P. Mobil – Mobileum

Mert bizony az immár negyven éve – el?ször Gesarol, majd P. Mobil néven – m?köd? csapat az 1998-as Kutyából szalonna cím? lemez óta nem jelentkezett friss nótákkal, és ezalatt a 11 esztend? alatt nemcsak a világban, de zenekarban is komoly változások történtek.

Tagok jöttek-mentek – akit ez érdekel, utánanézhet a zenekar honlapján - ám a legszembet?n?bb, hogy a csapat – miután 2007-ben megváltak Rudán Joetól - ismét énekest cserélt. Baranyi László személyében egy huszonéves fiatalember állt a mikrofon mögé, akinek nem kis feladattal kellett megbirkóznia, hisz azon a poszton eddig kiváló énekesek fordultak meg. (Annyira ismertek, hogy talán fel sem kéne sorolni ?ket, de azért megteszem: Vikidál Gyula, Tunyogi Péter, Rudán Joe) Baranyi azonban, ahogy azt a lemez is bizonyítja, nagyszer?en megbirkózik a nehéz örökséggel; képes egyszerre hozni a Tunyogira jellemz? magas hangokat és Vikidál, valamint Rudán rockos orgánumát.

Szerencsére az ének legalább valamennyire tisztán és életer?sen szól az albumon, nem úgy, mint a hangszerek. A lemeznek ugyanis komoly gyengéje a hangzás, amely egyáltalán nem 21. századi; a dobok olyanok, mintha a terem másik végéb?l vették volna fel, a gitárok er?tlenek, egyáltalán nem harapnak, olyan az egész, mintha egy kilencvenes évek közepén készült, másolt kazettát hallgatnék, ami azért nagy kár, mert amúgy kiváló számokat tartalmazó anyagról beszélhetünk.

Rögtön a nyitó dal, a Fegyvert veszek, magával ragadja az embert. Pörg?s, hard rockos nóta ez, melynek könnyen énekelhet? refrénje és remekbeszabott szólója okán valószín?leg az együttes népszer?bb koncertdarabjai közé kerül. Ugyanúgy, ahogy a következ? tétel, a Hol voltál King Kong?, melyet már hallottam is a P. Mobiltól koncerten. A nóta mind dallamában, mind hangszerelésében a Babócsai néni album darabjaira emlékeztet, csak az aktuális 2001. szeptember 11. eseményeivel foglalkozó szöveg döbbenti rá az embert, hogy már nem a kilencvenes évek közepén járunk.

A következ? két dal, az Istennel szemben, valamint az Ötven éves férfi egyfajta összegz?-szembenéz? nóta, melyben egy id?söd? férfi meséli el, hová jutott ? és a generációja. Olyan ez a két tétel, mintha a Rocktóber cím? réges-régi Mobil-szerzeményt folytatnák, és azt mesélnék el, milyenné válsz, mikor „elkopik a b?rnadrág, hosszú hajad levágják, elhíznak a rockerek”. (Mondjuk, az érdekes lehet, mikor egy huszonéves srác énekli ezeket a színpadon, de mivel egy ideje nem láttam a Mobilt, nem tudom, részei-e ezek a nóták a koncertprogramnak.) Mindkét számra jellemz? egyébként a lüktet? gitárjáték és a dallamosság, a nóták refrénje már egy-két hallgatás után is megragad az emberben.

Az ötödik dal az album egyik legdrámaibb, ám legszebb része; A két legnehezebb szó ugyanis búcsúzás a csapat korábbi énekesét?l, a tavaly decemberben elhunyt Tunyogi Pétert?l. A szerzemény lassú, fájdalmas blues, olyasféle, amilyet az ember leginkább egy Deák Bill albumom tud elképzelni, igazán lehangolóvá azonban a szövege teszi: az elhunyt síron túli búcsúzkodása szinte könnyeket csal az ember szemébe.

Ezt a tételt egy nemzeti rockos beütés? dal követi, a Keresztfa, mely szövegében éppen a napjainkban egyre inkább jellemz? kirekesztés ellen emel szót, felsorolva szövegében az összes magyarországi kisebbséget, akikkel egy „keresztfát” hordozunk. Az Egészség és térer? egy laza rock&roll dal, lassú, bluesos felvezetéssel, és igencsak mobilos, könnyen megjegyezhet? refrénnel, melyet egy újabb gyors szám követ, a Benzinkút. Ez a dal, melyben én kis Motörhead hatást érzek, igazi motoros R&R, mely a turnézás „nehézségeit” ecseteli.

A kilencedik szám, A zenekar játszott, egy nosztalgikus tétel, mely hangszerelésében és szövegében (s?t, mint ahogy azt már kifejtettem, sajnos hangzásában) is a nyolcvanas évekbe röpít minket, amikor „Brezsnyev és Honegger smárolt”, hogy aztán az utolsó nótával  a Móóóbillal egyenest a  hetvenes években landoljunk. A dal érdekessége, hogy itt nem a zenekar énekeltette meg a közönséget, hanem épp fordítva, a közönség a zenekart; a nóta ugyanis a zenekar rajongóinak hagyományos bekiabálásaira épül. („Móóóóóbil, móóóóóbil, stb.)

Az album hivatalos részének ezzel vége is, már csak három bónuszdal van hátra. Az els? Kaszárnya, kaszárnya cím? népdal feldolgozása hagyományos bluesként. A második ráadás Az anyaszív, mely egy ófrancia népdal újragondolása egy szál gitárral; hangszerelése és dallamvilága engemet leginkább a hatvanas évek végi polbeat dalokra emlékeztet. Az album záródarabja pedig egy újabb feldolgozás, de ezúttal saját anyaghoz nyúlt a csapat; az Embered voltam cím? lírai szerzemény akusztikus változata ez, amely egyben újabb emlékezés Tugyogi Péterre, hisz ezt a dalt az ? remek hangjával ismerhettük meg.

Összegzésként megállapítható tehát, hogy érdemes volt 11 évet várni az új P. Mobil lemezre, mert a csapat kiváló anyagot tett az asztalra, és remélhet?leg rövidebb id?n belül érkezik a folytatás. Ha pedig az is ilyen színvonalú lesz, akkor még sokáig fog zengeni a P. Mobil koncertjei el?tt „A hajsza, a gálya, a f?nix éjszakája”