen mezítláb dacoltak, én speciel kölcsönbakancsba vágtam neki. Se szeri, se száma azoknak a sátraknak, f?leg az utak mellett, amiket elöntött a sár, vagy gazdáik hagytak ott, mert eredeti alakjukra már egyáltalán nem emlékeztetettek, így lakni bennük meglehet?sen érdekes lett volna…
 
Ha már lemaradtam a japánokról, legalább-valamivel-had-pótoljam alapon kerültem a piros színpadhoz, ahol fél öt tájban kezd?dött All That Remains. Annyit tudtam róluk csak, hogy a Shadows Fall els? énekese van benne, és hogy metálos kórt (mi mást is?) nyomatnak ezerrel. Nem zsánerem a zenéjük, de egészen korrekt kis show-t csináltak. Énekes csóka minden második szava "awesome" és „fuck” valami, szóval választékos szókincsét lebilincsel? élmény volt hallgatni. Színpadi attrakciójukat színesítend? a basszeros csaj mellett egy újabb n?nem? egyeddel gazdagodott a banda: egy, a közönség els? soraiból kihalászott, sz?ke hajú gumin? személyében. El?ször csak az énekes poénkodott vele, mi meg d?ltünk a sok hülyeségt?l, de majd’ mindegyik bandatagot megjárta. Beleültették valamilyen állványba a seggénél fogva, gitáros nyakában is ültették, legvégén pedig az énekes a mikrofonja végét t?zte a csaj szájába, és úgy vokálozott, haha! Aki jelen volt, tudja mekkora marhaságokat m?veltek még vele! Sárdobálási akciók itt is megjelentek sok okos embernek hála, de az alacsony szálló vécépapír gurigák támadásai már jóval viccesebbnek bizonyultak, f?leg miután a frontember is vidáman dobálta vissza a közönségnek.
 
Jártamban-keltemben ismét találtam egy magyar társaságot, s pár malátás juice után velük indultunk el nagyszínpadhoz Staind-re, amit nálam sokkal jobban ismertek. Engem speciel nem tudott lekötni, de azért becsületesen végigálltuk. Els? hallásra nekem olyan Godsmack-szer?nek t?nt, hard rock és grunge elemekb?l építkez? metal, sok alternatív beütéssel.
 
Mivel Chris Cornell uraságot (ex-Soundgarden, ex-Audioslave) túl érzékeny hangulatúnak véltük, s nem akartunk ilyesféle veszélyeknek kitenni sérülékeny lelkünket, újabb vándorlásra adtuk fejünket a Red Stage-hez. A Nagy Menetelésnek hála – a fürd?blokknál a keresztez?désben egyébként akkora orbitális tó kerekedett, hogy már nevet is adtak neki - csak Killswitch Engage közepére értünk be. ?ket szintúgy most hallottam els? ízben. Technikás és agresszív metalcore egyik el?futárának tartott együttes hatalmas tiszteletnek örvendett, rengetegen zúztak rájuk; mosh meg circle pit, amit akartok.
 
Maradtunk itt, hiszen következett a Chickenfoot névre keresztelt, nemrégiben alakult rock-szupergroup: Joe Satriani gitárossal, és a Red Hot Chili dobosával Chad Smith-szel. A másik két zenész meg a Van Halen-ben játszott régebben, szóval elég képzett arcok mindannyian. Zenéjük lénye(ge) hard rock-ban gyökerezett; inkább az a nyugisabb, bólogatós fajta, mintsem a felszabadultan ugrálós. Úgyhogy én is simán, zsebre rakott kezekkel álltam rajtuk végig, és méláztam, mert nem kapott el a hév. Satriani agyon-vissza szólózgatott, gyönyör?eket, de a gitár nekem valahogy akkor is halkabbnak t?nt a többi hangszerhez képest….
 
In Extremo középkori id?utazásos über-metálkodása helyett nekem egyértelm?nek t?nt, hogy Brain Molko-t és bandáját, vagyis a Placebo-t válasszam. 2006-ban találkoztam velük el?ször, szintén NovaRock-on, nagyon megérintettek. Anno még régi dobosukkal, Steve-vel nyomultak a Meds lemezük idején; bár mondjuk a mostani üt?st is Steve-nek hívják, legalább nem kell annyi nevet megjegyezni, haha… Legújabb lemezük (Battle For The Sun) nyitódalával, a Kitty Litter-rel kezdtek, ami tökéletes bevezetésnek ígérkezett erre az estére, de ezután sem ért véget az újdonságok áradata: Ashtray Heart, Battle For The Sun, For What It's Worth, The Never-Ending Why, Speaking in Tongues – mind-mind csupa friss és ropogós szerzemény. Fellépésük második felében következtek a régebbi, jól bejáratott, együtt énekl?s slágerek, úgymint: Every You Every Me, Special Needs, Special K, persze a Meds zseniálisan hangszerelt szerzeményeir?l sem feledkeztek meg: Follow the Cops Back Home, Meds, a végén pedig stílusosan a Song to Say Goodbye-jal zártak. Visszatapsot követ?en – mert hát muszáj volt visszajönniük! – az isteni Infra-Red, és a személyes all-time-favorit, amire vártam: The Bitter End. Ismét bizonyítottak, mennyire jók!
 
 
DAY 3 (VASÁRNAP)
 
Sokáig alvás, fürdés meg valami kis hazai elemózsia – alig akartunk aztán elindulni, pedig kezdett újra visszatérni a jó id?. Els? banda, amire ezen a napon eljutottunk, a négy fele kezd? Duff McKagan (ex-Guns, Velvet Revolver) nevével fémjelzett Loaded volt. Alig páran ismerik ?ket, hiszen Duff-nak ez csak amolyan hobbi-bandája / projetkje, pedig már van vagy három albumuk. Nemrég csekkoltam le én is az új lemezt, ami igazából semmi extrát nem nyújt, tök átlagos; él?ben viszont valami fantasztikus tolták a srácok! Minden pólusukból csak úgy áradt a pure r’n’r roll érzés, tipikus léggitározós, tömegeket mozgató, fejlóbáló aréna-zene. Tele energiával és dinamikával! Egy tipikus koncertbanda, akiket látni kell! Okos szervez?knek ekkora már eszükbe jutott, hogy nem lenne hülyeség szalmával meg némi faforgáccsal leszórni az aréna sárosabb területeit…
 
Nyúlfarknyi pihen?t engedélyeztünk magunknak, sétafika light a felszáradt utakon, fotózással egybekötve, ha már a tegnap délel?tt (és koradélután) szakadó es? miatt le kellett mondani ezen tervünkr?l. Sok hülye fesztivál-ember most sem maradt ki; mindenféle ?rült cuccokba, maskarákba öltözve, idióta kiegészít?kkel felvértezve szállták meg az utakat. Sörhorgászat, sörbaseball, fürd?medence mint utánfutó, de láttunk emo-csapdát, kiskocsihoz szikszalagozott páncienseket is, hogy csak párat emlékezetes momentumot említsek, haha… Folyékony csodát meg némi körömfaladékot is vittünk a szervezetbe, nehogy emiatt késsünk majd a kés?bbiek során. Addig, a f?leg filmzenékb?l ismer?s Sevendust muzsikált a háttérben, groove-os, nu-metálszer? dalaikat távolról is ugyanúgy élveztük.
 
Hat körül sikerült elcsípni egyik zsíros indusztriális kedvencemet, akiket már oly régóta üldözök. Természetesen a sz?rarcú Wayne techno-metáljáról, a Static-X-r?l van szó. Bár a srácok 2009-es lemeze, a Cult Of Static nem muzsikált valami fényesen, s?t mondhatni a szar hangzás mellett, er?tlen, gyenge és f?leg ötlettelen, tele középszer? nótákkal, ett?l függetlenül baromira imádom ?ket. Pontosabban a régi cuccaikat. Míg Wayne és a társai - Tony Compos (Asesino, Ministry) basszeros személyében mintha csak egy második Kerry Kinget láttam volna, hisz kopasz, tömzsi, tetovált állat, és bazi nagy szakállal, csak úgy rángatózott – ?rült vehemenciával tolták az ipart, addig a színpad szélén egy topless csinibaba lejtette táncát rózsaszín kis tüncijébe, a zakatoló techno-metal ütemekre! Szemet gyönyörködtet? látványban volt részünk, nem mondom, haha! Elvileg úgy hallottam, hogy Wayne neje… Két-három újabb nóta is forgott, közülük egyik a zseniális riffel megáldott Stingwray, de fellépésük gerincét régebbi nóták alkották. Albumok szerint a következ?k: Winsonsin Death Trip (I'm With Stupid, Bled for Days, Love Dump, Stem), Machine (This Is Not, Cold, Black and White), Shadow Zone (Destroy All, The Only), Start A War (Dirthouse), Cannibal (Destroyer, Cannibal). Végén csendült csak fel legels? slágerük a Push It; még egy újabb ok a tombolásra! Pedig aztán eddig se piskóta, amit mozgás címszó alatt elkövettem rajtuk, haha! kb. olyan szinten élveztem a koncertet, mint amit írtam tavaly Skindred-nél, hogy széttomboltam rájuk a maradék agyam. Zenéjüket amúgy sem lehetett csak úgy egyhelyben állva hallgatni, kellett valamiféle „rángatózást” eszközölni, mert annyira telve volt dinamikával az egész. Sütött bel?le az energia, pulzált, szétfeszített, ha nem tettél valamit - mosh, headbang, akármit, csak mozdulj! Hamar végeztek, vagy csak nekem t?nt rövidnek, csomó számot hiányoltam. Példának okáért lehetett volna valamelyik Otsego, úgyis annyi van bel?le, mint a nyavaja, de a Shadow Zone-ról is el?szedhettek volna még pár tételt… Összességébe viszont egyik legjobb, legpattogósabb koncert, amin részt vettem!

NovaRock mindig is otthont adott a re-union bandáknak, így téve még izgalmasabbá az amúgy se gyenge felhozatalt, gondoljunk csak a tavalyi Rage Aganist The Machine-re vagy Sex Pistols-ra, de idén sem volt ez másképp. Több banda is élt a lehet?séggel, hogy játszanak a sógoréknak - els? nap ugye Faith No More (ami ütközött Slipknottal), ma pedig Guano Apes került sorra, és a Limp Bizkit.
 
Guano Apes, vagyis a denevérkakis snowboard-majmok már van vagy négy éve, hogy feloszlottak, három stúdió, egy él? és egy best of albummal a hátuk mögött, csak úgy szép csendben. Akkoriban Rammstein mellett ?k jelentették Németország másik populáris, metál exportcikkét, és vadóc énekesn?jükkel gyorsan teret hódítottak. Úgy látszik, ?k sem tudnak zene nélkül élni – vagy rosszmájúan: egyszer?en elfogyott a pénzük -, és hisztek vagy sem, újra összeálltak. Mondom ezt meg kell nézni, bár a roppant tehetséges, ifjú thrash-titánokért Triviumért is sajgott a szívem. Sandra mit sem változott; a maga százvan-hetven centijével ide-oda pattogott a színpadon, ahogy szokta, de a többiek ugyanannyira élveztek. Mondták is, hogy ez meg ez új dal, tehát nemsokára nyakunkon egy vadiúj Guano album. Ellötyögtünk, ugrálgattunk, hol léggitároztunk rájuk, hol meg egy óriási, felfújható gumikezet lóbálva csápoltunk, viszont nem volt az igazi. Persze a kötelez? jelleg? kommerszebb slágerek rendesen sorjáztak, és énekeltük velük együtt, mint például You Can't Stop Me, Big In Japan, Open Your Eyes, vagy világhíres snowboard-himnusz Lords of the Boards, de valahogy még ekkor nem nyújtott nekem olyan kimondhatatlanul nagy örömforrást. Talán mert világéletemben sosem voltam akkora hatalmas true-Guano fan?! Nem tudom. Olyan klasszis dalokat roppantul hiányoltam, mint például a No Speech, We Use the Pain, Gogan, vagy a Money and Milk, szintén régebbr?l de legalább az abszolút közönségmozgató Dödel Up-ot eljátszhatták volna, mert az tényleg odab*szós szám! Azt kell, hogy mondjam: jobban jártam volna Trivium-on…
 
Tudva, hogy Dimmu Borgir atmoszférikus black-metál hangulatú, f?ként bólogatós és/vagy aprítós dalai egyáltalán nem tekinthet?k annak az igazi értelemben vett kommersz fesztiválos muzsikának, és emiatt biztos nem lesz rajta akkora kicsattanó örömmámor, viszont szeretjük, mert frankó együttes – kemény törtük a fejünket, hogy is legyen. Egyetlen érv szólt csupán mellettük: sajnos elmarad a Pestre beígért fellépésük. Emellett persze számításba vettük a Petyhüdt Kex / Puha Süti – ki hogy nevezi éppen, de fel?lem lehet akár Löttyedt Teasütemény is - VOLT fesztiválon való ismételt megtekintésének lehet?ségét, azonban mi mégis ez utóbbit választottuk. Valahogy sokkal partiképesebbnek, hangulatosabbnak t?nt akkor…
 
Limp Bizkit-ben aztán nem is csalódtunk Fred Durst és társulata - a kissé majom jelleggel bíró dobos John Otto, a tehetséges basszeros Sam Rivers, ex-House Of Pain-es mix-fenegyerek DJ Lethal, és nem utolsó sorban a Mansont is meglátogató, majd elhagyó Wes Borland alkotta ötös - megadta azt, amire vágytunk. Miel?tt részletesen is rátérnék a programra, még két dolog a látvánnyal kapcsolatban. Egyik, hogy háttérben némileg groteszknek ható, hatalmas rajzolt fejek nézetek le ránk, ezek ugye ?k voltak, illetve a karikatúrájuk. Másik dolog, hogy Wes Borland gitáros fekete és fehér festékkel mázolt fels?testének giccses konstellációját igencsak megdobta a Joker jelleggel hanyagul odafestett, vastagított, egyébként bordó színben pompázó szája, haha… Intró után hamar felcsendültek a My Generation tuti riffjei, és mindenki eszetlen vadulásba fogott, mintha csak ezen múlna az élete. Jobb kivetít?vel állhattam egyvonalban, de a tömeg valami iszonyatos er?vel rántott jobbra-balra; annyian ember ugrált egyszerre fel s alá, hogy simán áramot lehetett volna velük fejleszteni, mint mondjuk a széler?m?veknél, vagy ilyesmi… Livin' It Up jött a harmadik albumról, majd az államok nevének felsorolásával kezd?d?, de a refrén alatt hatalmas ugrálásba vesz? Show Me What You Got! Eat You Alive együtténekl?s részénél kicsit pihentünk, akárcsak a Hot Dog rap-részeinél, na de aztán a refrének alatt újabb fékevesztett tombolás kezdtünk, ordítva, mint a sakál, hogy „you wanna fuck me like an animal”! Re-Arranged után megnyújtott kezdéssel egyszer csak bombaként robbant a Break Stuff - azt hittem, hogy majd a végén jön, mint bónuszszám, mindegy. Eszméletlen mit m?veltek ezalatt magukkal az emberek, mintha csak rongybabák lennének, amiknek már úgyis teljesen mindegy, mert kilóg a bélés az oldalukból… Újabb Chocholat Starfish szerzemények kerültek terítékre, úgymint a Boiler, a My Way vagy a Rollin, közben pedig ismét csak jump-da-fuck-up a Nookie alatt! Kollektív öngyújtózás, jött a nyálas Behind Blue Eyes, majd miután bemelegítettünk George Michael-t?l egy orbitális zúzás elejéig kölcsönvettük a Faith fantasztikusan áthangszerelt változatát. Programjukat pedig mi más zárhatta volna, mint a M:I 2 zenéje, a Take A Look Around – melynek során jómagam is párszor estem-keltem, szóval pogóból sosem elég… Iszonyatos, hogy meg tudták mozgatni a népeket! Azért én még simán elhallgattam volna t?lük néhány klasszikust, de mára végeztek. Majd VOLT fesztiválon újra találkozunk…
 
Utána iszkoltunk inni, meg amúgy is özönlöttek a sógorok messzi földön híres duhajkodós kedvencükre, Die Toten Hosen-ra. Aminek legegyszer?bben úgy lehetne meghatározni a zenei palettában elfoglalt helyét, mint nálunk a Tankcsapda. És kb. annyira is híres. Kéken nemsokára kezd?dött a Machine Fuckin’ Head, amire ugyan elindultunk, és nem értünk oda, habár láttunk valamelyik éven már ?ket közelr?l, úgyhogy annyira nem izgatott fel a mulasztás, távolról b?ven hallottuk a koncertet. És amúgy is jobban eset Bizkit után, holtfáradtan, ledögölve a sátraknál sörözgetni a magyar cimbikkel. Hajnalban tértünk nyugovóra, s másnap reggel már nyolckor indultunk is haza. Elterelésnek hála még egy kis Nickelsdorfi városnéz? túrát is belefért…
 
 
Murphy


    Megosztás:
Szólj hozzá a cikkhez